HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Ady Endre (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) Alagna (1) alagna (5) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) Anyegin (1) anyegin (3) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) Aznavour (1) aznavour (2) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (2) botha (1) Both Miklós (1) brahms (2) Brahms (1) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) Calleja Joseph (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) csajkovszkij (2) Csajkovszkij (3) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) Darvas Iván (1) David Fray (1) delpy (1) Delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) Donizetti (3) donizetti (1) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (13) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) garanca (2) Garanca (1) gardiner (1) Gardiner (2) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) Hvorosztovszkij (5) hvorosztovszkij (18) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kurt Veil (1) kwiecien (3) Kwiecien (2) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) linklater (1) Linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Mácsai Pál (1) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) Mendelssohn (1) mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) Midori (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) Mozart (2) mozart (3) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) Olga Peretyatko (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) otello (1) Otello (2) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) podcast (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) Renato Bruson (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) rigoletto (4) Rigoletto (1) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Ruttkai Éva (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) Terápia (1) Terfel (1) terfel (8) thais (1) Theresa Stratas (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) Traviata (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) Ute Lemper (1) váci (1) vali (1) vántus (1) Varázsbolt (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) verdi (8) Verdi (5) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) Wagner (3) wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) Zeffirelli (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter

Nincs kedvem írni. Egész nyáron próbáltam rávenni magam, hogy írjak valamit a Zeffirelli -féle Traviataról, amiben Theresa Stratas utolérhetetlen, pedig nem is szeretem Zeffirellit. De ez a film jó. Stratas arca pedig verhetetlen. Aztán Stratas Kurt Weill lemezéről. Ami tökéletes ellentéte a Traviatanak: egy utcagyerek. Weillről jutott eszembe Ute Lemper, végighallgattam az összes Lemper lemezt a Spotify-on, és kénytelen vagyok megállapítani, hogy Ute Lemper bármilyen műfajban zseniális, bármilyen nyelven kiváló, de nem tett jót neki Amerika. Megjelent valami las vegas-i csillogás a karcos stílusán.
Akartam még írni Renato Bruson kiváló Donizetti lemezéről, de ehhez sincs kedvem. Elfáradtam abban, hogy magamnak írok. Hallgassátok meg!

 

Címkék: Zeffirelli Traviata Theresa Stratas Ute Lemper Renato Bruson Kurt Veil

Szólj hozzá!

Nem hagyott békén ez az Olcsó könyvtáros Ady kötet. Előbányásztam, és rá kellett jönnöm, hogy én nem a Sem utódjá-val kezdtem Adyt. A lassan elporladó kötet a Bujdosó kuruc rigmusánál nyílt ki. Egy hetedikes szavalóversenyen indultam vele, gyalázatos eredménnyel. Semmit nem értettem a versből, de azt éreztem, hogy valami fontos.  Össze - vissza intonáltam, énekeltem, nem csoda, hogy a zsűri piszkosul lehúzott. Valószínűleg itt ért véget, illetve itt nem kezdődött el az előadóművészi karrierem. Mindenki örömére.
Cserébe viszont É., aki akkor már nyolcadikos volt - tehát mindent tudott -, megnyerte, tényleg értette, hogy miről szaval. Én meg rájöttem, hogy jobban tudok  verset olvasni, mint mondani. Az ember ismerje fel saját korlátait. Vajon mi lehet É-vel? Remélem kiváló magyartanár lett belőle. 

Szólj hozzá!

Mostanság több időt töltök különböző kórházakban és orvosi rendelőkben mint szeretném.  Nem kedvez a művészi élményeknek. Tegnap is hosszabb időt ücsörögtem egy váróteremben, mellettem egy gimnazista lány várt kezelésre, és a várakozást olvasással töltötte. Előttem szólították, megkért, hogy vigyázzak a könyvére. Újságpapírba volt csomagolva, fogalmam sem volt mit olvas.  Egy óvatlan mozdulat miatt a könyv leesett a földre, és a legtöbbet olvasott oldalon kinyílt. Ady válogatott művei voltak, Olcsó könyvtár sorozat a '70-es évekből. Nekem is van ugyanilyen példányom. Sárgás lapok, ismerős régipapír szag. Ahol kinyílt: Sem utódja, sem boldog őse... Alá volt húzva benne a harmadik versszak:

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.    

Arra gondoltam, hogy  minden gimnazista ezzel a versszakkal kezdi Adyt. Mindenkinek elemi igénye, hogy ne csak nézzék, hanem  lássák is, azt lássák, aki valójában. Lényegében erről szólnak a szerelemek, a barátságok, a szoros kapcsolatok. Hogy vannak olyan kapcsolatok, amikor aki közel áll hozzánk, tényleg lát minket. Idilli és intim állapot.

De Ady nem gondolta tovább. Hogy mi van akkor, ha aki látott, már nem akar tovább látni. Ilyenkor óhatatlanul az marad meg, hogy nem voltunk elég szépek, okosak, jók, kedvesek, tisztességesek, önzetlenek, bűbájosak stb., ...  nem voltunk elegek ahhoz, hogy továbbra is látni akarjanak bennünket. Erről nem szól a vers. Erről a drámák szólnak.

Címkék: Ady Endre

Szólj hozzá!

 Egy csomó koncerten voltam, amiről nem írtam, mert nem tetszett. Azóta is azon gondolkodom, hogy tényleg ennyire rosszak voltak,vagy velem van a baj.  Mindig le akartam írni,  hogy mi idegesített, de ha őszinte akarok lenni, akkor minden. Ezt meg  csak magamon kérhetem számon, nem a művészeken. Ettől függetlenül Olga Peretyatko  iszonyúan  kiakasztott a modorosságával és korlátozott hangi képességeivel, amihez viszont legalább akkora  ambíció járul, mint amenyire szép a csaj. Mert tényleg szép, meg dekoratív is, és ha fele annyira tudna énekelni, mint amennyire szép,  sokra vinné, de mivel a médiamarketing a vizualitásra  épül, jó esélye van, hogy ezek nélkül is sokra vigye. Csak ne kelljen meghallgatnom. 

Aztán ott volt Midori, akiről az a legrosszabb, hogy már másnap semmi nem jutott eszembe. És azóta sem. Színtelen, szagtalan, és halálosan unalmas volt. Elmentem a Callejara, erről meg csak evegy- avagyolni tudnék. Egyrészt rosszabb volt mint vártam,másrészt voltak jó pillanatai. Szóval feledhető.  A múlt héten  A kármeliták beszélgetéseit hagytam ott, pedig nagyon vártam. Erre nem tudnám azt írni, hogy egyértelműen rossz volt, sőt valószínűleg jó volt (Karita Mattila  egyenesen szenzációs), de  a többiekre nem tudtam ráhangolódni. Úgyhogy itt biztos én vagyok a hunyó. 

Ehhez képest  egyszer csak dallamtapadásom lett, és valamiért előjött  Ruttkai Éva és Darvas Iván közös dala a Miért jó a jónapot?, és napokig nem tudtam tőle szabadulni.  Fogalmam sincs mitől került elő, évek óta nem hallottam, nem is gondoltam rá. A végén, hogy megszabaduljak tőle, előkerestem a youtube-on és a a spotify-on elérhető összes Ruttkai és Darvas számot, és most meg napok óta azokat hallgatom. Most az Interjútól van dallamtapadásom.

Címkék: Darvas Iván Ruttkai Éva Midori Olga Peretyatko Calleja Joseph

Szólj hozzá!

Gyerekkoromban a Mesebolt volt az első verseskönyvem. Mai napig megvan,  ha a télre gondolok, ma is azok a rajzok ugranak be, amiket ott láttam. Van Bősze Ádámnak egy kiváló műsora a Bartókon Varázsbolt címmel, ami hasonlít a Meseboltra. Ő ugyan a Harry Potterhez hasonlítja a műsort, de  (vessetek a mókusok elé!)  nekem a Harry Potter semmit nem mond, becsülettel megpróbálkoztam vele, de semmi. Egy horror-lektűr, amiből egy óra múlva semmi nem maradt meg. (Most lehet, hogy elvesztettem a két olvasóm egyikét, ha nem mind a kettőt. Bocsánat!)

Bősze Ádámot az isten is népnevelésre teremtette. A műsor, ami letölthető podcastként is, minden vasárnap fél órában  valamilyen zenéhez kapcsolódó tárgyat, eseményt, jelenséget jár körbe érdekesen, informatívan és szórakoztatóan. Eddig szó volt a vonóshangszerek  "lelkéről" (az a kis fadarab, ami a rezgést közvetíti a hegedűk , brácsák, csellók, nagybőgők testén belül, a zene által kiváltott libabőrözésről, a karmesteri pálcáról, és a tapsról. Amit fél órában szórakoztatóan el lehet mondani,  azt megteszi. Nem tolakszik, nem tudálékos, cserébe viszont az az érzése a hallgatónak, hogy ül Bősze Ádámmal egy kávé mellett, és csevegnek. Az egész műsor egy ilyen "jut eszembe!" érzés. Mint ez a blog: A propos! Taps!

Ritkán hallgatok podcastot,  de ez kifejezetten jó, hogy ebben a formában is elérhető. Mert nem biztos, hogy vasárnap 11-kor épp a Varázsboltba mennék (pl. mert főznöm kell  vagy dolgozom), de bármikor meghallgatható. Ma pl. a tapsot hallgattam, és mélyen egytértettem azzal, hogy nem muszáj illemből tapsolni. Mostanában egyre inkább így érzem. Sokszor fordult elő velem a MÜPA-ban, hogy a mellettem ülők rosszallóan, már-már megvetően néztek rám, amikor nem tapsoltam vagy "nem eléggé" tapsoltam egy-egy produkció hallatán. Egyszerűen mert nem volt jó. Nem tetszett. Ma már meg merem engedni magamnak azt a luxust, hogy ne tapsoljak, ha nem tetszik. Sőt, ma már egyre gyakrabban hagyom ott az előadást, ha nem tetszik. Mert az én időm drága, és a lelkem is. Azért megyek oda, hogy feltöltődjek, és ha nem, ha frusztrált leszek, akkor legalább az időm egy részét kapjam vissza, ha már az élmény és a pénz odaveszett. Ezért sokan bunkónak tartanak, de nem érdekel. Szóval megnyugtató, hogy nem vagyok egyedül.

Hallgassatok Varázsboltot, ha   egy kellemes és tartalmas félórára vágytok! Bősze Ádámnak pedig hatalmas gratula!

Címkék: podcast Bősze Ádám Varázsbolt

Szólj hozzá!

Kicsit hülye dolog hónapokkal  egy sorozat befejezése után írni róla, de így jött ki. A tavalyi rossz passz nem tűnt el december 31-én éjfélkor,  és ahogy nézem köszöni, jól érzi magát, maradni szeretne.  Jó néhány hete lényegében  be vagyok zárva egy szobába,  és egy ideje már az időt  ágyhoz kötötten töltöm. Már annyira utálom, hogy kínomban mindent megteszek, hogy  ne zakkanjak meg. Tudtam, hogy ez lesz, ezért a Terápiát  tartalékoltam, hogy majd akkor megnézem, ha nagyon sok időt kell kitölteni anélkül, hogy a környezetemet  a sírba kergetném. Nem vagyok sorozatfüggő, egészen pontosan többnyire csak egy sorozat van amit nézek, azt is darálósan. Nincs türelmem hétről - hétre kivárni, hogy mi történik, ha megvan, egyben szoktam megnézni, két - három nap alatt. Az első évadot imádtam, a másik kettőt  nem láttam eddig, de hát most ugye. Három nap alatt daráltam le a két évadot, és ugyan most is le vagyok nyűgözve, de boldognak, sőt feldobottnak se nagyon mondanám magam. Bár sok vitám van a pszichiáter ismerőseimmel, akik szakmai szempontból nézik  és számtalan kivetni valót látnak benne, én csak néző vagyok, és továbbra is az a véleményem, hogy ez a sorozat iszonyú jó, elsősorban azért, mert szinte minden élethelyzetén, mondatán órákig lehet gondolkodni. Minden helyzet, minden mondat szíven üt. Akkor is, ha magamra ismerek, akkor is, ha nem.  Nem szájbarágós és néha közhelyes, de a közhelyeknek megvan a maguk igazsága.  Idézhetnék dögivel, de tessék megnézni!  Mégis van egy mondat, amin sokat gondolkodom, mert talán válasz arra, amivel egész életemben küzdöttem, és hónapok óta intenzíven foglalkoztat. Az elengedésről szól. Valahol azt mondja Dargay, hogy az elengedésben nem az legrosszabb, hogy szem elől tévesztjük a másikat,  hanem az, hogy visszavonhatatlanul  véget ér egy beszélgetés. És ez igaz. Mert azt el lehet fogadni, hogy a másik máshol van, mást akar, másként éli az életét, esetleg már nem is él.  Racionális. De azok a beszélgetések rohadtul tudnak hiányozni! Ez nem múlik el. Hogy ha történik valami, arra gondolsz, hogy mit szólna hozzá? És nem szól hozzá semmit, mert nem tud vagy nem akar reagálni, vagy ami a legrosszabb: mert már nem érdekli. Na ez a legpocsékabb az egészben. Hogy nem csereszabatosak a beszélgetések. Nem lehet leakasztani egy másik embert, akiben megbízol. Mert az ajtók bezárulnak, és nem nyílnak ki, mint a metrón. Nem is akarod  már kinyitni. Mert félsz és nincs is értelme.  Kisherceg-szindróma? Biztos.  
Minden szereplő magányos  és/vagy kiszolgáltatott,  intimitási, elengedési problémái vannak, kiégéssel küzd vagy áldozat, bántják vagy bánt, és olyan terheket cipel, amit senkinek nem lenne szabad cipelnie. Gyászol vagy képtelen rá, ő maga vagy valamelyik szerette haldoklik, és ezzel nem lehet szembenézni. A másik legjobb dolog ebben a sorozatban, hogy szinte minden szereplő zseniális! Engem egyedül Marozsán Erika figurája idegesített, de ettől még ő is jó színésznő, csak irritálnak a problémái.   A nagyvadak mellett ott vannak a fiatalok, akik olyan tehetségesek, mint a  Nap! Sztarenki Dóra, Kurta Niké, Surányi Áron, Vilmányi Benett elképesztő, kirobbanó tehetségek! Vagy  a nagyvadak közül Czintos József az erdélyi tanár figurája. Hihetetlen jó színész, de nekem a sztorija túl volt írva. Nem kellett volna ezt a furfangos székely figurát erőltetni. Elég vaskos volt a drámája anélkül is.
De ez az egész nem működött volna Mácsai Pál nélkül. Aki szerintem a világ egyik legjobb színésze. A várszínházi János király Pembroke-ja óta  a kedvencem. Minden az arcára van írva. A kétségek, a gondok, a tévedések, vágyak, remények, bánatok, félelmek.  Amikkel küzd becsülettel. A három évad egyre komorabb, és nincs happy end. Ahogy az életben sem.  De kár hogy vége! Ahogy az életben is. 

Címkék: film Terápia Mácsai Pál

Szólj hozzá!

Tegnap volt a MÜPA-ban Verdi: A két Foscari koncertszerű előadása Leo Nuccival. Egyszerűen szenzációs volt! Elmúlt 75 éves, de még mindig majd minden áriája utén tombolt a közönség. Nem csak a rutinja miatt, de minden hangja látszott. Mert a hangjával játszik. Minden helyén volt.
Én sosem hallottam korábban a Foscarit, de ez egy nagyon jó opera. Nem értem miért nem játsszák! Annyira Verdi, hogy Verdibb nem nem lehetne. Minden áriája sodró, a kvintettjei, sextettjei pedig lenyűgözőek. Nem csak Nucci volt tegnap kiváló, hanem a Lucreziát éneklő  Guanqun Yu is. Fantasztikus hangja van, és fantasztikus előadó. Na és fantsztikusan néz ki. A tegnapi vörös estélyi pazar volt azzazl a trükkös ujjmegoldással. De ezt valószínűleg kevesen értékelték a teremben, annyira csodás volt a hangja. És még koncerten is játszott,  minden porcikája énekelt. Jó volt Ivan Magrí és Sebestyén Miklós is. Utóbbinak sokkal többet kellene szerepelni itthon! De miért tenné, ha a MET-ben szerepelhet?   Kiváló volt a Müncheni Rádió Zenekara és Bajor Rádió Énekkara is. Vajon mikor hallunk hasonlót a Magyar Állami Operaháztól?
Vegyetek Foscari cd-t (míg van), és hallgassatok Foscarit. Mert megéri, mert megérdemli, hogy ne felejtsük el.

Címkék: Verdi Leo Nucci Sebestyén Miklós A két Foscari Guanqun Yu Ivan Magrí

Szólj hozzá!

Istenem milyen igaza van! Végre valaki kimondta! Teljesen egyetértek. Tarantino egy óriási blöff, egy lufi. Eddig kissé bizonytalanul és félve mertem kimondani, mert a sokan istenként tisztelik, pedig sem nem isten, sem nem király. Vagy ha  király, hát akkor meztelen. De ha Morricone mondja, talán elhiszik. Azért dolgozott már egy- két Tarantinonál nagyobb rendezővel.

Címkék: Tarantino Morricone Ennio

Szólj hozzá!


Úgy esett, hogy az elmúlt két hétben volt két jó zenei élményem, és mindkettő Saint-Saëns-hoz kötődött. (Meg egy rossz, de azért Puccini a felelős.)


Két hete volt a MET-ből a Sámson és Delila. Sosem hallottam korábban, cserébe viszont jó kis előítélettel ültem be, mert az igazi operarajongó ugye csak olasz operát hallgat (a sznob meg csak Wagnert, vagy mostanában csakis és kizárólag régizenét, mert az az igazi), és a francia nagyopera az ugye tele van gloire-ral, meg túlzással, de adjunk neki egy esélyt. Aztán megint úgy jártam, hogy tükör előtt kellett bevallanom magamnak, hogy az én koromban jó lenne már felhagyni az előítéletekkel, pláne, ha többször kényszerülök önkritikára. Szóval az a helyzet, hogy Saint-Saëns tud operát írni. Áradó zene, szép áriák, és ezt hozta is a MET. Alagana sokkal jobb Sámson, mint Radames, és Garanca is jó volt, bár a féltékenységből van mit tanulnia. Kórusban iszonyú erős darab, és egyszerűen szép. Annyira, hogy azóta többször meghallgattam, vettem is egy lemezt Domingóval és Obrazcovával, szóval itt tévedtem. Még akkor is ez a véleményem, ha az ismerőseim közül többen hazamentek a második felvonás után, mert nem bírták.


Én szombaton Puccini A nyugat lányáról távoztam az első felvonás után. Pedig Kaufmann énekelt, és Puccini mégiscsak olasz, de egyszerűen nekem minden sok volt az első felvonás alatt.  Most jut eszembe, hogy tavaly a Manont is otthagytam.  Lehet, hogy Puccinivel van bajom. Ha ma élne, valószínűleg ő írná a Star Wars zenéjét. Már egyszer elmélkedtem arról, hogy mit gondol Puccini azokról, akiket nem ismer, hát ez volt a bajom ezzel a darabbal és a rendezéssel is. Aki már látott életében egy rendes westernt is, az vagy szétröhögi magát Gianfranco Del Monaco rendezésén vagy dührohamot kap. Én az utóbbit kaptam.


Cserébe viszont tegnap este megint nagyon jó élmény volt a Zeneakadémián a Medikus Zenekar koncertje. Tavaly hatalmas rácsodálkozás volt, és most is jó volt ott lenni. Liszt Les Péludes-jével indítottak, amivel nem nagyon lehet nagyot tévedni, kicsit, mintha izgultak volna, de tökéletes ráhangolás. Aztán jött Richard Strauss Négy utolsó éneke Kristóf Rékával. Beugró volt, és köszönet érte!  Tavaly nem voltam teljesen meggyőzve a Virtuózokban, de ez leginkább annak köszönhető, hogy a Szomorú vasárnappal a világból ki lehet kergetni, mert szerintem ez a sírva vigadós magyar köldöknézés himnusza. Most kiváló volt, bár az első hangoknál azt hittem nem lesz elég levegője, de nagyon is volt. A Beim Schlafengehen-nél végig borzongtam, nálam ez az abszolút tetszés jele.
A szünet után jött Saint-Saëns 3. (c-moll) szimfóniája Fassang Lászlóval. És itt most kéretik nem félreérteni ami most jön, mert tényleg az elismerés jön. Ez nagyon nehéz és gyönyörű mű. Azért is, mert borzasztó könnyű elrontani, ha az orgona ráül a zenekarra, és Fassang László hihetetlen érzékkel és finomsággal „alájátszott” a zenekarnak. Nem volt hibátlan, voltak tempótévesztések, lemaradások, de ezzel együtt is nagyon szép volt. Különösen a lassú részben többször megkönnyeztem. Amitől a végén mégis nem csak a mosolygás, hanem a nevetéstől könnyezés maradt meg, az az, hogy a finálé fő motívuma nálunk a családban nem Saint-Saëns-hoz kötődik, hanem profán módon a Babe című bűbájos gyerekfilmhez. Aki látta Babe-et, azt tudja, hogy ez a film ikonikus kísérőzenéje áthangszerelve. (Külön posztot érdemlenének a zenei szerkesztők, akiknek hihetetlen nagy szerepük van a zenei nevelésben. Vannak a filmekben nagy zenei találkozások: nekem például már mindig Meryl Streep és Robert Redford arca jelenik meg, ha Mozart A-dúr klarinétversenyét hallom, ez volt a Távol Afrikától egyik leglíraibb jelenete.)  Mellettem ült a gyerekem, aki nem vájtfülű koncertlátogató, de mikor meghallotta a fő motívumot, rám nézett, és azonnal ráismert. Mivel mi úgy vagyunk a Babe-bel, mint az átlag magyar a Macskafogóval („Hogy van a kedves felesége Safranek? -Köszönöm uram, már egy éve Önnel él!”), nálunk a minőségi munka és a kiváló teljesítmény elismerése mindig a Babe utolsó mondata: „Jól van malac!” Egyszerre szakadt ki belőlünk: Jól van malac!  Ezt csak szeretettel, tisztelettel és ellágyulva szabad mondani. Máshogy nem működik. Úgyhogy szívem szerint minden zenész kottájára odarajzoltam volna egy kismalacot kabalafigurának, Dubóczky Gergelynek meg kettőt.  (Remélem nem sértődik meg senki a zenekarból, de miért ne lehetne kabalaállata egy zenekarnak, ha egy futballcsapatnak lehet? Annál is inkább, mert a koncert elején állatfigurákkal sorsoltak ki három férfi kvarcórát a szponzorok, és ezen kicsit felhúztam magam: miért pont férfi kvarcóra? Ezzel az erővel három pár 46-os férficipőt is kisorsolhattak volna, különös bája volt, hogy az egyiket az előttem ülő hölgy nyerte. Személyes tapasztalatom szerint sokkal több nő jár koncertre, mint férfi. Biztos nem akartak a gender studies bűnébe esni.) Szóval bár nekem úgy tűnt, hogy most kicsit nyomasztotta zenekart a tavalyi siker, szerintem most is kiválóak voltak.  Máskor nem hallom őket, már várom a jövő évi fellépést, és addig is malacuk legyen!

Címkék: Fassang László Saint-Saëns Dubóczky Gergely Alagna Medikus Zenekar Garanca Kristóf Réka

Szólj hozzá!

Azt hittem már nem énekel. Talán már nem is él. Aztán kiderült, hogy nem csak hogy él, hanem új lemeze jelent meg: Wouldn't It Be Great.  Pedig dehogy nem jó!  Nagyon is jó! Loretta Lynnről van szó. Aki szerintem a legnagyobb country énekesek egyike. 83 éves és új lemezzel jött ki. Nem olyan a hangja mint a fénykorában, de  még most is jobb, mint a jelenleg sztárolt énekesek.
Nem is a hangja a legjobb, hanem az előadásmódja. Az életéről készült film címe: A szénbányász lánya.  Sissy Spacek játszotta. Kinek adatik meg, hogy a saját életéről szóló film Oscart kapjon, és részt vegyen az átadóján? Vagány csaj, pedig  az élete nem volt fáklyás menet. Ritkán szoktam countryt hallgatni. De ha igen, akkor Loretta Lynnt mindig, legalább a Coal Miner's Daughter-t. Ez az szám is ott van a lemezen újra felénekelve, mindenki meghallgathatja, hogy nem kopott az előadás

Címkék: country Sissy Spacek Loretta Lynn

Szólj hozzá!

Kezdjük a tegnapi legrosszabb hírrel: meghalt Charles Aznavour. Azt reméltem, hogy örök életű.  Annyi arca volt, hogy azt hittem minden arcához tartozik egy nagyon - nagyon hosszú élet. És mégsem. Elment a francia sanzon legnagyobbja.  Csak Edith Piaffal mérhető.

Aztán tegnap elmentem a MÜPA-ba a 3 tenorra. Már a bérletvásárlásnál is voltak fenntartásaim, de Jaroussky miatt vettem meg a bérletet, amire  aztán egy hülye betegség miatt nem tudtam elmenni. Ok, legyen akkor a 3 tenor, pedig igazából a 3 tenor műfajtól ráz a hideg. Egyszer 1990-ben nagy ötlet volt, de már másodszor sem lett volna szabad összeállni Domingónak, Carrerasnak és Pavarottinak. Onnantól ugyanis csak a saját emlékművüket építgették. De még ezt is meg lehet bocsátani nekik, mert ők Domingó, Carreras és Pavarotti voltak. Csakogy az 1990-es években rájöttek a lemezkiadók, hogy stylistok által  megcsinált fiúcsapatokkal mekkorát lehet kaszálni, és ez átszirvárgott a komoly zenébe is. A fenébe is! Ne azért legyen három tenor a színpadon, mert az meseszám, hanem azért, mert van mondanivalójuk! Hát tegnap nem volt. Végig az volt az érzésem, hogy azért jött ez a műsor a bérletbe, mert nem tudtak húzónevet  szerződtetni, és ezzel az öreglányokat be lehet vonzani a nézőtérre. Pedig külön - külön valószínűleg elhallgatnám az énekeseket, de tegnap alig vártam, hogy vége legyen.

Kezdjük a sztár lehet kategóriával: az amerikai René Barbera szerencsés alkat, a hangja alapján a mindig hiányzó Verdi és Donizetti tenor, rutinos előadó,  tud bánni a közönséggel, és ha kiereszti a hangját, feljebb kell húzni a  canopit a MÜPÁ-ban. Oda is volt érte mindeki, többször visszatapsolták, de igazából semmit nem kockáztatott,  becsületes mestermunka volt. Abból is  az elismerésre méltó.
Az orosz Maxim Mironov nekem jobban tetszett, leginkább Flórezhez hasonlító alkat, nagyon hajlékony hanggal, de Verdi mellett egyszerűen nem tud nagyot énekelni, mindig a második lesz. Pedig nagyon jó volt. Beugró volt a cseh Michael Lehotsky, aki úgy énekelt, mint egy dühös mókus. Nekem nem jött be sem a hangszíne, sem a hangképzése, sem az előadása. De beugrott, gratula érte.
A közönség a végén állva tombolt, én meg nem értettem, hogy miért. Ugyanazt hallottuk?  De az is lehet, hogy csak nekem volt iszonyú pocsék napom. Kár, mert tegnap volt a zene világnapja, jól is elsülhetett volna.

Címkék: Aznavour René Barbera Maxim Mironov Michael Lehotsky

Szólj hozzá!

Most fejeztem be, de máris hiányzik. Megjelentek Umberto Eco maradék gyufalevelei, (Pape  Satan -  Hírek egy folyékony világból, Európa Könyvkiadó Budapest, 2018) és valószínűleg ezzel elfogyott, amit hátrahagyott. Elképesztő ez a könyv is. Nem mond semmi eget rengetőt, de mégis minden kis szösszenet hihetetlenül tanulságos, szórakoztató és időnként lenyűgöző. Nem dicsekednék azzal, hogy ugyanazt mondja, amit én is gondolok a világról, mert egyrészt sokkal többet tud a világról, mint én, másrészt ha ugyanazt is gondoljuk, Ő sokkal szellemesebben, könnyedebben, szórakoztatóbban írja le. De azért igencsak jó érzés lapról-lapra felismerni, hogy de hát basszus!, nekem is ugyanaz a véleményem a közösségi médiáról, a populizmusról vagy a  könyvek sorsáról. Ugyanazt hisszük, látjuk, véljük, gondoljuk stb. az emberi hülyeségről,  az összeesküvéselméletekről,  a valóság showkról,  Berlusconiról (istenem! elolvasva a Berlusconiról írt számtalan  vitriolos, de tűpontos szúrását, kétségbeejtő, hogy mit tanult  a mai magyar populizmus az olasz médiapopulizmustól!), a generációs különbségekről, a televízióról,  a méltán híres és méltán elfeledett remekművekről stb. Imádom  Ecot, mert benne még megvolt  a józan ész is, nem csak a páratlan klasszikus műveltség. De fog hiányozni ebből a világból! Nem csak nekem, hanem a világnak lenne óriási szüksége arra a józanságra, ami benne  megvolt. (Akárcsak Esterházyban, bármit is mondanak, írnak manapság a hivatásos hülyék, a sudribunkó percemberkék.)

Címkék: könyv Umberto Eco

Szólj hozzá!

Teljesen véletlenül ért ma a napi jóság. Rámentem a Semmelweis Medikus Zenekar honlapjára (nem véletlenül mentem rá, direkt kerestem, hogy milyen programjuk lesz), és ott láttam, hogy átvették a Joshua Bell esete a Medikus zenekarral c.  posztomat. Ez nagyon jól esett, mert bár semmi közöm a Medikus Zenakarhoz, és csupán  "a zenerajongó" vagyok, de örültem neki, hogy rátaláltak.  Egyrészt azért, mert így hozzájuk is eljutott, hogy mekkora örömet szereztek, másrészt meg így talán mégsem csak magamnak írom az agymenéseimet.

De ami a legfontosabb: a következő jótékonysági koncert a Zeneakadémián október 29-én lesz, minél többen legyetek ott! Azért mert biztos  ez is jó lesz, azért mert a zenekar munka és tanulás mellett iszonyú energiát öl abba, hogy örömet okozzon a hallgatóságnak, azért mert jó célra megy a pénz, és azért mert én kérem!  Én biztos, hogy ott leszek.

(Ps: Nem vagyok hivatásos promotáló, magánszorgalomból csinálom. Jegyek egyelőre még nem kaphatók, de remélem mielőbb megjelenik az ikon a Zeneakadémia honlapján.)

Címkék: Zeneakadémia Medikus Zenekar

Szólj hozzá!

Már eleve szorongva ültem be a Mamma mia 2-re,  de azt mondogattam magamnak, hogy az egytől is tartottam, és lám mennyire bejött. Hát ez nem! Végig azon gondolkodtam, hogy miért kellett ezt megcsinálni? Persze tudom, a bejövő pénz miatt, de ez nekem nagyon nem tetszett. Azt is tudom, hogy nem egy Strindberg darabra ültem be, de forgatókönyv nélkül még az Abba dalokra sem lehet musicalt építeni. Az első rész egy orbitális blöff volt, azon röhögtem, hogy a szereplők magukon röhögtek. Ráadásul zseniális színészek, így minden megmozdulásuk meghökkentő és hihetetlenül mulatságos volt. A dalok meg amúgy is az agyamban vannak (nálam nagyobb ABBA rajongót nem nagyon lehetett kamasz koromban találni, ami nagy szó, mert még lemezjátszónk sem volt), bármilyen bugyuta történetet  rá tudtam húzni. Az első végén úgy álltam fel, hogy csupa öröm volt körülöttem, most meg csak szomorú voltam.  De a második részben nincs történet, nincs forgatókönyv, és a jó színészek igazán nem játszanak, akik játszanak, nos, ők meg nem feltétlenül jók. Persze ez is igazságtalan, mert Lily James nagyon jó színész, és gyönyörű mosolya van,  de nincs megírva a szerepe, a fiatal pasik, meg hát.... Egyedül a fiatal Billt játszó színész volt jó, a másik kettő erősen feledhető. Az első rész merő önirónia, sőt öngúny, itt ebből semmi nincs. Másodszor a blöffhatás sem működik. A tömegjelenetek még mindig elég jól hatnak,  de az egész olyan vértelen, hogy inkább szomorú ez a film, mint jó. Ez már nem guilty pleasure, hanem szomorú gigagiccs. Pedig magában Christine Baranski elvinné a filmet, de rá abszolút nem építettek. Cher pedig mint mindig, most is  sok volt. Kár, mert  nem csak a film 2 óráját rontották el, hanem az egész napomat. Mert ha nem tudunk röhögni azon, hogy mennyire kínos volt a '70-es évek vége, akkor csak szánalmasan szomorú az egész.

Címkék: film Abba Mamma mia 2.

Szólj hozzá!

Vannak nagy rácsodálkozások, és vannak kicsik. Vannak, amikre készül az ember, és vannak, amik váratlanul jönnek.  Vannak olyanok, amelyek elmúlnak, és vannak, amelyek megmaradnak.
Vannak csalódások, és vannak kis örömök. Ilyen csalódás volt a Joyce DiDonato, azért nem is írtam róla. Ááámerikai volt minden gesztusában, csak a külcsín, és nem találtam a belbecst. A ráadásig.  Akkor újra rácsodálkoztam, hogy Te Atyaúristen! Hogy tud ilyen szépen énekelni ez a nő? Miért kellett akkor  maníros,  szirupos, csilli-villi előadást csinálni? Mindegy: még mindig nagyon jó énekes, csak  énekelnie kellene. Csak énekelnie. Isten  dicsőségére.

Aztán itt van egy kicsi rácsodálkozás: Patricia Van Ness: Birds of Psalms. A Spotify ajánlotta, csak rutinból kattintottam rá, és ottragadtam.  Az olyan hithű ateista mint én, ritkán szokott zsoltárokat  hallgatni, pláne kortárs zsoltárokat!  De ezek gyönyörűek. Visszaadnak valamit abból az érzésből, amiért kitalálták a zsoltárokat. Újra ugyanazt éreztem, mint anno, amikor először jártam Ronchamps-ban, Le Corbusier templomában. Dél volt, ragyogó napsütés, és az oldalsó kápolnába felülről, kissé ferdén zuhogott a fény. Egyedül voltam ott, azt hiszem megéreztem, mit érezhettek az őskeresztények a barlangokban bújkálva. Na, valami ilyesmi érzésem volt a Birds of Psalms hallgatása közben.  A Capella Clausura adja elő, megint csak Isten dicsőségére. Ha halálom előtt eljutok odáig, hogy agnosztikus ateista legyek, az az ilyen  zenék miatt lesz.  

 

Címkék: zsoltár Joyce DiDonato Patricia Van Ness Birds of Psalms

Szólj hozzá!

Egy barátom megkérdezte, hogy jó volt-e  A bolygó hollandi a MÜPÁ-ban? A rövid válasz az volt, hogy jó. De nem tudom, hogy milyen a jó hollandi. Mint ahogyan azt sem tudom, hogy mit jelent Kovalik Balázsnál a jó. Láttam Bécsben Terfellel, az is jó volt. De nem olyan, mint  Kovaliknál. Itt Senta felvett egy romantikus szemüveget, amitől másnak látta a világot. Szebbnek, mint amilyen.  A sztori alapján sose fog kiderülni, hogyan értékelte volna az önfeláldozását 10 év múlva, ha mondjuk kiderül a Hollandiról, hogy középen nyomja meg a fogkrémes tubust.
Az előadás után azon gondolkodtam, hogy mennyit is jelent egy jó szemüveg. Én néhány hónapja úgy érzem,  hogy elveszítettem a szemüvegem,  nem látom a színeket a világban,  elfelejtettem nevetni, és már a részleteket se látom. Csak pacnikat. Ronda, szürke pacnikat. Ilyen lehet a szürkehályog. Jó lenne visszakapni a szemüvegem, de azt hiszem végleg elveszett. Ettől függetlenül nekem tetszett a pénteki Hollandi, meg a Kovalik -féle rendezés is. Az énekesek is kiválóak voltak,  csak a világ nem lett színesebb tőle.  De ez nem az előadás és nem az énekesek hibája. Ők megtették ami tőlük telt.  

Címkék: opera Wagner Kovalik Balázs A bolygó hollandi

Szólj hozzá!

Szeretném azt hinni, hogy igen. A magamfajta zeneszerető, de azt nem művelő nem is igen hihet mást. Mert amikor hallgatom őket, akkor azt képzelem, hogy valami olyan önkifejezési eszközt bírnak, ami nekem nem adatott meg, és hallgatni is gyönyörűség. Persze mindig ott van mögötte az az iszonyat munka, gyakorlás, kínlódás egy - egy hangért, hogy könnyednek látsszon,  és erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Ahhoz, hogy valaki professzionális zenész legyen, nagyon sok lemondás és kitartás kell  (a tehetségen túl), és aki ezt vállalja, arról azt feltételezzük, hogy eleve jó ember, és csak azért csinálja, mert neki ez boldogságot okoz. Aztán kiderül,  hogy mégsem.  Van jó néhány zenész ismerősöm, kik a magánéletben ugyanolyan kicsinyesek, önzők, más területeken tájékozatlanok, mint bárki más. Van jó néhány nem zenész, de más területen kiemelkedő, és köztiszteletnek örvendő kollégám, ismerősöm, akikről csak szuperlatívuszokban beszélnek, és el nem tudják képzelni, hogy a tehetség és az emberi kvalitás nem mindig jár kéz a kézben. Egészen elképesztő történeteket tudnék mesélni ún. nagyon nagy emberekről,  akikre félistenként tekintenek, de ha valaki együtt dolgozik velük, akkor csak egy hisztis kisgyereket lát. Van persze egy csomó olyan ismerősöm, barátom is, akinél pedig  a sors kegyes volt, és nem csak iszonyatosan okos, tehetséges, hanem jó ember is.  Ők a kiválasztottak. De nem is az a kérdés, hogy jó emberek-e, hanem, hogy boldogok-e? Tegnap a Virtuózok alatt gondolkodtam ezen. A felnőttek elődöntője volt, de csak két boldog embert láttam a képernyőn. A vietnami fiút, akinek a mosolya is egy csoda,  a hangjáról nem is beszélve, és az oboista srácot, aki sajnos nem jutott tovább. 

Visszatérve a  boldogságra: azt hinnénk, hogy a zene maga a  flow. De tényleg így van ez? Mi van, ha ő más önkifejezésre vágyik, de csak a zene megy  neki olyan jól, hogy kifejezze mit érez?  Ha sikeres zenész,  talán még rosszabb. Tegnapelőtt Jacqueline du Pré-t  hallgattam. Haydn és Elgar csello versenyei közben azon morfondíroztam, hogy ő volt az, akit az egész világ irigyelt, mindeki azt hitte, hogy aki így tud csellózni, az mindet el tud mondani a világnak, és ő pedig semmi másra nem vágyott, mint hogy ne a csellótudása miatt szeressék. Szeressék csak úgy! Azért mert van.  Arra vágyott, hogy értsék meg, neki a cselló kevés. Mást és másként is akar közölni. Be volt zárva a zenébe. Aztán később a saját testébe, és nem tudta kifejezni, ki is ő valójában. Egy kislány, aki feltétlen szeretetre vágyott, de soha sem kapta meg. És még a  művészetét se értették meg, csak a halála után. A lemezein eljátszotta, hogyan emészti fel a  sclerosis multiplex,  mégis csak a halála után vették észre, hogy az utolsó felvételén a  Dvorák csellóversenyében mennyire lassabb a tempó, lényegében leírta a saját közelgő halálát. Nem értették meg. Nála boldogtalanabb művészt keveset találni. Vagy ott van Barenboim. Aki végignézte ezt, és sokan őt hibáztatják du Pré  betegségéért és haláláért. Látszólag minden összejött neki, de ezt egész életében cipeli. Van Hilary du Prének egy regénye (Zseni a családban), aki a saját szemszögéből leírja ezt.  De vajon hogy nézne ki a történet Barenboim szemszögéből? Most új életrajzi regény készül, amit Barenboim azzal kommentált, hogy legalább megvárhatnák, míg ő meghal. Szóval Barenboim is hatalmas terhet cipel.  Úgyhogy arra jutottam, hogy a zenészek se boldogabbak mint az átlagember, de talán nekik több kegyelmi pillanat jut. Amikor  játék közben átjön amit szeretnének, de ezek a pillanatok illékonyak. Mégis ezekért érdemes élni.

Címkék: zene Daniel Barenboim Jacqueline du Pré Virtuózok Hilary du Pré

Szólj hozzá!

Mostanában  Mischa Maisky-t hallgatok. Sokszor. Elég pocsék passzban vagyok néhány hónapja, és Maisky játéka ehhez tökéletesen illik. Abszolút magamra ismerek a játékában. Schubert Szerenádjával kezdtem, aztán jött az összes többi. (Egyébként a Szerenádot tán még egy fésűn is el lehet játszani, de hogy legszebb csellón, az biztos!) A múltkoriban a MÜPÁ-ban beleakadtam egy 1990-es  lemezébe: Meditation a Deutsche Gramaphontól.  Talán ebben hallatszik leginkább a sokszínűsége.
Fiatalabb koromban a csellót tartottam a legszomorúbb hangszernek. Sosem értettem, hogy kislányok miért csellóznak, mikor az olyan nagy hangszer és férfias. Ma már nem így gondolom.  A cselló nem csak szomorú, hanem bölcs hangszer is. Minden lelkiállapotot pontosan kifejez, de leginkább a szomorúságot. A szomorúságot senki se szereti, én sem. De lehet, hogy mégis csak Ancsel Évának van igaza: a szomorúság szünetjel a vágyak hangzavarában. (223. bekezdés)  Maisky zenéje mindent elmond szavak nélkül. A lemondást, az elengedést, a fájdalmat, az ürességet, az elhagyatottságot, a kétségbeesést, és a halvány reményt.  Ami persze már nem a régi, már nem hiszi el, hogy  minden lehetséges. Már csak az lehetséges, amit elhisz. Egyre kevesebbet hisz. És a lélek akkor öregszik, ha már csak földön járnak a vágyai, szárnyatlanul. (Ancsel Éva: 290. bekezdés)

Címkék: ancsel Mischa Maisky

Szólj hozzá!

Nem én mondom, hanem Ancsel Éva (395. bekezdés), de mélyen egyetértek vele.  A Virtuózokat nézem, és Ancsel jutott eszembe. Milyen igaza van! A Virtuózok a királyi televízió egyetlen nézhető műsora, és már negyedik éve kiváló. Annyira kedvesek, lelkesek, tehetségesek mint a nap! Őszintén csodálom az összes versenyzőt, mert valami olyan van a birtokukban, amitől boldogok. Vagy legalábbis remélem, hogy azok.
Minden évadban megvannak a kedvenceim, tavaly imádtam Abouzahra Amirát, Simic Aleksandert és Nagy Zoltán Ferencet. Az idén eddig nagyon szorítok Amira húgának Abouzahra Mariamnak. A válogatóban bűbájos és vérprofi volt. Nem tudom mi történik az Abouzahra családban, de hogy csoda, az biztos! Úgy zenélnek ezek a kislányok, hogy  profi zenészeket is megszégyenítenének, de közben nem kis robotok, hanem megmaradtak önfeledt gyereknek. Nagyon remélem, hogy ez lesz az ő pályájuk.
A többi kedvencem még alakulóban.
Már a zsűrivel is megbarátkoztam, Tulajdonképpen kialakult a munkamegosztás, mindenki hozza amit elvárnak tőlük.  Mondjuk Várdai István frizurája az idén legalábbis necces, de egyébként szeretem, ahogy zsűrizik.
A műsort a hátán elvinné Bősze Ádám, a női műsorvezetők csak csetlenek- botlanak. De ettől még a Virtuózok úgy jó, ahogy van.  Nézzetek Virtuózokat!

Címkék: ancsel Virtuózok Bősze Ádám Abouzahra Amira Abouzahra Mariam Simic Aleksander Nagy Zoltán Ferenc

Szólj hozzá!

Most olvastam, hogy 76 éves lett Peter Greenaway. Ez valószínűleg kevés embert mozgat meg kis hazánkban, pedig az egyik legérdekesebb, legkiválóbb, leginvenciózusabb és egyben legirritálóbb filmrendező  világon. Mondjuk engem sokkal jobban irritál Tarantino  (és most sújtson engem a dolgozó nép megvetése, de nem bírom a palit, pozőrnek tartom, de erről a majd egy másik posztban), és sokkal jobban irritálnak a tehetségtelenek. Én szeretem Greenawayt, még akkor is, ha be merem vallani, hogy sokszor nem értem. De nem  is biztos, hogy érteni kell. Szerintem őt érezni kell. Ő az a rendező, aki  a filmet nem úgy fogja fel, hogy egy lefilmezett színház, hanem állandóan keresi, hogyan tudna tobzódni a képekben. Nála egyészen más értelmet nyer a mozgókép, nem a történet, hanem a látvány a lényeg.  Persze ez sem igaz, mert a történeteivel is állandóan provokál, de leginkább a látvánnyal szegezi oda a nézőt a vászon elé. Már akit. Sosem felejtem el, hogy egyszer Párizsban az Odeon moziban a Z és két nullát néztük É-vel, P-vel és két mezei franciával, akik nagyjából húsz perc után hagyták ott a vetítést felháborodva. P. és én imádtuk a filmet, korábban is láttuk már, elcipeltük az egyik barátnőnket, aki a franciák látványos kivonulása után csak annyit kommentelt rezignáltan, hogy rajta kívül még két normális volt a teremben. Rettenesen szenvedett, soha többet nem tudtuk rávenni egy Greenaway-re. Pedig még nem is látta a Maconi gyermeket vagy A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. opusokat. Mindkettő tobzódik a látványban, a meghökkentésben. Nekem a kedvenceim mégis  a Prospero könyvei és leginkább a  Párnakönyv. Mert a tobzódásban is lírai és  bensőséges. Greenaway  a maga módján sokat tett a filmért, de nem ő  fogja meghatározni, hog  merre menjen a filmművészet. Ami nem is baj, de az már baj, hogy milyen kevesen ismerik. Mert nélküle nem az lenne a filmművészet, ami.

Címkék: film Greenaway Peter Párnakönyv

Szólj hozzá!