HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • labdajáték: A kettő feltételezi egymást: az érzelmi bevonódás, megélés és a tudatosulás. A tudatosodás csak ez... (2014.11.04. 08:54) Ida
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) alagna (5) Alagna (1) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) Anyegin (1) anyegin (3) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) aznavour (2) Aznavour (1) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) Beethoven (2) beethoven (5) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (1) botha (1) Both Miklós (1) brahms (2) Brahms (1) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) Csajkovszkij (3) csajkovszkij (2) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) David Fray (1) Delpy (1) delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) Donizetti (3) donizetti (1) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (12) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) garanca (2) Garanca (1) Gardiner (2) gardiner (1) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) hvorosztovszkij (18) Hvorosztovszkij (5) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) kwiecien (3) Kwiecien (2) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) Linklater (1) linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) mendelssohn (1) Mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) Mozart (2) mozart (3) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) Otello (2) otello (1) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) Rigoletto (1) rigoletto (4) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) Terfel (1) terfel (8) thais (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) váci (1) vali (1) vántus (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) verdi (8) Verdi (5) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter

Tegnap volt a MÜPA-ban Verdi: A két Foscari koncertszerű előadása Leo Nuccival. Egyszerűen szenzációs volt! Elmúlt 75 éves, de még mindig majd minden áriája utén tombolt a közönség. Nem csak a rutinja miatt, de minden hangja látszott. Mert a hangjával játszik. Minden helyén volt.
Én sosem hallottam korábban a Foscarit, de ez egy nagyon jó opera. Nem értem miért nem játsszák! Annyira Verdi, hogy Verdibb nem nem lehetne. Minden áriája sodró, a kvintettjei, sextettjei pedig lenyűgözőek. Nem csak Nucci volt tegnap kiváló, hanem a Lucreziát éneklő  Guanqun Yu is. Fantasztikus hangja van, és fantasztikus előadó. Na és fantsztikusan néz ki. A tegnapi vörös estélyi pazar volt azzazl a trükkös ujjmegoldással. De ezt valószínűleg kevesen értékelték a teremben, annyira csodás volt a hangja. És még koncerten is játszott,  minden porcikája énekelt. Jó volt Ivan Magrí és Sebestyén Miklós is. Utóbbinak sokkal többet kellene szerepelni itthon! De miért tenné, ha a MET-ben szerepelhet?   Kiváló volt a Müncheni Rádió Zenekara és Bajor Rádió Énekkara is. Vajon mikor hallunk hasonlót a Magyar Állami Operaháztól?
Vegyetek Foscari cd-t (míg van), és hallgassatok Foscarit. Mert megéri, mert megérdemli, hogy ne felejtsük el.

Címkék: Verdi Leo Nucci Sebestyén Miklós A két Foscari Guanqun Yu Ivan Magrí

Szólj hozzá!

Istenem milyen igaza van! Végre valaki kimondta! Teljesen egyetértek. Tarantino egy óriási blöff, egy lufi. Eddig kissé bizonytalanul és félve mertem kimondani, mert a sokan istenként tisztelik, pedig sem nem isten, sem nem király. Vagy ha  király, hát akkor meztelen. De ha Morricone mondja, talán elhiszik. Azért dolgozott már egy- két Tarantinonál nagyobb rendezővel.

Címkék: Tarantino Morricone Ennio

Szólj hozzá!


Úgy esett, hogy az elmúlt két hétben volt két jó zenei élményem, és mindkettő Saint-Saëns-hoz kötődött. (Meg egy rossz, de azért Puccini a felelős.)


Két hete volt a MET-ből a Sámson és Delila. Sosem hallottam korábban, cserébe viszont jó kis előítélettel ültem be, mert az igazi operarajongó ugye csak olasz operát hallgat (a sznob meg csak Wagnert, vagy mostanában csakis és kizárólag régizenét, mert az az igazi), és a francia nagyopera az ugye tele van gloire-ral, meg túlzással, de adjunk neki egy esélyt. Aztán megint úgy jártam, hogy tükör előtt kellett bevallanom magamnak, hogy az én koromban jó lenne már felhagyni az előítéletekkel, pláne, ha többször kényszerülök önkritikára. Szóval az a helyzet, hogy Saint-Saëns tud operát írni. Áradó zene, szép áriák, és ezt hozta is a MET. Alagana sokkal jobb Sámson, mint Radames, és Garanca is jó volt, bár a féltékenységből van mit tanulnia. Kórusban iszonyú erős darab, és egyszerűen szép. Annyira, hogy azóta többször meghallgattam, vettem is egy lemezt Domingóval és Obrazcovával, szóval itt tévedtem. Még akkor is ez a véleményem, ha az ismerőseim közül többen hazamentek a második felvonás után, mert nem bírták.


Én szombaton Puccini A nyugat lányáról távoztam az első felvonás után. Pedig Kaufmann énekelt, és Puccini mégiscsak olasz, de egyszerűen nekem minden sok volt az első felvonás alatt.  Most jut eszembe, hogy tavaly a Manont is otthagytam.  Lehet, hogy Puccinivel van bajom. Ha ma élne, valószínűleg ő írná a Star Wars zenéjét. Már egyszer elmélkedtem arról, hogy mit gondol Puccini azokról, akiket nem ismer, hát ez volt a bajom ezzel a darabbal és a rendezéssel is. Aki már látott életében egy rendes westernt is, az vagy szétröhögi magát Gianfranco Del Monaco rendezésén vagy dührohamot kap. Én az utóbbit kaptam.


Cserébe viszont tegnap este megint nagyon jó élmény volt a Zeneakadémián a Medikus Zenekar koncertje. Tavaly hatalmas rácsodálkozás volt, és most is jó volt ott lenni. Liszt Les Péludes-jével indítottak, amivel nem nagyon lehet nagyot tévedni, kicsit, mintha izgultak volna, de tökéletes ráhangolás. Aztán jött Richard Strauss Négy utolsó éneke Kristóf Rékával. Beugró volt, és köszönet érte!  Tavaly nem voltam teljesen meggyőzve a Virtuózokban, de ez leginkább annak köszönhető, hogy a Szomorú vasárnappal a világból ki lehet kergetni, mert szerintem ez a sírva vigadós magyar köldöknézés himnusza. Most kiváló volt, bár az első hangoknál azt hittem nem lesz elég levegője, de nagyon is volt. A Beim Schlafengehen-nél végig borzongtam, nálam ez az abszolút tetszés jele.
A szünet után jött Saint-Saëns 3. (c-moll) szimfóniája Fassang Lászlóval. És itt most kéretik nem félreérteni ami most jön, mert tényleg az elismerés jön. Ez nagyon nehéz és gyönyörű mű. Azért is, mert borzasztó könnyű elrontani, ha az orgona ráül a zenekarra, és Fassang László hihetetlen érzékkel és finomsággal „alájátszott” a zenekarnak. Nem volt hibátlan, voltak tempótévesztések, lemaradások, de ezzel együtt is nagyon szép volt. Különösen a lassú részben többször megkönnyeztem. Amitől a végén mégis nem csak a mosolygás, hanem a nevetéstől könnyezés maradt meg, az az, hogy a finálé fő motívuma nálunk a családban nem Saint-Saëns-hoz kötődik, hanem profán módon a Babe című bűbájos gyerekfilmhez. Aki látta Babe-et, azt tudja, hogy ez a film ikonikus kísérőzenéje áthangszerelve. (Külön posztot érdemlenének a zenei szerkesztők, akiknek hihetetlen nagy szerepük van a zenei nevelésben. Vannak a filmekben nagy zenei találkozások: nekem például már mindig Meryl Streep és Robert Redford arca jelenik meg, ha Mozart A-dúr klarinétversenyét hallom, ez volt a Távol Afrikától egyik leglíraibb jelenete.)  Mellettem ült a gyerekem, aki nem vájtfülű koncertlátogató, de mikor meghallotta a fő motívumot, rám nézett, és azonnal ráismert. Mivel mi úgy vagyunk a Babe-bel, mint az átlag magyar a Macskafogóval („Hogy van a kedves felesége Safranek? -Köszönöm uram, már egy éve Önnel él!”), nálunk a minőségi munka és a kiváló teljesítmény elismerése mindig a Babe utolsó mondata: „Jól van malac!” Egyszerre szakadt ki belőlünk: Jól van malac!  Ezt csak szeretettel, tisztelettel és ellágyulva szabad mondani. Máshogy nem működik. Úgyhogy szívem szerint minden zenész kottájára odarajzoltam volna egy kismalacot kabalafigurának, Dubóczky Gergelynek meg kettőt.  (Remélem nem sértődik meg senki a zenekarból, de miért ne lehetne kabalaállata egy zenekarnak, ha egy futballcsapatnak lehet? Annál is inkább, mert a koncert elején állatfigurákkal sorsoltak ki három férfi kvarcórát a szponzorok, és ezen kicsit felhúztam magam: miért pont férfi kvarcóra? Ezzel az erővel három pár 46-os férficipőt is kisorsolhattak volna, különös bája volt, hogy az egyiket az előttem ülő hölgy nyerte. Személyes tapasztalatom szerint sokkal több nő jár koncertre, mint férfi. Biztos nem akartak a gender studies bűnébe esni.) Szóval bár nekem úgy tűnt, hogy most kicsit nyomasztotta zenekart a tavalyi siker, szerintem most is kiválóak voltak.  Máskor nem hallom őket, már várom a jövő évi fellépést, és addig is malacuk legyen!

Címkék: Fassang László Saint-Saëns Dubóczky Gergely Alagna Medikus Zenekar Garanca Kristóf Réka

Szólj hozzá!

Azt hittem már nem énekel. Talán már nem is él. Aztán kiderült, hogy nem csak hogy él, hanem új lemeze jelent meg: Wouldn't It Be Great.  Pedig dehogy nem jó!  Nagyon is jó! Loretta Lynnről van szó. Aki szerintem a legnagyobb country énekesek egyike. 83 éves és új lemezzel jött ki. Nem olyan a hangja mint a fénykorában, de  még most is jobb, mint a jelenleg sztárolt énekesek.
Nem is a hangja a legjobb, hanem az előadásmódja. Az életéről készült film címe: A szénbányász lánya.  Sissy Spacek játszotta. Kinek adatik meg, hogy a saját életéről szóló film Oscart kapjon, és részt vegyen az átadóján? Vagány csaj, pedig  az élete nem volt fáklyás menet. Ritkán szoktam countryt hallgatni. De ha igen, akkor Loretta Lynnt mindig, legalább a Coal Miner's Daughter-t. Ez az szám is ott van a lemezen újra felénekelve, mindenki meghallgathatja, hogy nem kopott az előadás

Címkék: country Sissy Spacek Loretta Lynn

Szólj hozzá!

Kezdjük a tegnapi legrosszabb hírrel: meghalt Charles Aznavour. Azt reméltem, hogy örök életű.  Annyi arca volt, hogy azt hittem minden arcához tartozik egy nagyon - nagyon hosszú élet. És mégsem. Elment a francia sanzon legnagyobbja.  Csak Edith Piaffal mérhető.

Aztán tegnap elmentem a MÜPA-ba a 3 tenorra. Már a bérletvásárlásnál is voltak fenntartásaim, de Jaroussky miatt vettem meg a bérletet, amire  aztán egy hülye betegség miatt nem tudtam elmenni. Ok, legyen akkor a 3 tenor, pedig igazából a 3 tenor műfajtól ráz a hideg. Egyszer 1990-ben nagy ötlet volt, de már másodszor sem lett volna szabad összeállni Domingónak, Carrerasnak és Pavarottinak. Onnantól ugyanis csak a saját emlékművüket építgették. De még ezt is meg lehet bocsátani nekik, mert ők Domingó, Carreras és Pavarotti voltak. Csakogy az 1990-es években rájöttek a lemezkiadók, hogy stylistok által  megcsinált fiúcsapatokkal mekkorát lehet kaszálni, és ez átszirvárgott a komoly zenébe is. A fenébe is! Ne azért legyen három tenor a színpadon, mert az meseszám, hanem azért, mert van mondanivalójuk! Hát tegnap nem volt. Végig az volt az érzésem, hogy azért jött ez a műsor a bérletbe, mert nem tudtak húzónevet  szerződtetni, és ezzel az öreglányokat be lehet vonzani a nézőtérre. Pedig külön - külön valószínűleg elhallgatnám az énekeseket, de tegnap alig vártam, hogy vége legyen.

Kezdjük a sztár lehet kategóriával: az amerikai René Barbera szerencsés alkat, a hangja alapján a mindig hiányzó Verdi és Donizetti tenor, rutinos előadó,  tud bánni a közönséggel, és ha kiereszti a hangját, feljebb kell húzni a  canopit a MÜPÁ-ban. Oda is volt érte mindeki, többször visszatapsolták, de igazából semmit nem kockáztatott,  becsületes mestermunka volt. Abból is  az elismerésre méltó.
Az orosz Maxim Mironov nekem jobban tetszett, leginkább Flórezhez hasonlító alkat, nagyon hajlékony hanggal, de Verdi mellett egyszerűen nem tud nagyot énekelni, mindig a második lesz. Pedig nagyon jó volt. Beugró volt a cseh Michael Lehotsky, aki úgy énekelt, mint egy dühös mókus. Nekem nem jött be sem a hangszíne, sem a hangképzése, sem az előadása. De beugrott, gratula érte.
A közönség a végén állva tombolt, én meg nem értettem, hogy miért. Ugyanazt hallottuk?  De az is lehet, hogy csak nekem volt iszonyú pocsék napom. Kár, mert tegnap volt a zene világnapja, jól is elsülhetett volna.

Címkék: Aznavour René Barbera Maxim Mironov Michael Lehotsky

Szólj hozzá!

Most fejeztem be, de máris hiányzik. Megjelentek Umberto Eco maradék gyufalevelei, (Pape  Satan -  Hírek egy folyékony világból, Európa Könyvkiadó Budapest, 2018) és valószínűleg ezzel elfogyott, amit hátrahagyott. Elképesztő ez a könyv is. Nem mond semmi eget rengetőt, de mégis minden kis szösszenet hihetetlenül tanulságos, szórakoztató és időnként lenyűgöző. Nem dicsekednék azzal, hogy ugyanazt mondja, amit én is gondolok a világról, mert egyrészt sokkal többet tud a világról, mint én, másrészt ha ugyanazt is gondoljuk, Ő sokkal szellemesebben, könnyedebben, szórakoztatóbban írja le. De azért igencsak jó érzés lapról-lapra felismerni, hogy de hát basszus!, nekem is ugyanaz a véleményem a közösségi médiáról, a populizmusról vagy a  könyvek sorsáról. Ugyanazt hisszük, látjuk, véljük, gondoljuk stb. az emberi hülyeségről,  az összeesküvéselméletekről,  a valóság showkról,  Berlusconiról (istenem! elolvasva a Berlusconiról írt számtalan  vitriolos, de tűpontos szúrását, kétségbeejtő, hogy mit tanult  a mai magyar populizmus az olasz médiapopulizmustól!), a generációs különbségekről, a televízióról,  a méltán híres és méltán elfeledett remekművekről stb. Imádom  Ecot, mert benne még megvolt  a józan ész is, nem csak a páratlan klasszikus műveltség. De fog hiányozni ebből a világból! Nem csak nekem, hanem a világnak lenne óriási szüksége arra a józanságra, ami benne  megvolt. (Akárcsak Esterházyban, bármit is mondanak, írnak manapság a hivatásos hülyék, a sudribunkó percemberkék.)

Címkék: könyv Umberto Eco

Szólj hozzá!

15.
augusztus

Napi jóság

coppelia  |  Szólj hozzá!

Teljesen véletlenül ért ma a napi jóság. Rámentem a Semmelweis Medikus Zenekar honlapjára (nem véletlenül mentem rá, direkt kerestem, hogy milyen programjuk lesz), és ott láttam, hogy átvették a Joshua Bell esete a Medikus zenekarral c.  posztomat. Ez nagyon jól esett, mert bár semmi közöm a Medikus Zenakarhoz, és csupán  "a zenerajongó" vagyok, de örültem neki, hogy rátaláltak.  Egyrészt azért, mert így hozzájuk is eljutott, hogy mekkora örömet szereztek, másrészt meg így talán mégsem csak magamnak írom az agymenéseimet.

De ami a legfontosabb: a következő jótékonysági koncert a Zeneakadémián október 29-én lesz, minél többen legyetek ott! Azért mert biztos  ez is jó lesz, azért mert a zenekar munka és tanulás mellett iszonyú energiát öl abba, hogy örömet okozzon a hallgatóságnak, azért mert jó célra megy a pénz, és azért mert én kérem!  Én biztos, hogy ott leszek.

(Ps: Nem vagyok hivatásos promotáló, magánszorgalomból csinálom. Jegyek egyelőre még nem kaphatók, de remélem mielőbb megjelenik az ikon a Zeneakadémia honlapján.)

Címkék: Zeneakadémia Medikus Zenekar

Szólj hozzá!

Már eleve szorongva ültem be a Mamma mia 2-re,  de azt mondogattam magamnak, hogy az egytől is tartottam, és lám mennyire bejött. Hát ez nem! Végig azon gondolkodtam, hogy miért kellett ezt megcsinálni? Persze tudom, a bejövő pénz miatt, de ez nekem nagyon nem tetszett. Azt is tudom, hogy nem egy Strindberg darabra ültem be, de forgatókönyv nélkül még az Abba dalokra sem lehet musicalt építeni. Az első rész egy orbitális blöff volt, azon röhögtem, hogy a szereplők magukon röhögtek. Ráadásul zseniális színészek, így minden megmozdulásuk meghökkentő és hihetetlenül mulatságos volt. A dalok meg amúgy is az agyamban vannak (nálam nagyobb ABBA rajongót nem nagyon lehetett kamasz koromban találni, ami nagy szó, mert még lemezjátszónk sem volt), bármilyen bugyuta történetet  rá tudtam húzni. Az első végén úgy álltam fel, hogy csupa öröm volt körülöttem, most meg csak szomorú voltam.  De a második részben nincs történet, nincs forgatókönyv, és a jó színészek igazán nem játszanak, akik játszanak, nos, ők meg nem feltétlenül jók. Persze ez is igazságtalan, mert Lily James nagyon jó színész, és gyönyörű mosolya van,  de nincs megírva a szerepe, a fiatal pasik, meg hát.... Egyedül a fiatal Billt játszó színész volt jó, a másik kettő erősen feledhető. Az első rész merő önirónia, sőt öngúny, itt ebből semmi nincs. Másodszor a blöffhatás sem működik. A tömegjelenetek még mindig elég jól hatnak,  de az egész olyan vértelen, hogy inkább szomorú ez a film, mint jó. Ez már nem guilty pleasure, hanem szomorú gigagiccs. Pedig magában Christine Baranski elvinné a filmet, de rá abszolút nem építettek. Cher pedig mint mindig, most is  sok volt. Kár, mert  nem csak a film 2 óráját rontották el, hanem az egész napomat. Mert ha nem tudunk röhögni azon, hogy mennyire kínos volt a '70-es évek vége, akkor csak szánalmasan szomorú az egész.

Címkék: film Abba Mamma mia 2.

Szólj hozzá!

Vannak nagy rácsodálkozások, és vannak kicsik. Vannak, amikre készül az ember, és vannak, amik váratlanul jönnek.  Vannak olyanok, amelyek elmúlnak, és vannak, amelyek megmaradnak.
Vannak csalódások, és vannak kis örömök. Ilyen csalódás volt a Joyce DiDonato, azért nem is írtam róla. Ááámerikai volt minden gesztusában, csak a külcsín, és nem találtam a belbecst. A ráadásig.  Akkor újra rácsodálkoztam, hogy Te Atyaúristen! Hogy tud ilyen szépen énekelni ez a nő? Miért kellett akkor  maníros,  szirupos, csilli-villi előadást csinálni? Mindegy: még mindig nagyon jó énekes, csak  énekelnie kellene. Csak énekelnie. Isten  dicsőségére.

Aztán itt van egy kicsi rácsodálkozás: Patricia Van Ness: Birds of Psalms. A Spotify ajánlotta, csak rutinból kattintottam rá, és ottragadtam.  Az olyan hithű ateista mint én, ritkán szokott zsoltárokat  hallgatni, pláne kortárs zsoltárokat!  De ezek gyönyörűek. Visszaadnak valamit abból az érzésből, amiért kitalálták a zsoltárokat. Újra ugyanazt éreztem, mint anno, amikor először jártam Ronchamps-ban, Le Corbusier templomában. Dél volt, ragyogó napsütés, és az oldalsó kápolnába felülről, kissé ferdén zuhogott a fény. Egyedül voltam ott, azt hiszem megéreztem, mit érezhettek az őskeresztények a barlangokban bújkálva. Na, valami ilyesmi érzésem volt a Birds of Psalms hallgatása közben.  A Capella Clausura adja elő, megint csak Isten dicsőségére. Ha halálom előtt eljutok odáig, hogy agnosztikus ateista legyek, az az ilyen  zenék miatt lesz.  

 

Címkék: zsoltár Joyce DiDonato Patricia Van Ness Birds of Psalms

Szólj hozzá!

Egy barátom megkérdezte, hogy jó volt-e  A bolygó hollandi a MÜPÁ-ban? A rövid válasz az volt, hogy jó. De nem tudom, hogy milyen a jó hollandi. Mint ahogyan azt sem tudom, hogy mit jelent Kovalik Balázsnál a jó. Láttam Bécsben Terfellel, az is jó volt. De nem olyan, mint  Kovaliknál. Itt Senta felvett egy romantikus szemüveget, amitől másnak látta a világot. Szebbnek, mint amilyen.  A sztori alapján sose fog kiderülni, hogyan értékelte volna az önfeláldozását 10 év múlva, ha mondjuk kiderül a Hollandiról, hogy középen nyomja meg a fogkrémes tubust.
Az előadás után azon gondolkodtam, hogy mennyit is jelent egy jó szemüveg. Én néhány hónapja úgy érzem,  hogy elveszítettem a szemüvegem,  nem látom a színeket a világban,  elfelejtettem nevetni, és már a részleteket se látom. Csak pacnikat. Ronda, szürke pacnikat. Ilyen lehet a szürkehályog. Jó lenne visszakapni a szemüvegem, de azt hiszem végleg elveszett. Ettől függetlenül nekem tetszett a pénteki Hollandi, meg a Kovalik -féle rendezés is. Az énekesek is kiválóak voltak,  csak a világ nem lett színesebb tőle.  De ez nem az előadás és nem az énekesek hibája. Ők megtették ami tőlük telt.  

Címkék: opera Wagner Kovalik Balázs A bolygó hollandi

Szólj hozzá!

Szeretném azt hinni, hogy igen. A magamfajta zeneszerető, de azt nem művelő nem is igen hihet mást. Mert amikor hallgatom őket, akkor azt képzelem, hogy valami olyan önkifejezési eszközt bírnak, ami nekem nem adatott meg, és hallgatni is gyönyörűség. Persze mindig ott van mögötte az az iszonyat munka, gyakorlás, kínlódás egy - egy hangért, hogy könnyednek látsszon,  és erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Ahhoz, hogy valaki professzionális zenész legyen, nagyon sok lemondás és kitartás kell  (a tehetségen túl), és aki ezt vállalja, arról azt feltételezzük, hogy eleve jó ember, és csak azért csinálja, mert neki ez boldogságot okoz. Aztán kiderül,  hogy mégsem.  Van jó néhány zenész ismerősöm, kik a magánéletben ugyanolyan kicsinyesek, önzők, más területeken tájékozatlanok, mint bárki más. Van jó néhány nem zenész, de más területen kiemelkedő, és köztiszteletnek örvendő kollégám, ismerősöm, akikről csak szuperlatívuszokban beszélnek, és el nem tudják képzelni, hogy a tehetség és az emberi kvalitás nem mindig jár kéz a kézben. Egészen elképesztő történeteket tudnék mesélni ún. nagyon nagy emberekről,  akikre félistenként tekintenek, de ha valaki együtt dolgozik velük, akkor csak egy hisztis kisgyereket lát. Van persze egy csomó olyan ismerősöm, barátom is, akinél pedig  a sors kegyes volt, és nem csak iszonyatosan okos, tehetséges, hanem jó ember is.  Ők a kiválasztottak. De nem is az a kérdés, hogy jó emberek-e, hanem, hogy boldogok-e? Tegnap a Virtuózok alatt gondolkodtam ezen. A felnőttek elődöntője volt, de csak két boldog embert láttam a képernyőn. A vietnami fiút, akinek a mosolya is egy csoda,  a hangjáról nem is beszélve, és az oboista srácot, aki sajnos nem jutott tovább. 

Visszatérve a  boldogságra: azt hinnénk, hogy a zene maga a  flow. De tényleg így van ez? Mi van, ha ő más önkifejezésre vágyik, de csak a zene megy  neki olyan jól, hogy kifejezze mit érez?  Ha sikeres zenész,  talán még rosszabb. Tegnapelőtt Jacqueline du Pré-t  hallgattam. Haydn és Elgar csello versenyei közben azon morfondíroztam, hogy ő volt az, akit az egész világ irigyelt, mindeki azt hitte, hogy aki így tud csellózni, az mindet el tud mondani a világnak, és ő pedig semmi másra nem vágyott, mint hogy ne a csellótudása miatt szeressék. Szeressék csak úgy! Azért mert van.  Arra vágyott, hogy értsék meg, neki a cselló kevés. Mást és másként is akar közölni. Be volt zárva a zenébe. Aztán később a saját testébe, és nem tudta kifejezni, ki is ő valójában. Egy kislány, aki feltétlen szeretetre vágyott, de soha sem kapta meg. És még a  művészetét se értették meg, csak a halála után. A lemezein eljátszotta, hogyan emészti fel a  sclerosis multiplex,  mégis csak a halála után vették észre, hogy az utolsó felvételén a  Dvorák csellóversenyében mennyire lassabb a tempó, lényegében leírta a saját közelgő halálát. Nem értették meg. Nála boldogtalanabb művészt keveset találni. Vagy ott van Barenboim. Aki végignézte ezt, és sokan őt hibáztatják du Pré  betegségéért és haláláért. Látszólag minden összejött neki, de ezt egész életében cipeli. Van Hilary du Prének egy regénye (Zseni a családban), aki a saját szemszögéből leírja ezt.  De vajon hogy nézne ki a történet Barenboim szemszögéből? Most új életrajzi regény készül, amit Barenboim azzal kommentált, hogy legalább megvárhatnák, míg ő meghal. Szóval Barenboim is hatalmas terhet cipel.  Úgyhogy arra jutottam, hogy a zenészek se boldogabbak mint az átlagember, de talán nekik több kegyelmi pillanat jut. Amikor  játék közben átjön amit szeretnének, de ezek a pillanatok illékonyak. Mégis ezekért érdemes élni.

Címkék: zene Daniel Barenboim Jacqueline du Pré Virtuózok Hilary du Pré

Szólj hozzá!

Mostanában  Mischa Maisky-t hallgatok. Sokszor. Elég pocsék passzban vagyok néhány hónapja, és Maisky játéka ehhez tökéletesen illik. Abszolút magamra ismerek a játékában. Schubert Szerenádjával kezdtem, aztán jött az összes többi. (Egyébként a Szerenádot tán még egy fésűn is el lehet játszani, de hogy legszebb csellón, az biztos!) A múltkoriban a MÜPÁ-ban beleakadtam egy 1990-es  lemezébe: Meditation a Deutsche Gramaphontól.  Talán ebben hallatszik leginkább a sokszínűsége.
Fiatalabb koromban a csellót tartottam a legszomorúbb hangszernek. Sosem értettem, hogy kislányok miért csellóznak, mikor az olyan nagy hangszer és férfias. Ma már nem így gondolom.  A cselló nem csak szomorú, hanem bölcs hangszer is. Minden lelkiállapotot pontosan kifejez, de leginkább a szomorúságot. A szomorúságot senki se szereti, én sem. De lehet, hogy mégis csak Ancsel Évának van igaza: a szomorúság szünetjel a vágyak hangzavarában. (223. bekezdés)  Maisky zenéje mindent elmond szavak nélkül. A lemondást, az elengedést, a fájdalmat, az ürességet, az elhagyatottságot, a kétségbeesést, és a halvány reményt.  Ami persze már nem a régi, már nem hiszi el, hogy  minden lehetséges. Már csak az lehetséges, amit elhisz. Egyre kevesebbet hisz. És a lélek akkor öregszik, ha már csak földön járnak a vágyai, szárnyatlanul. (Ancsel Éva: 290. bekezdés)

Címkék: ancsel Mischa Maisky

Szólj hozzá!

Nem én mondom, hanem Ancsel Éva (395. bekezdés), de mélyen egyetértek vele.  A Virtuózokat nézem, és Ancsel jutott eszembe. Milyen igaza van! A Virtuózok a királyi televízió egyetlen nézhető műsora, és már negyedik éve kiváló. Annyira kedvesek, lelkesek, tehetségesek mint a nap! Őszintén csodálom az összes versenyzőt, mert valami olyan van a birtokukban, amitől boldogok. Vagy legalábbis remélem, hogy azok.
Minden évadban megvannak a kedvenceim, tavaly imádtam Abouzahra Amirát, Simic Aleksandert és Nagy Zoltán Ferencet. Az idén eddig nagyon szorítok Amira húgának Abouzahra Mariamnak. A válogatóban bűbájos és vérprofi volt. Nem tudom mi történik az Abouzahra családban, de hogy csoda, az biztos! Úgy zenélnek ezek a kislányok, hogy  profi zenészeket is megszégyenítenének, de közben nem kis robotok, hanem megmaradtak önfeledt gyereknek. Nagyon remélem, hogy ez lesz az ő pályájuk.
A többi kedvencem még alakulóban.
Már a zsűrivel is megbarátkoztam, Tulajdonképpen kialakult a munkamegosztás, mindenki hozza amit elvárnak tőlük.  Mondjuk Várdai István frizurája az idén legalábbis necces, de egyébként szeretem, ahogy zsűrizik.
A műsort a hátán elvinné Bősze Ádám, a női műsorvezetők csak csetlenek- botlanak. De ettől még a Virtuózok úgy jó, ahogy van.  Nézzetek Virtuózokat!

Címkék: ancsel Virtuózok Bősze Ádám Abouzahra Amira Abouzahra Mariam Simic Aleksander Nagy Zoltán Ferenc

Szólj hozzá!

Most olvastam, hogy 76 éves lett Peter Greenaway. Ez valószínűleg kevés embert mozgat meg kis hazánkban, pedig az egyik legérdekesebb, legkiválóbb, leginvenciózusabb és egyben legirritálóbb filmrendező  világon. Mondjuk engem sokkal jobban irritál Tarantino  (és most sújtson engem a dolgozó nép megvetése, de nem bírom a palit, pozőrnek tartom, de erről a majd egy másik posztban), és sokkal jobban irritálnak a tehetségtelenek. Én szeretem Greenawayt, még akkor is, ha be merem vallani, hogy sokszor nem értem. De nem  is biztos, hogy érteni kell. Szerintem őt érezni kell. Ő az a rendező, aki  a filmet nem úgy fogja fel, hogy egy lefilmezett színház, hanem állandóan keresi, hogyan tudna tobzódni a képekben. Nála egyészen más értelmet nyer a mozgókép, nem a történet, hanem a látvány a lényeg.  Persze ez sem igaz, mert a történeteivel is állandóan provokál, de leginkább a látvánnyal szegezi oda a nézőt a vászon elé. Már akit. Sosem felejtem el, hogy egyszer Párizsban az Odeon moziban a Z és két nullát néztük É-vel, P-vel és két mezei franciával, akik nagyjából húsz perc után hagyták ott a vetítést felháborodva. P. és én imádtuk a filmet, korábban is láttuk már, elcipeltük az egyik barátnőnket, aki a franciák látványos kivonulása után csak annyit kommentelt rezignáltan, hogy rajta kívül még két normális volt a teremben. Rettenesen szenvedett, soha többet nem tudtuk rávenni egy Greenaway-re. Pedig még nem is látta a Maconi gyermeket vagy A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. opusokat. Mindkettő tobzódik a látványban, a meghökkentésben. Nekem a kedvenceim mégis  a Prospero könyvei és leginkább a  Párnakönyv. Mert a tobzódásban is lírai és  bensőséges. Greenaway  a maga módján sokat tett a filmért, de nem ő  fogja meghatározni, hog  merre menjen a filmművészet. Ami nem is baj, de az már baj, hogy milyen kevesen ismerik. Mert nélküle nem az lenne a filmművészet, ami.

Címkék: film Greenaway Peter Párnakönyv

Szólj hozzá!

Hosszú kihagyás után filozofikus kérdéssel jöttem vissza: letöltés vagy nem letöltés? Egy évvel ezelőtt biztos, hogy kategorikus nem lett volna a válaszom, de már megváltozott a véleményem. Karácsonyra kaptam egy Spotify premium előfizetést, és kezdem megkedvelni a műfajt. Egyrészt állandóan rendelkezésre állnak a kedvencek,  ráadásul soha nem látott mennyiségben. Igazából azért próbáltam ki, mert nem érkezett meg a szintén karácsonyra kapott Hvorosztovszkij Rigolettom, és így mégis csak meg tudtam hallgatni.  Aztán elkezdtem böngészni, és kiderült, hogy olyan lemezek vannak rajta tőle, aminek a létezéséről fogalmam sem volt. Pedig azt hittem, hogy én minden lemezét ismerem. De nem. Itt van például az 1996-os Credo, ami egészen kiváló liturgikus lemez, jobb mint a The Bells of Dawn.
Aztán egészen kiváló válogatásokat készít, és olyan darabokat ajánl, amik szerinte tetszenének nekem. És az az igazság, hogy többnyire tetszenek! Így fedeztem fel magamnak Schubertet, akit nem kedveltem különösebben, de most nagyon megszerettem. Meg a skandinávokat.
És ott vannak a régi, ma már beszerezhetetlen lemezek. Kb. egy hétig csak Alfredo Kraust hallgattam, beleszerettem a zarzulea áriákba. Szenzációs hangja van!   Most éppen Leontyne Price a kedvenc,  meg a cselloversenyek. És rácsodálkoztam John Field nocturne-jeire. Magány és szomorúság esetén kiválók. Szóval ha már nincs lemez, meg pénzem se lenne ennyi lemezre, akkor maradjon a jogtiszta letöltés. És tényleg a jogtiszta! Mert ezek a zenészek ebből élnek, és ha nem tudnak megéni, akkor nem fognak jó zenéket írni és játszani. Amitől  nagyon szomorú  lenne a világ.

Címkék: Spotify Rigoletto Hvorosztovszkij Alfredo Kraus

Szólj hozzá!

Ez volt az első, amit hallottam tőle. Legyen ez az utolsó is. Ma meghalt a a világ egyik legnagyobb énekese.

Pedig még annyival tartozott! Karácsonyra meg akartam lepni magam egy jeggyel a tavaszi Rigolettora Bécsbe. Ezt ígérte.  Ígért egy Machbetet is. Nem volt szép tőle, hogy becsapta a világot. Mindenki abban bízott, hogy másodszor is legyőzi a rákot. Én is.

Nyugodjon békében! Millióknak okozott örömet minden hangja.

 

Címkék: Hvorosztovszkij

Szólj hozzá!

Van-e még valaki aki csak a zenéért vagy elsősorban a zenéért jár koncertre? Ma általában mindenki  X-ért, Y-ért, sztárért vagy kevésbé sztárért, de általában valakiért mennek az emberek hangversenyre. Ami vagy jó, vagy nem, vagy megfelel az elvárásnak, vagy nem. Ilyen volt Joshua Bell koncertje  a Zeneakadémián,  ahová nyilvánvalóan a név miatt mentek az emberek, és azt kapták, amit elvártak. Kiváló volt a Mendelssohn e-moll hegedűverseny, a pasi tényleg zseni. Kár, hogy rövid volt. Hogy mennyire az ő neve volt a húzóerő, az abból látszott, hogy a szünet utánra többen nem is jöttek vissza a terembe, ami szerintem óriási bunkóság, de így volt. Egyébként sokat veszítettek, mert az utána következő Mahler V. is kiváló volt a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarától.

Ehhez képest egy héttel később a Medikus Zenekar jótékonysági koncertje garantáltan nem a sztárság miatt töltötte meg a Zeneakadémia nagytermét. Az I. sz Gyermekgyógyászati Klinika javára szervezték, bárcsak több ilyen lenne!
Amatőr zenekar, de akkora lelkesedéssel játszottak, hogy még a hibák is jól álltak nekik. Nem csak ahhoz képest voltak jók, hogy amatőrök, kifejezetten jó koncert volt. A hangzáson túl az igazi élmény az volt, hogy látszott minden tagon, hogy számára ez óriási megtiszteltetés. Mindent beleadtak, a Dvorák úgy hangzott,  hogy minden hangból az jött át, akik itt játszanak, ők azért játszanak, mert imádják a zenét, mert azt akarják, hogy aki megvette a jegyet az jól érezze magát, hogy igenis legyen  korszerű monitor az intenzív osztályon! Régen volt ilyen élményem, ahol a zenéért, a színtiszta gyönyörűségért ült mindenki a teremben. Ahol  nemcsak a szülők örültek, akik fotózták a gyereküket, mert soha nem gondolták volna, hogy itt fog majd  játszani, hanem mindenki örült, az is, aki csak a jótékonysági felhívás miatt ment el.  A legszebb az volt, amikor a vastaps alatt szinte minden zenész szemében ott csillogott a könny. Mert nem csak nekünk okoztak szép estét, remélhetőleg a közönség is  nekik. Ez egy olyan este volt, ahol a jótékonyságért és a zenéért mentünk, nem a PR-ért. Egyébként Schöck Atala és Dubóczky Gergely is kiváló volt.

De mivel egy fecske nem csinál nyarat, legyetek szívesek támogassátok az I. sz. Gyermekklinika Alapítványát, mert itt tényleg beteg gyerekeknek kell a pénz! És ez nem stadion, nem futballklub, nem vizes VB,  erre nincs állami támogatás. Please!

Címkék: Mendelssohn Joshua Bell Dubóczky Gergely Medikus Zenekar Shöck Atala

Szólj hozzá!

08.
március

Ártatlanok

coppelia  |  Szólj hozzá!


Kiütött ez a film. A Frankfón filmnapok keretében láttam, és bár francia - lengyel filmként van feltüntetve, inkább lengyel mint francia. Legalábbis annyiban igen, hogy egy lengyel tragédiáról szól. Az Ida után az Ártatlanok azt  a képet sugallja, mintha a lengyeleknél csak az apácákról lenne érdemes filmet csinálni, ami bizonyosan nem így van, de ez a két film nagyon jól sikerült. A kritikák és a trailer nagyjából elspoilerezik a történetet, de nem is a történet, vagy nem csak a  történet az erős, hanem az arcok.  A szovjet katonák által megerőszakolt apácák tragédiája szinte elképzelhetetlen annak, aki nem hívő. Magam nem vagyok az, jó esetben halálom előtt odáig jutok el, hogy agnosztikus  legyek, de meredten ültem végig a filmet. Ami nem tökéletes, de éppen ezért hihető. Az erőszakból fogant gyermekek és anyjuk tragédiája még akkor is feldolgozhatatlan, ha ez nem Isten menyasszonyaival történik meg. Hát még ha velük! Ez maga az abszurd.
A legkevésbé a francia doktornőt játszó Lou de Laage volt erős a drámában, de a lengyelek kivétel nélkül olyan mélységeket jártak meg, amit senki nem szeretne megtapasztalni. A tagadást, a rémületet, a mélységes szégyent, a bűntudatot, a zavart, a félelemet a fájdalmat, a testi és lelki kínt. Agata Kulesza rendfőnöknője egyszerre félemetes és paradox módon lenyűgöző. Félelmetes, mert mindenki tudja, hogy embertelen amit csinál, és nincs bocsánat arra amit tesz. Feláldozná a testvéreit, csak hogy megmaradjon a rend, és feláldozza a gyerekeket, mert a szégyen nem tudódhat ki. De lenyűgöző is, mert iszonyú erős hit kell ahhoz, hogy valaki a saját lelki üdvét dobja oda azért, hogy  hite szerint megmentse a többiekét. Inkább máglyára ment volna, mint hogy valaki is megtudja a szégyent, és bezárják a rendet. Már az Idában is hihetetlenül jó volt, itt sem adta alább. Ahogy a végén befordul a fal felé és Istennel számol el, azt csak ő tudja eljátszani. Ugyanekkora formátum  volt a Mária nővért játszó Agata Buzek. Bár  máshonnan jött a rendbe mint a főnővér, és végig elhisszük neki, hogy megtalálta ott a helyét. Az ő arcán látszik leginkább, hogy mit okoz ez a tragédia. Amikor rájön, hogy mit tett a főnővér a gyerekekkel, nem  hitehagyott, hanem lázadó apáca lesz. A film kiváló arányérzékkel mutatja be, hogy a szereplői nem  vallásautomaták, hanem érző emberek. Mária szép, és a Mathilde-del kialakuló kapcsolatában egyre gyakrabban jelenik meg a mosoly. Gyönyörű mosolya van.
Az egyenruha nem véletlenül egyenruha:  annyira uniformizálja  a  viselőit, hogy szinte minden arc egyforma. Végig azon tűnődtem, hogy pusztán attól, hogy leveszik a főkötőt, mennyire élő lett egyik vagy másik szereplő. Egyéniségek lesznek. Megváltozik az arcuk. Érdekes nézni, hogyan reagálnak a megszületett gyerekükre. Aki mégiscsak életük legnagyobb tragédiájára emlékezteti őket. Egyszerre taszítja  őket a helyzet, és mozdul meg bennük az anyai ösztön. A gondoskodás ösztöne. Kiben a tagadás erősebb, kiben a gondoskodás. A tagadás odáig mehet, hogy volt, aki a terhességet is tagadta, annyira, hogy sem ő maga, sem  mások nem vették észre, míg meg nem szülte a gyereket. (Minden hitetlenkedés ellenére: van ilyen! Erről a szülészek és a pszichiáterek  számtalan történetet tudnának mesélni. Az elme sok mindenre képes, ha önmaga védelméről van szó.)  Azt a tekintetet soha nem felejtem el, ami a Ludwika arcán látszik a szülés után. Mintha nem is lenne ott. Aki már szült gyereket, az tudja, hogy az egy más állapot. Szó szerint. Annyira befelé fordul az ember, hogy nincs külvilág. Megszűnik. Mert nincs rá energia.  Csak arra van, hogy  a gyerek túlélje. És te is túléld. Egyszerűen nincs több. Ha valaki várja a gyerekét, ez működik. De ha valaki nem várja, akkor a visszájára fordul, és a tagadás veszi át az uralmat. Ludwika arcán a zavar és a tagadás. Ez nem én vagyok, ez velem nem történhet meg, ez nem létezik. Kegyetlen érzés lehet. Csak sajnálni lehet.  Zofia átváltozása és tragédiája talán a dráma csúcspontja. Vagy legnagyobb mélysége. Ehhez képest számomra zavaró volt a kissé szirupos befejezés. Lehet, hogy tényleg így történt, de a képi megjelenítés feloldotta a tragédiát. Nem igaz, hogy valakik ezek után, amit átéltek, virágkoszorúval a fejükön családi csoportképet állnak.
Annyira női dráma ez, hogy akár férfi szereplők nélkül is elműködne, de jó volt benne sérült, cinikus, de mégis nagyon szerethető  orvost játszó Vincent Macaigne. Ő vitt cseppnyi humort és életet  ebbe a tragédiába. Jobban kellene figyelnünk a kortárs lengyel és francia filmekre. Mert az Ártatlanok olyan film, amit mindenkinek látnia kellene. És nem azért, mert politikai állásfoglalást kíván. Ez vegytisztán emberi tragédia, bárkivel is esik meg. Ez a film valami olyasmiről szól, aminek senkivel nem szabadna megesnie.

Címkék: film Agata Kulesza Ártatlanok Agata Buzek Lou de Laage Vincent Macaigne

Szólj hozzá!

MI ebben a nagy trouvaille? Ezt minden gyerek és minden anya tudja. De már legalább le is publikálták!

Most már tényleg csak a birkavesével történő földrengés előrejelzést kellene megoldani! :-)

 

Szólj hozzá!

Végül csak kiböjtöltem. Hosszú évek óta vártam rá, de csak eljött Philippe Jaroussky. A MÜPA tele volt, és ami meglepett, nem a nagyon láttam celebeket, sznobokat, szinte csak olyan embert, aki tényleg miatta jött. És nem csak fiatalokat, idősebbeket is. Kegyes műsorral jött, Handel a lightosabbak közül való, mert valljuk be, egy - egy Rameau azért még nálam is elszakítja a cérnát néha. Jött egy kortalan pasi, kiállt, énekelt, integetett majd távozott. Semmi esztrád, promó, hajcihő. Néha azt képzeltem, hogy annyiból áll napja, hogy felkel, megáll valahol és énekel. Merthogy neki ez a nyelve. A régi zene. Elvitathatatlan érdemei vannak (Cecilia Bartolival együtt) hogy manapság része a koncerteknek  a régi zene. Persze mindig viszonylagos, hogy mi a régi, de Jaroussky előtt kevesen ismerték, és pláne kevés fiatal ismerte ezt a műfajt. Jarousskynak sikerült az, ami csak keveseknek: a franciáknál popikonokkal vetekszik. Ebben a műfajban ez hihetetlen teljesítmény.
Vasárnap este egy  kiváló koncertet hallottunk. Kell ennél több? Nekem biztosan nem. Olyan régen vártam rá, most megkaptam a csokitortámat. Remélem nem utoljára láttuk.

Címkék: régi zene Philippe Jaroussky

Szólj hozzá!