HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) Alagna (1) alagna (5) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) Anyegin (1) anyegin (3) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) Aznavour (1) aznavour (2) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) Beczala (2) beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (2) botha (1) Both Miklós (1) Brahms (1) brahms (2) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) Calleja Joseph (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) csajkovszkij (2) Csajkovszkij (3) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) Darvas Iván (1) David Fray (1) Delpy (1) delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) donizetti (1) Donizetti (3) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (13) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) garanca (2) Garanca (1) gardiner (1) Gardiner (2) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) hvorosztovszkij (18) Hvorosztovszkij (5) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kwiecien (2) kwiecien (3) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) Linklater (1) linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Mácsai Pál (1) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) mariza (1) Mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) Mendelssohn (1) mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) Midori (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) mozart (3) Mozart (2) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) Olga Peretyatko (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) otello (1) Otello (2) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) Parasztbecsület (1) parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) podcast (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) rigoletto (4) Rigoletto (1) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Ruttkai Éva (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) Terápia (1) terfel (8) Terfel (1) thais (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) váci (1) vali (1) vántus (1) Varázsbolt (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) verdi (8) Verdi (5) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


Ez volt a tegnapi Aida.  Lehetett volna jobb is, ehhez azonban kellett volna egy Radames, és "radamestelenül" egyszerűen nem lehet jó Aidát csinálni. Egy hete passzolni voltam kénytelen az évadban leginkább várt Álarcosbált, amiért most is fáj a szívem, de gondoltam  majd az Aidával némileg kárpótolom  magam.  Csak részben sikerült, pedig a MET mindent megtett, hogy elkápráztasson,   még  lovak is voltak, káprázatos díszletek, viszonylag jó énekesek, csak Radames nem volt sehol.

Roberto Alagnának  Radames hírhedt szerepe, ezt ugye a 2006-os  Scala-botrány óta tudjuk. Gondoltam csak tud valamit a pasi, ha mégis bevállalják vele az előadást, de  nem. A Celeste Aida konkrétan csúnya volt, és később sem lett jobb. Nem csak a magasságokat veszítette el, hanem a hangszínét is. Karcos volt, és bár megpróbálta erőből pótolni a harmóniát, ez csak kudarchoz vezetett. Nem  alkalmas már Radamesre, sőt, ha őszinte akarok lenni, már nem kellene nagyszínpadon énekelnie. Minden finomság hiányzott az énekléséből, kínlódás volt hallgatni. Valószínűleg igaz a mondás, hogy két helyen nem lehet megbukni: a MET-ben és a Magyar Állami Operaházban, tényleg nem értem, miért nem énekel nálunk? A közönség megtapsolta, de nem értettem, hogy hová tették a fülüket? Becsületére legyen mondva  visszafogottabban játszott, mint az általam nagyon utált Don Carlosban, de ez a karrier véget ért, és csúnyábban, mint kellett volna.

Aidát Ljudmila Monastirska énekelte, aki valóban nagy hang, de szegénykémet úgy sminkelték, hogy egyenesen ijesztő lett. Kicsit megszaladt tegnap a barnítóspay (Amonansro-nál is), a make up pedig olyan volt, hogy ember el nem hitte, hogy ebbe  a nőbe beleszerethet valaki. Kislány koromban nagyon féltem az akkor piacon lévő, politikailag inkorrekten "négerbabának" nevezett babától. Na, úgy nézett ki tegnap Monastirska!  Amikor azonban elkezdett énekelni, már  sok minden meg volt bocsátva, erős, dús hang, bár mondjuk ugyanebben a kategóriában Lukács Gyöngyi jobb. A harmadik - negyedik felvonásban fel is engedett, már nem az amazont játszotta, ott voltak gyönyörű lírai  dallamívei.

Az est feltétlen sztárja az Amnerist énkelő Olga Borogyina volt, aki bármit képes elénekleni. Mi több, eljátszani is. Egy Pikk dámát láttam vele néhány éve a Mezzon, az is nagyon jó volt.  Tegnap  bármit kiénekelt, és olyan féltékeny volt, hogy sütött a vászonról. Volt egy pillanat, amikor  elvonul a második felvonás végén Radamessel, akkor visszanézett a válla fölött Aidára, abban a pillantásban benne volt a diadal, a megvetés és a fenyegetés egyszerre. És a végén az önváddal teli veszteség. Szeretem Borogyinát, kár, hogy ritkán látható.

Jó volt Kocán mint Ramfis, és Sebestyén Miklós mint egyiptomi király is.

Amiben más  volt ez az előadás, az a MET által biztosított díszlet és jelmez, az egész kiállítása a darabnak. Hihetetlen díszelettel dolgoztak, az Aidát nem is lehet kis színpadon előadni,  de itt beleadtak apai-anyait. A méreteket külön megnövelte a közvetítés rendezője, aki gyakran alkalmazta a zsinórpadlásra rögzített kamerát, és ezzel tovább növelte az amúgy is óriási belső teret. Azzal, hogy felülről mutatta a színpadot, még monumentálisabb lett az egész. A jelmezekben voltak bakik,  például Radames  csizmájáról nekem Pirx kapitány ruhája ugrott be, pedig valószínűleg nem ismerhették a magyar televíziós sci fi eme remekét.

De a kórus, mint mindig, most is utolérhetetlen volt.

 

Címkék: verdi aida alagna borogyina monastirska

Szólj hozzá!

A Lammermoori Lucia kapcsán azt írtam, hogy nem tudom eldönteni, szeretem-e még Roberto Alagnát, vagy sem. Azóta eldöntöttem, hogy egyelőre még nem döntök a kérdésben. Erre az egyébként rám nem jellemző határozatlanságra az a magyarázat, hogy nem nagyon van kit szeretni helyette. Tenorügyileg nagyon rosszul állok, nincs olyan tenor, akiért úgy rajonganék, mint Hvorosztovszkijért vagy Terfelért. Maradéktalanul csak Kaufmannt és Flórezt tudom most szeretni, de ők  jól definiált szerepkörben jók, néha szeretem Grigolót is. Villazón szerintem most szúrja el a hangját, a nagyok (Domingo, Carreras) pedig már régen csak a saját mauzóleumukat építik. Ebben a sorban Alagna sokáig az élen állt, különösen hogy magyar tenor nincs igazán (kis hazánkban a tenor nem hangfaj, hanem endokrinológiai betegség), és neki nagyon jó volt a discográfiája az ezredfordulón. Kijött egy csomó jó lemeze, és akkoriban még jobb volt a hangja is, sokkal könnyebben énekelte ki a magasságokat, és nem  erőlködött, mint mostanság. Ráadásul kevésbé volt elkapatva, nem viselkedett úgy mint egy primadonna. Aztán a budapesti koncertje nálam nagyon nem jött be, idegesített a Karel Gottra emékeztető stílusa, az egész estének cseh  esztrádműsor jellege lett attól, hogy felmászott a zongorára,  és tette-vette magát. Később történt az a milánói malőr az Aidában, amikor faképnél hagyta a színpadon szegény Komlósi Ildikót, és ezzel egy időre persona non grata lett a legnagyobb színpadokon, de a Scalaban mindenképp.  A Met-es Don Carlosáról már megírtam, hogy miért tartottam pocséknak. Szóval a pasi mindent megtett, hogy végleg  leírjam. Erre itt van ez versailles-i koncert, amivel  kissé megzavarta az eddigi egyenletesen erősödő ellenszenvemet.

A gloire jegyében csak francia áriákat énekelt, kizárólag franciául. Úgy állította össze a műsort, hogy nem csak a slágerekről szólt. És tőle szokatlanul visszafogott volt, nem akart Lady Gagát játszani a színpadon.  Az első áriája a a "Che faro senza Euridice?" kicsit furcsán lassú franciául ( "J'ai perdu mon Euridice"), de elment. Ahogy haladt előre a koncert, úgy lett egyre jobb. Sose hittem volna, hogy  Bizet Gyöngyhalászokjából a "Je crois entendre encore-t" valaha élvezni fogom, azok után, hogy gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt, hogy az egyik  nagybátyám bizonyos mennyiségű alkohol fogyasztása után családi ünepeken mindig ezt énekelte, és én erre azóta is nagyon érzékeny vagyok. Azt gondoltam, hogy  Nadir románcával engem a világból ki lehet kergetni. Máig a fülemben cseng a "A gyööööngy, a dráááhháága gyööööngy ......!" vonyítás.  És tessék!  Élvezhető volt. Finoman, lágyan énekelt, nem volt semmi túlzás az áriában, egy holdfényes tengerpartra varázsolt. Itt azért már jól hallatszott, hogy  nagyon kapaszkodnia kell a felső hangokért, de megcsinálta.  Hasonlóan nem vagyok nagy barátja a Carmennek sem, de a "Virágáriát" szerintem álmából felkeltve is szépen  énekli. Ezt igazán csak a franciák éneklik szépen. Akárcsak az Iphigénia Taurisban-ból az "Unis des la plus tendre enfance-t". Berlioz a szokásosnál nagyobb arányban volt jelen, de a Faust elkárhozásából az "Invocation a la  nature" olyan ritkán hallható, hogy mindig meglepetés. Ebben picit látszott, hogy nem része a repertoárnak, mert a közepe nagyon bizonytalan volt, de megküzdött érte. 

Azért a Rómeo és Júlia nyitánynál volt egy Honthy Hannás belépője, de szerencsére a zenekar jobb volt, mindenki azt figyelte, és a "L'amour....Ah,  Leve toi soleil!"  annyira gyengéd volt, hogy feledtette az entrée-t. Igaz Flórez után ez az ária is más mértéket kapott, Alagnának nagyon kell kapaszkodnia, hogy  ezt a továbbiakban énekelhesse.  (Elnézést kérek minden franciául tudótól, de nem tudom elővarázsolni az accent-okat.)  Mindent összevetve Alagna tud(na) normális is lenni. És akkor  nagyon jó, annak ellenére, hogy a hangja már messze  nem a régi. Kár, hogy ilyen ritkán teszi.  (Lehet, hogy jót tett neki, hogy meg nem erősített hírek szerint elvált Angela Gheorghiu-tól, és nem egymást sztárolják? A nő súlyos tévedés, hiába akarja Callast játszani, sem hangban, sem stílusban  nem közelíti. Az Alagna - Gheorghiu páros szerintem sokat rontott Alagna kifutható pályáján.)  Azért a Marseillaise túlzás volt! De a közönség zabálta.

Címkék: carreras domingo bizet flórez alagna grigolo gheorghiu villazón

Szólj hozzá!

Mostanság gyakorlatilag csak Mezzo-t nézek, illetve hallgatok, de szinte kizárólag felvételről, több napos, gyakran több hetes csúszással. Az előbb fejeztem be a Lammermoori Luciát, ez az amit  talán el is tudnék énekelni, annyit hallgattam. Sem Donizettit, sem a Lammermoori Luciat nem tudom megunni. Láttam már vagy nyolcféle előadásban, jobbnál - jobb énekesekkel, csak az állítólag mostanság  legjobbat nem láttam. Márciusban közvetítették a MET-ből Netrebkoval, de a barátnőmnek adtam oda a jegyeket, mert mindenféle nemzetközi kapcsolatok miatt nem tudtam elmenni. Ő nem nagy operabarát, de ettől teljesen odavolt. Úgyhogy most csak abban reménykedhetem, hogy megkapom DVD-n. Ha nem, hát ez is a hiánylistán lesz, akár a többi  mások által akadályozott MET közvetítés. (Legutóbb például a Boleyn Anna vagy a Siegfried, amiért a szívem szakadt meg.)
Viszont most felvettem a lyoniak Luciáját, franciául. Ettől igen érdekes, merthogy annyira beleégett a szöveg ritmusa a fülembe, hogy kifejezetten zavar a francia szöveg. Pedig igen jól artikulálnak, talán túl jól is, de a Luciához  az olasz szöveg illik, még akkor is, ha nem tud olaszul az énekes. Ha tud, akkor meg különösen. Most nem csak  a nagyokról (Callas, Sutherland) beszélek, hanem a kortársakról. Szerintem a szerepre a világon az első háromban van Rost Andrea, akinek  a Violettán kívül ez a legjobb szerepe ma. De ha nem a legnagyobbakat vesszük, akkor is az olasz  librettoval jön át legjobban a történet.  Érdekes módon nekem az egyik kedvencem egy japán Lucia: Asako Tamura. Kétszer is hallottam Luciát énekelni (másban nem is ismerem), és nagyon jó volt.

Most Natalie Dessay énekli Luciát, aki szép is,  isteni koloratúrái vannak, magabiztos a szerepben, de a francia szöveg  tompítja a zenét. Amiatt, hogy a   éneklés közben a francia nyelv sajátossága miatt kiéneklik a szó végi néma "e"-t,  a szöveg egy árnyalattal hosszabb lesz, és borul az egész ritmikája.  Ráadásul ebben a darabban szinte csak slágeráriák vannak, amelyeknél mindenki tudja a hangsúlyokat, így meg nem oda esnek, ahová várom.

Anno, amikor a lányom kicsi volt, és először voltunk operában vele, én is hiányoltam, hogy miért nincs magyarul  A varázsfuvola, hiszen egy kicsi gyerek nem tud olvasni, de nem kaptam rá választ. Azóta már értem. Inkább elmesélem a történetet előre részletesen, de az opera azon a nyelven az igazi, amelyen megírták. Úgy jön ki a ritmusa. Az olasz nyelv  a legalkalmasabb erre, hiába van francia nagyopera (Bizet, Massenet, Offenbach), hozzám egyik sem tudott igazán közel kerülni, és ebben minden bizonnyal szerepe van a nyelvnek is, amit értek és kedvelek is, de számomra az opera az olasz. Legfeljebb német vagy orosz, vagy cseh, vagy.... Szóval magammal sem értek egyet. Egyet viszont biztosan tudok: a Lammermoori Luciat, olaszul szeretem és kész! (Tovább árnyalja a képet, hogy vannak azért igen jó áriák franciául, mint például Alagna versailles-i koncertjén, de erről majd egy másik alkalommal. Amúgy sem tudom eldönteni, hogyan is állok most Alagnával, még meg kell  néhányszor hallgatnom, hogy döntésre jussak.)  

Közben pedig azon gondolkodom, vajon Z. mit szólna hozzá? Szerintem nagyon nem tetszene neki, pedig nem rossz rendezés, és  Natalie Dessay jó Lucia. Szinte hallom a hangsúlyt, ahogyan lekezelően nyilatkozik az előadásról. Merhogy nem Callas. Hát tényleg nem az, de nem is kell annak lennie. Elég, ha jó Natalie Dessay. És ő nem szokott nagyot hibázni.  

 

Címkék: rost andrea lucia sutherland callas netrebko asako nathalie alagna dessay lammermoori tamura

Szólj hozzá!

Miért van az, hogy ha jó tenorrról beszélünk, akkor az mindig olasz, spanyol, legfeljebb francia, de általában elmondható, hogy latin eredetű? Caruso, Filipeschi, Corelli, Kraus, Domingo, Carreras, Pavarotti, vagy mostanság Villazón, Vargas, Alvarez, Grigolo, vagy a közvélemény szerint Alagna (bár nekem itt mostanság vannak kétségeim). Jó német tenort egyet tudok mondani: Jonas Kaufmann-t. Ő a szabályt erősítő kivétel.

A magyarokat illetően az utolsó igazán világszínvonalú tenor Réti József volt, azóta legfeljebb Budapesten világhíres tenorjaink vannak. De Réti József hangja is sokban hasonlított a latinokra.

Ezzel szemben minél északabbra megyünk, annál inkább "basszus nemzeteket" találunk. Az igazi basszusok Saljapin, Nyesztyeren-ko, vagy a magyarok közül Gregor József vagy Polgár László. (Akik mindketten világklasszis hanggal és színészi vénával rendelkeztek, mégsem lettek világsztárok, "csak" kiváló operaénekesek.) Kivételként említhető: Furlanetto vagy Raimondi.

Ugyanez a helyzet a kiváló baritonokkal. Dietrich Fischer-Dieskau, Hvorosztovszkij, Terfel, Milnes, és ott a kevés kivétel: Bruson, vagy Capucilli. Az angolszászok vagy a németek mélyebb hangúak? A női énekeseknél nem lehet ilyen különbséget felfedezni. Sokkal több a jó női énekes minden nációból, mint a férfi, mégis a férfiak csinálnak nagyobb karriert. Minden bizonnyal éppen ezért. Mert azt a keveset jobban megbecsülik. Igaz az is, hogy a tenorokat jobban kedvelik a szerzők. Mindig ők a hősszerelmesek, akik győznek, de ha mégsem, akkor azért kell imádni őket. Szóval ebben is jobban jártak a férfiak. (Ezt nyilván a férfiak merőben másként látják.)

Címkék: polgár kraus caruso domingo vargas gregor corelli alagna fillipeschi grigolo

Szólj hozzá!

Tegnap este megnéztem a MET Don Carlos közvetítését az Urániában. Lehet, hogy mégis aludnom kellene még egyet, mielőtt leírom a véleményem, mert elég lesújtó, és nem pályázom Fáy Miklós babérjaira, bár sokakkal ellentétben én szeretem a kritikáit.

Szóval: a bejegyzés címe pontosan az lenne, hogy Don Carlos négyzetgyök alatt, mínusz Rodrigó, mínusz Eboli. Matematikailag ugyanis ezzel lehetne leírni a tegnapi előadást. Ami azért kínos, mert az derült ki, hogy a MET-ben is elkövetnek kapitális szereposztási tévedéseket.

A párizsi változatot adták, ez mindenképpen javukra írandó, bár mostanában ritkán adják a milánói (mások szerint modenai) verziót (ami egy felvonással rövidebb, és itt - ott meghúzott, ezért feszesebb), de abból is láttam már jó előadást. Legutóbb például az Opera Bastille-ét. Én szeretem a Don Carlost, viszonylag gyakran hallgatom, még akkor is, ha tudom, hogy a librettonak kevés köze van Schiller drámájához, és nem is Verdi legsikerültebb operája. Schiller drámájának is kevés köze van a valósághoz, tekintve, hogy az igazi Don Carlos a rokonházasságok genetikai tobzódásából kifolyólag egy szadista kretén volt (a dédanyjai közül kettő édestestvér volt, és a többi is közeli rokon), és rövid élete során több kegyetlen gyilkosságot követett el, mint egy jósvádájú inkvizitor nyugdíjig. Mégis sokan készpénznek veszik, hogy Don Carlos szabadságharcos volt. De ez mellékszál a tegnapi történethez.

A párizsi változatban van ugye az első felvonás (amelyet nemes egyszerűséggel elhagynak a milánói változatban), ami a fontenebleau-i erdőben játszódik, és én azért szeretem, mert Carlos és Erzsébet kettőse az egyik legszebb kettős a darabban. Igazából enélkül nem is érthető a darab, de sznobériából sokan úgy tesznek, mintha értenék. Tegnap ez a felvonás volt majdnem az egyetlen, amire azt mondhatom, hogy korrekt volt. Nem több, de legalább korrekt.

A Don Carlos megfelelő elénekléséhez és eljátszásához kell: 1 db. Carlos, 1 db. Posa márki (Rodrigo), 1 db. Fülöp király, 1db. Erzsébet, 1 db. Eboli hecegnő, 1 db. Főinkvizítor, és néhány egyéb szereplő (apród, udvarhölgyek, kórus, katonák, flamand harcosok). Nos a hat db. fő hozzávalóból hiányzott: Carlos, Rodrigó és Eboli. Kiváló volt Fülöp, jó a Főinkvizítor és tűrhető Erzsébet. Csakhogy ez egy MET előadáshoz édeskevés.

Don Carlost Roberto Alagna énekelte, akinek sikerül gyököt vonnia Carlos figurájából, annyira rossz volt a szerepformálása. A pályája kezdetén én szerettem Alagnát, leginkább a lemezei alapján. Érdekes hang, volt ereje, és a magasságokkal sem volt baja. Aztán láttam néhány előadását, és az a benyomásom támadt, hogy a pasinak van némi problémája az egojával, majd a MÜPA-beli koncertjéről úgy jöttem ki, hogy ez az ember egy pojáca. És valóban az. Tegnap Carlos egy elkényeztetett gyerek volt, akinek nem vesznek vattacukrot a vidámparkban, és ezért önkontroll-problémái támadnak. A hang sem a régi, de a legrosszabb az volt, hogy nem nézett a partnereire. A legunalmasabb operajátszási technikát használta, beállt a színpad rendező által meghatározott részére, beleénekelt a nézőtérbe, és közben a saját kezeit csodálta, mint egy négyhónapos gyerek, aki most fedezi fel, hogy mozognak az ujjai. Erzsébetnek úgy vallott szerelmet, hogy a reflektort nézte, Rodrigóval úgy váltotta meg a világot, hogy a kamerát kereste. Ezt a Carlost nem érdekelte Flandria szabadsága, csak az, hogy látszik-e a tokája a felvételen. Nem gyűlölte Fülöpöt, amiért elvette a szerelmét, mert ahhoz is enervált volt, hogy ezért energiát fejtsen ki. Nem fájt a szíve Rodrigó haláláért, mert csak annyiban érdekelte Rodrigó, hogy mennyire takarja ki a színpadon. Hatásvadász módon hosszú szüneteket tartott, és gondosan behajtotta a nézőtér ovációját. A magas regisztereken megpróbálta megúszni az áriákat, szóval az egész egy TESCO gazdaságos Carlos volt. Nem mentség, hogy Carlos figurája nincs megírva rendesen, mert éppen ezért óriási játéklehetőség. Lehetett volna tragikus szerelmes, akit a véletlen sodor a politikába, lehetett volna elhanyagolt fiú, aki így akarja felhívni magára az apja figyelmét, vagy akármi, csak az nem, ami tegnap este volt.

Rodrigo Posa márki a legjobban megírt szerep Schillernél és Verdinél is. Az abszolút pozitív hős, minden nő álma, hű barát, önfeláldozó, jóképű, szóval tisztára mint Wilson a Dr. House-ban. A legjobb áriái neki vannak, és ha szépen énekel, nincs az a tinilány, aki ne várná a Posát éneklő baritont a művészbejárónál. Tegnap egy bizonyos Simon Keenlyside nevű énekes (?) volt Posa, becsülettel küzdött, ami annyit tesz, hogy valami borzalmas hangon erőből végigordította a szerepet, a szükségesnél sűrűbben megölelte Carlost, összebuccantotta a fejüket, szerintem az előadás végére tele voltak kék folttal, mint egy belemenős hokimeccs után. A félreértések elkerülése végett Rodrigo egy baritonszerep. A bariton annyit tesz, hogy a basszusnál magasabb, a tenornál alacsonyabb hangfekvés, de vannak egyéb jellemzői is. Keenlyside-nak nincs hangja. Egyszerűen nincs mivel jellemezni. Szürke, érdes, unalmas. Tudom, hogy nem lehet minden MET-es bariton Hvorosztovszkij, meg Terfel. De ott van még: Milnes, Bruson és még kétszáz másik, akinek van hangja. Posát a Magyar Állami Operaházban hatszor jobban énekli Anatolij Fokanov is. (Ez nem Fokanov bírálata, szerintem őt nem kezelik érdemei szerint, sokkal jobb annál, mint ahogyan mi értékeljük.) Egyszer a végén, amikor haldoklott, mintha megcsillant volna valami, de lehet, hogy csak azért, mert vizszintesben volt, és akkor félrecsúszott valami. Szóval a pasi totális szereposztási tévedés.

Fülöp: Ferruccio Furlanetto volt, aki ma a legjobb Fülöp, aki énekli a szerepet. A negyedik felvonásbeli áriája gyönyörű volt, némiképp rontott rajta, hogy a magyar feliratozók nem ismerték az ária magyar szövegét, és szó szerint fordították, így ami magyarul úgy kezdődik, hogy: "Majd alszom én, ha véget ér a kín..." a feliraton valahogy úgy látszott, hogy "Majd akkor alszom, ha belecsavarnak a halotti lepelbe..." Nem ugyanaz, különösen azért, mert ezt az áriát még a suszterinasok is fütyülték. Furlanettonál érzékelhető volt a zsarnok magányossága, drámája, és az a vívódás, hogy a féltékeny férj legyőzi az apát. Tökéletes volt, ahogyan kapaszkodik Rodrigóba, mert a hatalomhoz való ragaszkodása iszonyatosan magányossá teszi, és még dicsekedni sincs kinek. Amikor a Főinkvizítor döbbenten megkérdezi tőle, hogy "Minek neked barát, hiszen király vagy, és senki nem lehet veled egyenrangú?", akkor látszott az arcán, hogy egy pillanatra átérzi, ez már mindig így lesz. Soha nem lesz barátja. De az is látszott, hogy akkor is ezt választja, ha tökéletesen egyedül marad. Erzsébetet is inkább trófeának tekinti, akit Henrik királytól nyert el, mint feleségnek. De elvárja a trófeától is, hogy csodálja őt, és senki másra ne gondoljon. Carloshoz fűződő viszonya is arról szól, hogy retteg a trónkövetelőtől. Soha nem gondolt Carlosra mint a fiára, simán feláldozza, csak ígérjék meg, hogy feloldozzák érte. Furlanetto tökéletesen hozza a magyányos zsarnokot, aki kapaszkodik a trónjába, és fogalma sincs a világról. Láttunk már ilyet.

Az előadás egyik ritka kiemelkedő jelenete volt a flamandok könyörgése. Fülöp arcán ott volt az értetlenség: mi bajotok? Én vagyok a királyotok, csakis aljas áruló lehet, aki panaszkodik!

Marina Poplavszkaja Erzsébete korrekt, de semmi több. A zárt hangképzése miatt hihetelenül merev a mimikája, leginkább a kötelességtudatot hozta, de a szerelemből már kevés jutott. Sokkal inkább önmagát sajnálta, mint az elveszett szerelmet és a szenvedő Carlost. Talán csak az utolsó jelenetben V. Károly sírjánál esett ki az önsajnálatból, és árult el igazi érzelmeket.

Na és akkor Eboli! Pontosabban Eboli hiánya. Anna Szmirnova hangjában benne van Eboli, mégsem láttunk és halottunk belőle semmit. Erős, dús hang, talán túlságosan erős is, leénekli Carlost a színpadról, de csak azt láttam, hogy szenveleg. Már a Fátyoltánc is sok volt, de az Eboli - Carlos kettősnél teljesen hihetetlen volt a szerelme is, és az is, amikor a csalódottságtól átcsap gyűlöletbe. Ugyancsak nem értettem a megbánását sem, mert minden gyengédség hiányzott a játékából. Eboli drámája az érzelmi hullámzásból fakad, de Szmirnova elejétől fogva úgy énekelt, mintha ürügyet keresne a bosszúra. Eboli jobb szerep, mint Erzsébet, ebből az előadásból azonban teljesen hiányzott.

Ha nem láttam volna már jó előadásokat a Don Carlosból, akkor azt mondanám, hogy nincs megírva ez az opera. Tényleg nagy ugrások jellemzik néhány helyen, de ettől függetlenül gyönyörű áriák és kórusok vannak benne. A MET-ben viszont a kórus óriási. Még a fekete és a nyilvánvalóan koreai kórustagnak is simán elhittem, hogy inkvizítor! Ami azért elég pikáns!

Címkék: terfel hvorosztovszkij alagna furlanetto keenlyside poplavszkaja szmirnova

Szólj hozzá!