HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • labdajáték: A kettő feltételezi egymást: az érzelmi bevonódás, megélés és a tudatosulás. A tudatosodás csak ez... (2014.11.04. 08:54) Ida
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) alagna (5) Alagna (1) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) anyegin (3) Anyegin (1) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) aznavour (2) Aznavour (1) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (1) botha (1) Both Miklós (1) Brahms (1) brahms (2) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) Csajkovszkij (3) csajkovszkij (2) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) David Fray (1) delpy (1) Delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) donizetti (1) Donizetti (3) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (12) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) Garanca (1) garanca (2) Gardiner (2) gardiner (1) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) Hvorosztovszkij (5) hvorosztovszkij (18) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kwiecien (2) kwiecien (3) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) Linklater (1) linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) mendelssohn (1) Mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) Mozart (2) mozart (3) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) Otello (2) otello (1) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) Rigoletto (1) rigoletto (4) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) terfel (8) Terfel (1) thais (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) váci (1) vali (1) vántus (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) Verdi (5) verdi (8) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


Érdekes, hogy Puccini Pillangókisasszonyához nekem automatikusan társul David Cronenberg filmje a Pillangó úrfi.   Nem csak azért, mert nagy kedvencem Jeremy Irons, hanem azért, mert a film világít rá igazán, hogy mennyire lenéző és ostoba is az európai mentalitás, ha  a távol-keletről (vagy bármely más, nem európai országról)  van szó. Ebben hangzik el az az onimózus megfigyelés, hogy nem gondolhatja bármely európai, hogy ennyire  ostobák lennének  keleten az emberek. De gondolja! Sőt gondoljuk! Amiért ugyan szégyellem magam, de mindig magával visz  Puccini zenéje, és a végén elhiszem, hogy van nő, aki Pinkerton miatt öngyilkos lesz.

Tegnap jutottam el odáig, hogy megnéztem a jóval korábban rögzített Pillangókisasszony operafilm verzióját Mirella Frenivel és Plácido Domingoval. Negyven évvel ezelőtti felvétel, már ezért is érdekes lenne, de nem csak ezért érdekes. Sokszor hallom, hogy a XX. században  Freninél nem volt jobb Butterfly, és hajlok rá, hogy igaz. Belelértve Callast is. Szeretem a Minghella-féle rendezést is, de Patricia Racette más, mint Freni. Minghellánál minden sziporkázik, színes, élő. Jean Pierre Ponnelle rendezése olyan, mint egy akvarell vagy egy pasztell. Elmosódó kontúrok, minden a Nagasaki felől érkező köd mögött látszik. Nekem tetszett, de sokan épp ezért nem szeretik. Ponnelle  teret hagy a szürkeség mögött a képzeletnek. Freni tényleg nagyon jó, bár a smink hagy némi kívánni valót. Mégis elszánt, törékeny és odaadó. Sose fogom elfelejteni az igazi könnyeket az arcán a második felvonásban a Sharplessel közös jelenetben. Hihetetlenül érzi  a szerepet,  nem kell rájátszania, ő maga Csocsoszan. Az operafilmnek megvan az a  lehetősége, hogy közeli képekkel operáljon, ezzel élt  is a rendező. Látni az arcán a riadalmat és az odaadást is az első felvonás kettősében, amikor Pinkerton átöleli. Amikor rádöbben, hogy elveszik a  fiát, az arcára van írva az elhagyott, kifosztott nő minden tragédiája, és bár európai ostobasággal ugyan, de elhisszük, hogy az öngyilkosság az egyetlen megoldás. (Ahelyett, hogy jól elküldené a francba Pinkerton és becses nejét is!)

És akkor még ott van Domingo Pinkertonja. Én sose szerettem Pinkertont, nem értettem hogyan lehet pozitív hősként beállítani. Domingó szánalmasan kisstílű  férfiként ábrázolja, aki nem gondolkodik, mert nem tud. Már önmagában óriási látni negyven évvel fiatalabban, amint rágózik az entrée alatt, lobog a hosszú(!) haja, és az egész férfi hihetetlenül laza. A hetvenes évek lazasága jön át a figurán. Az első felvonás zárókettősében megcsillan valami a lehetőségből, de igazán nem fogja fel, hogy  a tűzzel játszik. A hangja tökéletes! Soha ennyire jól még nem hallottam Pinkertont énekelni, de Domingo önmagához képest is fantasztikusat énekelt. A Vieni, vieni alatt  borsódzott a hátam. Amikor a  zárójelentben kirohan a házból, é s beugrik a bevezető képsorokból ugyanez, akkor értjük meg, hogy miért is volt az elejétől fogva az egész valami misztikus szomorúsággal borított. Sharplesst Robert  Kerns énekelte, szerintem nagyon jól, egyedül Christa Ludwig  okozott csalódást, valahogy észrevétlen volt az aggódása.

S hogy párhuzamként miért mégis a Pillangó úrfi? Mert az is arról szól,  hogy a szerelem  vakká tesz, és nem vesszük észre a nyilvánvaló átverést sem. (Aki nem látta volna, a Pillangó úrfi valós történeten alapul, és bármilyen hihetetlen, de  így történt. A filmet egyébként Magyarországon forgatták.)

Címkék: pillangó domingo ludwig puccini irons pillangókisasszony úrfi freni kerns

Szólj hozzá!

Ha az előző bejegyzéseim egyike a nagy négyesről, a Kvarettről szól, a mostaninak jár a nagy ötös jelző. Még New Yorkban vettem a nyáron egy 1981-es Álarcosbált (Deutsche Grammophone, kórus és zenekar: Teatro alla Scala),  de valahogy elkeveredett a csomagok között, és nem találtam meg. Azt hittem véletlenül ott maradt a szállodában, de a tegnap rámtört a szokásos  tavaszi rendrakási mániám, melynek legfőbb hozadéka, hogy váratlanul előkerült  az elveszettnek hitt lemez. Ne kérdezze senki, hogyan került az ajándékba szánt, de soha át nem adott könyvek közé, fogalmam sincs.  Lényeg, hogy megvan, és nem is akarom senkinek sem odaadni.

Tegnap éjjel azonnal meg is hallgattam, ma reggel ismét (remélem a szomszédok még szóba állnak velem), és nem nagyon tudnék mást mondani, mint hogy perfekt! Ilyen ideális szereposztást nem lehet még egyet összehozni: Riccardo Plácido Domingo, Amelia Katia Ricarelli, Renato szerepében pedig Renato Bruson.  És akkor még nem beszéltem minden idők egyik legjobb mezzojáról, az Ulrikát éneklő Jelena Obrazco-váról és Oscar szerepében Edita Gruberováról. Tökéletes választás mindegyik szereplő.  Bármelyiket hallgatom,  hangi adottságainak és a művészetének a csúcsán jártak ebben az időben, csillog, ragyog minden hang. Domingot nem kell dícsérni, rosszat nem nagyon lehet tőle hallani ebből az időszakból, és Ricarelli is szenvedélyes és gyönyörűek az áriái.  Bruson hangja itt még magasabb, mint akár a Rigolettoban, akár a budapesti Traviataban (amikben szintén kitűnő volt), és az Eri tu... egyszerűen remek. Obrazcova néha olyan sötét hangon énekel, hogy azt hinnénk, mindjárt a pokol legmélyebb bugyraiban járunk. Még lemezen is átjön a személyisége, ami miatt senki nem tudja letaszítani a mezzok képzeletbeli trónjáról. Gruberova Oscarja a leginkább meglepő. Gruberovát mindig fajsúlyos szerepekben hallgattam, az Oscar  ugyan kedves, de nem drámai figura. De senkitől nem hallottam még ilyen könnyeden, szinte repülve énekelni. Ebből az ötösfogatból senkit nem lehetne jobbra cserélni.  Úgy tűnik, mintha a karmesternek nem lett volna nehéz dolga, de pont ellenkezőleg. Öt ekkora egyéniséget egyensúlyban tartani, na ehhez kellett egy Claudio Abbado! Aki a lemezborítón még elképesztően fiatal, és én kifejezetten sértőnek tartom, hogy nem maradt ilyen, mert mindig megdöbbenek, ha mostanában a Mezzon látom, vérlázítóan megöregedett. Ki engedte meg neki? Az istenek nem öregszenek, vagy ha igen, tapintatlanság erről tudomást venni. Nekem Abbado mindig olyan, mint ebben a produkcióban: fiatal, vitális, és bármit képes kihozni egy Álarcosbálból. Talán még többet, mint amit Verdi beleírt.

Címkék: opera domingo álarcosbál bruson gruberova ricarelli obazcova abbado

Szólj hozzá!

De jobb lett volna, ha megmarad ezen a szinten a MET legújabb Rigolettoja. Biztos meg fogja osztani a közvéleményt, a mögöttem lévő sorban ülő neves kolléga többször beletapsolt az előadásba, és hangosan kuncogott, nekem határozott csalódást okozott. Ahhoz képes, hogy Verdi bicentenárium van, az idei  Verdik nekem nem jöttek be, sokkal jobbakat lehetett látni, hallani a korábbi években. A Rigoletto zenéje és konfliktusa olyan, hogy el lehet játszani a XVI. században meg űrruhában is,  ettől még lehet jó. A MET most éppen az 1960-as évek Las Vegasába tette, és akár működhetett volna is. De nem működött, mert volt benne egy csomó bennfentes kikacsintás, popkulturális utalás, ami egy nem amerikainak semmit nem jelent, másrészt pedig a szereplő-választással komoly gond volt. Ami a popkulturális utalásokat illeti, ezek engem mindig zavarnak, mert egyrészt tájékozatlan vagyok, másrészt nagyon időhöz kötik a darabot, csak akkor és ott értelmezhető.  Szünetben megpróbálták elmondani, hogy kinek a jelmeze melyik amerikai szórakoztatóipari kisiparosra hajaz a hatvanas évekből, de ahogy meghallottam, azonnal el is felejtettem. Ezért is tetszhetett annyira a kollégának, mert Ő élt az USA-ban, tehát értette a vizuális poénokat. (Ezért nem szeretem például Eco Loana királynő utazása című könyvét, mert egy szót nem értek az olasz mesékre és tv-filmekre utalásokból.)

Ami viszont az énekeseket illeti, hát ott nincs magyarázat. A Rigolettot éneklő Željko Lučić-ban benne volt a lehetőség, a dráma is, de csak időnként csillant meg. Nem volt elég szánalmas kisember az elején ahhoz, hogy megrázó legyen a bosszúvágya. A tempóival is voltak bajaim, a Bosszúária például olyan vontatott volt, hogy elveszítette minden feszültségét. Lehet, hogy ez a karmester hibája volt, de akkor is. Talán a Pari siamo-ban és a Cortigiani vil razza dannata-ban volt a helyén. Piotr Beczala teljes tévedés a mantuai herceg szerepére. Beczalát olyanfajta tenorként könyvelték el a MET-ben, mint egy topmodellt, akiből bármit lehet csinálni. Hát nem. Beczala annyira gyenge gazember, hogy   a 6-os karikát sem kellene kitenni a képernyőre. Az Ella mi fu rapita!  egy őrsi indulóra hasonlított, a harmadik felvonásban pedig teljesen súlytalan volt. Erre a szerepre sokkal jobb lett volna Vittorio Grigolo, hangszínben is, játékban is. Diana Damrau hangban majdnem tökéletes volt, de  a rendezői szándék szerint teljesen elveszítette  Gilda báját, fel-alá rohangált a színpadon, semmi nem szólt az ártatlansága mellett. 2009-ben Mantovából élőben közvetítették a Rigolettot, ott Domingo mellett  Julia Novikova tökéletesen hozta Gildát, törékeny és bájos volt. Akkor azt hittem, hogy felkapja a világ, de eltűnt. Kár érte, perfekt Gilda. Az előadás legjobbja a Sparafucile-t éneklő Stefan Kočán volt. Korrekt  bérgyilkos, isteni hanggal és megfelelő színpadi jelenléttel. Hanyag volt és mégis pontos, mint akinek kisujjában a szakma. A hangja pedig predesztinálja a legnagyobb szerepekre, ezt egyébként már az Aidában lehetett  hallani.
Nem tudom eldönteni, hogy nem volt kész az előadás, vagy ennyire tellett a rendezésből, de nem volt jó. Az meg külön bosszantott, hogy az utolsó jelenetben háromszor vagy négyszer meg is szakadt a közvetítés, ez eddig csak egyszer fordult elő, az Otelloban, de ott sem lett volna szabad. Szóval már bánom, hogy letöröltem a mantovai Rigolettot, annál jobbat eddig még nem láttam.

Ellenben felvettem a Bolsoj  Anyeginjét Kwieciennel, ha lesz időm megnézem. Sajnos viszont nem kaptam jegyet az áprilisi bécsi Anyeginra, amiért mérhetetlenül szomorú vagyok. Hónapok óta készültem rá,  minden nap megnéztem, és egyik nap nem volt nyitva a jegyárusítás, másnapra meg mindegyik elfogyott. Most mi lesz velem Hvorosztovszkj nélkül? 

Címkék: verdi domingo rigoletto lucic beczala grigolo novikova damrau

Szólj hozzá!

Megint csak azzal kezdhetem, hogy igen, sőt IGEN! Bár illetlenségnek számít a nagybetűk eltúlzott használata, talán megbocsátható jelen helyzetben. Tegnap nem csalódtam, sőt, valami egészen újat tudtam meg Hvorosztovszkijról és Simon Boccanegráról is.  Lehetnék persze tárgyszerű is, de ez a poszt nem erről fog szólni. Úgy mentem  el az előadásra, hogy volt rizikója, mert mi van, ha első számú kedvencem nem azt nyújtja, amit várok, de nem  csalódtam. Annak ellenére, hogy ha összehasonlítom a két héttel ezelőtti MET-es Ernanival, akkor határozottan érezhető volt a hangján, hogy valami nyavalyával küzd.  Nem a hangszínén, hanem a hangerősségén. Ezt egyébként be is jelentették a szünetben, de nem ez volt a döntő az előadást illetően. Ez legfeljebb ott tűnt fel, amikor Boccanegra Amelia és Adorno együtt énekelnek, mert máskor dominált Hvorosztovszkij, most nem.

Ami más volt a korábbi alakításokhoz képest, az a megtört öregember bölcsessége és végtelen magánya a színpadon. Boccanegrát rendszerint úgy szokták játszani (már ha szokták egyáltalán, mert nem túl sűrűn játszott darab), hogy a kalóz megjavul a darab végére. Hvorosztovszkijnál nem kell megjavulnia, mert eredetileg sem rossz ember. Sajnos nem láttam a tavalyi MET-es Boccanegrát vele, de sejtésem szerint ott sem lehetett rossz ember. Hvorosztovszkijnál Boccanegra Maria elvesztése után maga is elveszett. Néhány hete van egy poszt a piszkozataim között, ami Domingo Boccanegrájáról szól. Nem tettem közzé, mert mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőle, nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy miért akar Domingo Boccanegrát énekelni, és miért vállalta el anno 2009-ben a Rigolettot a mantovai élő közvetítésben. Azt  volt a véleményem, hogy nem kellene bariton szerepeket énekelnie,  nem kellene lerombolnia a mítoszt. Tegnap Hvorosztovszkij értette meg velem, hogy Domingo miért is akart Boccanegra lenni. Mert valószínűleg Boccanegra az egyik leghálásabb és legnehezebb drámai szerep az operairodalomban, és Domingo ezt el akarta játszani. (A Rigolettoban egyébként jobb volt, de ott is a dráma miatt akarhatta.)  Elismerve, hogy Domingo valószínűleg a  valaha élt tenorok egyik legnagyobbika, Boccanegraként nekem nem tetszett, mert nagyon "könnyű" a hangja ehhez a szerephez. Nem így Hvorsztovszkijé. Ahogy öregszik, úgy sötétedik a hangja, és az egész személyisége is súlyosabb. Eddig Rodrigot leszámítva nem nagyon láttuk- hallottuk abszolút pozitív hősnek, a bariton is predesztinálja az intrikus, gonosz (Luna), vagy legalábbis nem makulátlan szerepekre (Anyegin, Carlos, Rigoletto).

A tegnapi Boccanegra mélységesen egyedül érezte magát, mert hiába talált rá Ameliara, érezte, hogy ez már túl késő. Végig ott lebegett felette az elveszett paradicsom iránti vágy. Gyönyörűen énekelt az I. felvonásbeli Boccanegra -Amelia kettősben, nem rajta múlott hanem Poplavszkajan, hogy nem ez a jelenet volt az előadás  csúcspontja. Dózseként is magányos, egész élete politikai küzdelmekben telt és  ebben edződött. A második felvonásban a tanácsjelenetre azt szokták mondani, hogy Boccanegra olyan, mint Macchiavelli. Pedig nem, ha van valaki, akire Hvorosztovszkij Boccanegraja hasonlít, az Mazarin. De Mazarinnel ellentét-ben nem élvezi a "Mazarinséget". Nyugalomra és családra vágyik. Az első pillanttól tudta, és el is hittem neki, hogy tudja, hogy Paolo a bűnös, és azt is tudta, hogy Paolo egy olyan csapdába sétál, amiről fogalma sincs.   Hvorosztovszkij nagysága igazán a zárójelenetben mutatkozott meg. Viszonylag közel ültem a színpadhoz, és  ha volt a rendezésnek hibája, akkor az volt, hogy szinte az egész előadást félhomályban játszották, ezért az arcok, amelyeknek ebben a darabban óriási jelentőségük van, szinte alig látszottak. Mivel azonban én közel ültem, jól láttam, hogy mi játszódik le Boccanegra arcán. A haldokló Boccanegra méltóságát nem a királyi ősz haj adja, hanem a meghalni tudás, akkor is, ha a  későn megtalált boldogság esélye miatt élni szeretne. Hihetetlen élmény volt. Hvorosztovszkij baritonja is változik, de nem kopik. Óriási énekes.

Méltó partnere volt Furlanetto. Nem csak nagyon összeszokott páros, hanem egymásra nagyon figyelő páros. Egyik sem akarja lejátszani a másikat a színpadról. Fiesco tragédiája legalább akkora, mint Boccanegráé. Neki talán nehezebb, mert neki a tévedését is be kell ismernie. Furlanetto Fiescoja szintén magányos, csak a bosszú élteti. De a bosszú lehetőségét is elveszíti, amikor kiderül, hogy Amelia az unkokája, és Boccanegra meghal. Mi élteti majd tovább? Visszamenőleg vált értelmetlenné minden. 

Nos, Poplavszkajat most sem sikerült megszeretnem. Pedig  tényleg akartam, de nem ment. Valamivel jobb a véleményem, mint a Don Carlos Erzsébete után, de nem lesz a kedvencem, az már biztos. Fenntartom, hogy bár szép énekhang, játszani nem tud. Merev, és  a színpadi játék hiányát túlzó gesztusokkal és  fel-alá rohangálásokkal helyettesíti. Az első felvonásbeli kettősben  Hvorosztovszkijnak volt egy mozdulata, mivel megfogta Amelia kezét, és Poplavszakaja elhúzódott. Ösztönösen tette, nem szándékosan, de ezzel oda volt a kettőjük éppen megtalált intimitása. Ugyanakkor az Adornoval játszott kettősökben  nagyon szépen énekelt.  Meglepetés volt viszont az Adornot éneklő Francesco Meli. Olyan igazi, erős és mégis könnyed olasz tenor, ami annyira hiányzik a mai palettáról.

Egyszóval: igen. Igen megérte, mert élőben is olyan nagy énekes,mint amit vártam tőle. Kár, hogy nem jön Budapestre. Így kénytelen leszek én menni utána, mondjuk úgy ötszáz kilométeres sugarú körben.

Címkék: domingo meli hvorosztovszkij furlanetto poplavszkaja boccanegra

3 komment

A Lammermoori Lucia kapcsán azt írtam, hogy nem tudom eldönteni, szeretem-e még Roberto Alagnát, vagy sem. Azóta eldöntöttem, hogy egyelőre még nem döntök a kérdésben. Erre az egyébként rám nem jellemző határozatlanságra az a magyarázat, hogy nem nagyon van kit szeretni helyette. Tenorügyileg nagyon rosszul állok, nincs olyan tenor, akiért úgy rajonganék, mint Hvorosztovszkijért vagy Terfelért. Maradéktalanul csak Kaufmannt és Flórezt tudom most szeretni, de ők  jól definiált szerepkörben jók, néha szeretem Grigolót is. Villazón szerintem most szúrja el a hangját, a nagyok (Domingo, Carreras) pedig már régen csak a saját mauzóleumukat építik. Ebben a sorban Alagna sokáig az élen állt, különösen hogy magyar tenor nincs igazán (kis hazánkban a tenor nem hangfaj, hanem endokrinológiai betegség), és neki nagyon jó volt a discográfiája az ezredfordulón. Kijött egy csomó jó lemeze, és akkoriban még jobb volt a hangja is, sokkal könnyebben énekelte ki a magasságokat, és nem  erőlködött, mint mostanság. Ráadásul kevésbé volt elkapatva, nem viselkedett úgy mint egy primadonna. Aztán a budapesti koncertje nálam nagyon nem jött be, idegesített a Karel Gottra emékeztető stílusa, az egész estének cseh  esztrádműsor jellege lett attól, hogy felmászott a zongorára,  és tette-vette magát. Később történt az a milánói malőr az Aidában, amikor faképnél hagyta a színpadon szegény Komlósi Ildikót, és ezzel egy időre persona non grata lett a legnagyobb színpadokon, de a Scalaban mindenképp.  A Met-es Don Carlosáról már megírtam, hogy miért tartottam pocséknak. Szóval a pasi mindent megtett, hogy végleg  leírjam. Erre itt van ez versailles-i koncert, amivel  kissé megzavarta az eddigi egyenletesen erősödő ellenszenvemet.

A gloire jegyében csak francia áriákat énekelt, kizárólag franciául. Úgy állította össze a műsort, hogy nem csak a slágerekről szólt. És tőle szokatlanul visszafogott volt, nem akart Lady Gagát játszani a színpadon.  Az első áriája a a "Che faro senza Euridice?" kicsit furcsán lassú franciául ( "J'ai perdu mon Euridice"), de elment. Ahogy haladt előre a koncert, úgy lett egyre jobb. Sose hittem volna, hogy  Bizet Gyöngyhalászokjából a "Je crois entendre encore-t" valaha élvezni fogom, azok után, hogy gyermekkorom egyik meghatározó élménye volt, hogy az egyik  nagybátyám bizonyos mennyiségű alkohol fogyasztása után családi ünepeken mindig ezt énekelte, és én erre azóta is nagyon érzékeny vagyok. Azt gondoltam, hogy  Nadir románcával engem a világból ki lehet kergetni. Máig a fülemben cseng a "A gyööööngy, a dráááhháága gyööööngy ......!" vonyítás.  És tessék!  Élvezhető volt. Finoman, lágyan énekelt, nem volt semmi túlzás az áriában, egy holdfényes tengerpartra varázsolt. Itt azért már jól hallatszott, hogy  nagyon kapaszkodnia kell a felső hangokért, de megcsinálta.  Hasonlóan nem vagyok nagy barátja a Carmennek sem, de a "Virágáriát" szerintem álmából felkeltve is szépen  énekli. Ezt igazán csak a franciák éneklik szépen. Akárcsak az Iphigénia Taurisban-ból az "Unis des la plus tendre enfance-t". Berlioz a szokásosnál nagyobb arányban volt jelen, de a Faust elkárhozásából az "Invocation a la  nature" olyan ritkán hallható, hogy mindig meglepetés. Ebben picit látszott, hogy nem része a repertoárnak, mert a közepe nagyon bizonytalan volt, de megküzdött érte. 

Azért a Rómeo és Júlia nyitánynál volt egy Honthy Hannás belépője, de szerencsére a zenekar jobb volt, mindenki azt figyelte, és a "L'amour....Ah,  Leve toi soleil!"  annyira gyengéd volt, hogy feledtette az entrée-t. Igaz Flórez után ez az ária is más mértéket kapott, Alagnának nagyon kell kapaszkodnia, hogy  ezt a továbbiakban énekelhesse.  (Elnézést kérek minden franciául tudótól, de nem tudom elővarázsolni az accent-okat.)  Mindent összevetve Alagna tud(na) normális is lenni. És akkor  nagyon jó, annak ellenére, hogy a hangja már messze  nem a régi. Kár, hogy ilyen ritkán teszi.  (Lehet, hogy jót tett neki, hogy meg nem erősített hírek szerint elvált Angela Gheorghiu-tól, és nem egymást sztárolják? A nő súlyos tévedés, hiába akarja Callast játszani, sem hangban, sem stílusban  nem közelíti. Az Alagna - Gheorghiu páros szerintem sokat rontott Alagna kifutható pályáján.)  Azért a Marseillaise túlzás volt! De a közönség zabálta.

Címkék: carreras domingo bizet flórez alagna grigolo gheorghiu villazón

Szólj hozzá!

Miért van az, hogy ha jó tenorrról beszélünk, akkor az mindig olasz, spanyol, legfeljebb francia, de általában elmondható, hogy latin eredetű? Caruso, Filipeschi, Corelli, Kraus, Domingo, Carreras, Pavarotti, vagy mostanság Villazón, Vargas, Alvarez, Grigolo, vagy a közvélemény szerint Alagna (bár nekem itt mostanság vannak kétségeim). Jó német tenort egyet tudok mondani: Jonas Kaufmann-t. Ő a szabályt erősítő kivétel.

A magyarokat illetően az utolsó igazán világszínvonalú tenor Réti József volt, azóta legfeljebb Budapesten világhíres tenorjaink vannak. De Réti József hangja is sokban hasonlított a latinokra.

Ezzel szemben minél északabbra megyünk, annál inkább "basszus nemzeteket" találunk. Az igazi basszusok Saljapin, Nyesztyeren-ko, vagy a magyarok közül Gregor József vagy Polgár László. (Akik mindketten világklasszis hanggal és színészi vénával rendelkeztek, mégsem lettek világsztárok, "csak" kiváló operaénekesek.) Kivételként említhető: Furlanetto vagy Raimondi.

Ugyanez a helyzet a kiváló baritonokkal. Dietrich Fischer-Dieskau, Hvorosztovszkij, Terfel, Milnes, és ott a kevés kivétel: Bruson, vagy Capucilli. Az angolszászok vagy a németek mélyebb hangúak? A női énekeseknél nem lehet ilyen különbséget felfedezni. Sokkal több a jó női énekes minden nációból, mint a férfi, mégis a férfiak csinálnak nagyobb karriert. Minden bizonnyal éppen ezért. Mert azt a keveset jobban megbecsülik. Igaz az is, hogy a tenorokat jobban kedvelik a szerzők. Mindig ők a hősszerelmesek, akik győznek, de ha mégsem, akkor azért kell imádni őket. Szóval ebben is jobban jártak a férfiak. (Ezt nyilván a férfiak merőben másként látják.)

Címkék: polgár kraus caruso domingo vargas gregor corelli alagna fillipeschi grigolo

Szólj hozzá!