HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • labdajáték: A kettő feltételezi egymást: az érzelmi bevonódás, megélés és a tudatosulás. A tudatosodás csak ez... (2014.11.04. 08:54) Ida
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) alagna (5) Alagna (1) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) anyegin (3) Anyegin (1) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) aznavour (2) Aznavour (1) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (1) botha (1) Both Miklós (1) Brahms (1) brahms (2) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) Csajkovszkij (3) csajkovszkij (2) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) David Fray (1) delpy (1) Delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) donizetti (1) Donizetti (3) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (12) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) Garanca (1) garanca (2) Gardiner (2) gardiner (1) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) Hvorosztovszkij (5) hvorosztovszkij (18) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kwiecien (2) kwiecien (3) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) Linklater (1) linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) mendelssohn (1) Mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) Mozart (2) mozart (3) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) Otello (2) otello (1) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) Rigoletto (1) rigoletto (4) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) terfel (8) Terfel (1) thais (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) váci (1) vali (1) vántus (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) Verdi (5) verdi (8) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


Már eleve szorongva ültem be a Mamma mia 2-re,  de azt mondogattam magamnak, hogy az egytől is tartottam, és lám mennyire bejött. Hát ez nem! Végig azon gondolkodtam, hogy miért kellett ezt megcsinálni? Persze tudom, a bejövő pénz miatt, de ez nekem nagyon nem tetszett. Azt is tudom, hogy nem egy Strindberg darabra ültem be, de forgatókönyv nélkül még az Abba dalokra sem lehet musicalt építeni. Az első rész egy orbitális blöff volt, azon röhögtem, hogy a szereplők magukon röhögtek. Ráadásul zseniális színészek, így minden megmozdulásuk meghökkentő és hihetetlenül mulatságos volt. A dalok meg amúgy is az agyamban vannak (nálam nagyobb ABBA rajongót nem nagyon lehetett kamasz koromban találni, ami nagy szó, mert még lemezjátszónk sem volt), bármilyen bugyuta történetet  rá tudtam húzni. Az első végén úgy álltam fel, hogy csupa öröm volt körülöttem, most meg csak szomorú voltam.  De a második részben nincs történet, nincs forgatókönyv, és a jó színészek igazán nem játszanak, akik játszanak, nos, ők meg nem feltétlenül jók. Persze ez is igazságtalan, mert Lily James nagyon jó színész, és gyönyörű mosolya van,  de nincs megírva a szerepe, a fiatal pasik, meg hát.... Egyedül a fiatal Billt játszó színész volt jó, a másik kettő erősen feledhető. Az első rész merő önirónia, sőt öngúny, itt ebből semmi nincs. Másodszor a blöffhatás sem működik. A tömegjelenetek még mindig elég jól hatnak,  de az egész olyan vértelen, hogy inkább szomorú ez a film, mint jó. Ez már nem guilty pleasure, hanem szomorú gigagiccs. Pedig magában Christine Baranski elvinné a filmet, de rá abszolút nem építettek. Cher pedig mint mindig, most is  sok volt. Kár, mert  nem csak a film 2 óráját rontották el, hanem az egész napomat. Mert ha nem tudunk röhögni azon, hogy mennyire kínos volt a '70-es évek vége, akkor csak szánalmasan szomorú az egész.

Címkék: film Abba Mamma mia 2.

Szólj hozzá!

Most olvastam, hogy 76 éves lett Peter Greenaway. Ez valószínűleg kevés embert mozgat meg kis hazánkban, pedig az egyik legérdekesebb, legkiválóbb, leginvenciózusabb és egyben legirritálóbb filmrendező  világon. Mondjuk engem sokkal jobban irritál Tarantino  (és most sújtson engem a dolgozó nép megvetése, de nem bírom a palit, pozőrnek tartom, de erről a majd egy másik posztban), és sokkal jobban irritálnak a tehetségtelenek. Én szeretem Greenawayt, még akkor is, ha be merem vallani, hogy sokszor nem értem. De nem  is biztos, hogy érteni kell. Szerintem őt érezni kell. Ő az a rendező, aki  a filmet nem úgy fogja fel, hogy egy lefilmezett színház, hanem állandóan keresi, hogyan tudna tobzódni a képekben. Nála egyészen más értelmet nyer a mozgókép, nem a történet, hanem a látvány a lényeg.  Persze ez sem igaz, mert a történeteivel is állandóan provokál, de leginkább a látvánnyal szegezi oda a nézőt a vászon elé. Már akit. Sosem felejtem el, hogy egyszer Párizsban az Odeon moziban a Z és két nullát néztük É-vel, P-vel és két mezei franciával, akik nagyjából húsz perc után hagyták ott a vetítést felháborodva. P. és én imádtuk a filmet, korábban is láttuk már, elcipeltük az egyik barátnőnket, aki a franciák látványos kivonulása után csak annyit kommentelt rezignáltan, hogy rajta kívül még két normális volt a teremben. Rettenesen szenvedett, soha többet nem tudtuk rávenni egy Greenaway-re. Pedig még nem is látta a Maconi gyermeket vagy A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője c. opusokat. Mindkettő tobzódik a látványban, a meghökkentésben. Nekem a kedvenceim mégis  a Prospero könyvei és leginkább a  Párnakönyv. Mert a tobzódásban is lírai és  bensőséges. Greenaway  a maga módján sokat tett a filmért, de nem ő  fogja meghatározni, hog  merre menjen a filmművészet. Ami nem is baj, de az már baj, hogy milyen kevesen ismerik. Mert nélküle nem az lenne a filmművészet, ami.

Címkék: film Greenaway Peter Párnakönyv

Szólj hozzá!

08.
március

Ártatlanok

coppelia  |  Szólj hozzá!


Kiütött ez a film. A Frankfón filmnapok keretében láttam, és bár francia - lengyel filmként van feltüntetve, inkább lengyel mint francia. Legalábbis annyiban igen, hogy egy lengyel tragédiáról szól. Az Ida után az Ártatlanok azt  a képet sugallja, mintha a lengyeleknél csak az apácákról lenne érdemes filmet csinálni, ami bizonyosan nem így van, de ez a két film nagyon jól sikerült. A kritikák és a trailer nagyjából elspoilerezik a történetet, de nem is a történet, vagy nem csak a  történet az erős, hanem az arcok.  A szovjet katonák által megerőszakolt apácák tragédiája szinte elképzelhetetlen annak, aki nem hívő. Magam nem vagyok az, jó esetben halálom előtt odáig jutok el, hogy agnosztikus  legyek, de meredten ültem végig a filmet. Ami nem tökéletes, de éppen ezért hihető. Az erőszakból fogant gyermekek és anyjuk tragédiája még akkor is feldolgozhatatlan, ha ez nem Isten menyasszonyaival történik meg. Hát még ha velük! Ez maga az abszurd.
A legkevésbé a francia doktornőt játszó Lou de Laage volt erős a drámában, de a lengyelek kivétel nélkül olyan mélységeket jártak meg, amit senki nem szeretne megtapasztalni. A tagadást, a rémületet, a mélységes szégyent, a bűntudatot, a zavart, a félelemet a fájdalmat, a testi és lelki kínt. Agata Kulesza rendfőnöknője egyszerre félemetes és paradox módon lenyűgöző. Félelmetes, mert mindenki tudja, hogy embertelen amit csinál, és nincs bocsánat arra amit tesz. Feláldozná a testvéreit, csak hogy megmaradjon a rend, és feláldozza a gyerekeket, mert a szégyen nem tudódhat ki. De lenyűgöző is, mert iszonyú erős hit kell ahhoz, hogy valaki a saját lelki üdvét dobja oda azért, hogy  hite szerint megmentse a többiekét. Inkább máglyára ment volna, mint hogy valaki is megtudja a szégyent, és bezárják a rendet. Már az Idában is hihetetlenül jó volt, itt sem adta alább. Ahogy a végén befordul a fal felé és Istennel számol el, azt csak ő tudja eljátszani. Ugyanekkora formátum  volt a Mária nővért játszó Agata Buzek. Bár  máshonnan jött a rendbe mint a főnővér, és végig elhisszük neki, hogy megtalálta ott a helyét. Az ő arcán látszik leginkább, hogy mit okoz ez a tragédia. Amikor rájön, hogy mit tett a főnővér a gyerekekkel, nem  hitehagyott, hanem lázadó apáca lesz. A film kiváló arányérzékkel mutatja be, hogy a szereplői nem  vallásautomaták, hanem érző emberek. Mária szép, és a Mathilde-del kialakuló kapcsolatában egyre gyakrabban jelenik meg a mosoly. Gyönyörű mosolya van.
Az egyenruha nem véletlenül egyenruha:  annyira uniformizálja  a  viselőit, hogy szinte minden arc egyforma. Végig azon tűnődtem, hogy pusztán attól, hogy leveszik a főkötőt, mennyire élő lett egyik vagy másik szereplő. Egyéniségek lesznek. Megváltozik az arcuk. Érdekes nézni, hogyan reagálnak a megszületett gyerekükre. Aki mégiscsak életük legnagyobb tragédiájára emlékezteti őket. Egyszerre taszítja  őket a helyzet, és mozdul meg bennük az anyai ösztön. A gondoskodás ösztöne. Kiben a tagadás erősebb, kiben a gondoskodás. A tagadás odáig mehet, hogy volt, aki a terhességet is tagadta, annyira, hogy sem ő maga, sem  mások nem vették észre, míg meg nem szülte a gyereket. (Minden hitetlenkedés ellenére: van ilyen! Erről a szülészek és a pszichiáterek  számtalan történetet tudnának mesélni. Az elme sok mindenre képes, ha önmaga védelméről van szó.)  Azt a tekintetet soha nem felejtem el, ami a Ludwika arcán látszik a szülés után. Mintha nem is lenne ott. Aki már szült gyereket, az tudja, hogy az egy más állapot. Szó szerint. Annyira befelé fordul az ember, hogy nincs külvilág. Megszűnik. Mert nincs rá energia.  Csak arra van, hogy  a gyerek túlélje. És te is túléld. Egyszerűen nincs több. Ha valaki várja a gyerekét, ez működik. De ha valaki nem várja, akkor a visszájára fordul, és a tagadás veszi át az uralmat. Ludwika arcán a zavar és a tagadás. Ez nem én vagyok, ez velem nem történhet meg, ez nem létezik. Kegyetlen érzés lehet. Csak sajnálni lehet.  Zofia átváltozása és tragédiája talán a dráma csúcspontja. Vagy legnagyobb mélysége. Ehhez képest számomra zavaró volt a kissé szirupos befejezés. Lehet, hogy tényleg így történt, de a képi megjelenítés feloldotta a tragédiát. Nem igaz, hogy valakik ezek után, amit átéltek, virágkoszorúval a fejükön családi csoportképet állnak.
Annyira női dráma ez, hogy akár férfi szereplők nélkül is elműködne, de jó volt benne sérült, cinikus, de mégis nagyon szerethető  orvost játszó Vincent Macaigne. Ő vitt cseppnyi humort és életet  ebbe a tragédiába. Jobban kellene figyelnünk a kortárs lengyel és francia filmekre. Mert az Ártatlanok olyan film, amit mindenkinek látnia kellene. És nem azért, mert politikai állásfoglalást kíván. Ez vegytisztán emberi tragédia, bárkivel is esik meg. Ez a film valami olyasmiről szól, aminek senkivel nem szabadna megesnie.

Címkék: film Agata Kulesza Ártatlanok Agata Buzek Lou de Laage Vincent Macaigne

Szólj hozzá!

20.
január

A bál

coppelia  |  Szólj hozzá!

Meghalt Ettore Scola.  Mi mással emlékezheténk róla, mint A bál néhány jelenetével? Aki még nem látta, feltétlenül nézze meg! Ebben a szavak nélküli filmben benne van az egész XX. század.  

Címkék: film A bál Ettore Scola

Szólj hozzá!

Iszonyú régen nem írtam, de nem hogy posztolni, levegőt venni se volt időm. Meg nem is nagyon volt miről, mert a rengeteg munka miatt  se nem olvastam, se nem hallgattam zenét,  sehová sem mentem, egyáltalán csak a túlélésre koncentráltam.  Egyetlen kivétel volt, megnéztem DVD-n Bergman Kígyótojás-át, ami megint jól fejbe vágott. Azért megint, mert amikor először láttam moziban akkor is letaglózott, és a hatás nem változott, pedig sok év telt el azóta. Nem tipikus Bergman, talán csak az Érintés hasonlítható hozzá az életműből, van története, íve, és úgy filozofikus,  hogy  közben   a szó eredeti értelmében drámát látunk a vásznon, vagy jelen esetben a képernyőn.
Nem mennék most bele a részletekbe, aki teheti nézze meg, a fasizmus kialakulásának és az emberi aljasságnak és/vagy hárításnak pontos látletete. Kegyetlen film.

Címkék: film Bergman Kígyótojás

Szólj hozzá!

27.
szeptember

Ida

coppelia  |  7 komment

Tegnap megnéztem az Idát. Ezt csak kelet-európai néző érti, ezért nem fogja megkapni az Oscart. Szurkolok neki, de nem hiszem, hogy megkapja. Nem  hibátlan film, de mindenkinek látnia kellene. Ehhez képest 15-en ültünk a moziban, az előző előadásról egyetlen ember jött ki. Manapság nem érdekli a nézőket  a II. világháború, a zsidóüldözés és a lengyel antiszemitizmus. Nem vevők a bűntudatra, a tragédiákra.
Fekete-fehér film, ez nem is működne színesben. Lényegében két főszereplős, nekem erősebbnek tűnt a nagynénit játszó Agata Kulesza, mint az Idát játszó Agata Trzebuchowska. A film két tökéletesen elletétes világban élő nő -  egy fogadalomtétel előtt álló novícia és egy alkoholista bírónő -  útkeresését mutatja be.   Idát arra kötelezi a rend főnökasszonya, hogy fogadalomtétel előtt ismerje meg az egyetlen élő rokonát, akinek a létezéséről eddig fogalma sem volt. Nem véletlenül, hisz a nagynénje  már-már mániákusan tartotta magát távol tőle, és nem gonoszságból, hanem, mert mint a film végére kiderült, rettegésből. Kiderül, hogy Ida zsidó, a szüleit meggyilkolták a háborúban. De nem ám a gonosz németek, hanem azok, akik bújtatták őket. A nagynéni eleinte lerázza, aztán úgy dönt, hogy megpróbál szembenézni a saját démonaival, és elindulnak megkeresni Ida szüleinek sírját.  Ennek kapcsán  a nagynéni állandóan provokálja Idát, de valahogy ez nem sikerül. Nem jön át a filmen, hogy ez igazi feszültséget  okozna. Látjuk  persze, hogy kapaszkodik a Bibliájába és a Jézus-képeibe, de nem éreztem egy percig sem, hogy a minimális dühöt kiváltotta volna a lányból. Pedig egy apácajelölt is lehet dühös. Legfeljebb tudja kezelni.
Számomra a film legerőteljesebb szála a szülők házát elfoglaló keresztény gazda  reakciója volt. A dühös tagadás, az "itt nem laktak zsidók!" reakció. Később kegyetlen alkut ajánl: ha lemondanak a házról, megmutatja a sírt az erdőben. És teljesen biztos benne, hogy ez egy korrekt ajánlat: még kezet is nyújt rá! Hátborzongató jelenet volt. Ennél csak az volt rémületesebb, amikor kiássa a csontokat. A két nő kendőben és pokrócban öleli át és viszi el a szerettei - az egyiknek a kisfia, a másiknak a szülei- csontjait, majd  két kézzel kaparják ki a régi családi sírboltot és temetik el a csontokat.  Ebben az egész jelentben benne volt a világ összes abszurditása, borzalma,  szégyene! (Ugyanennyire abszurd, hogy a 15 nézőből kettő ezalatt folyamatosan alufóliába csomagolt szendvicset evett és zörgött, másik három - ők lengyelek voltak! - pattogatott kukoricát ropogtatva nézte végig a filmet.  Szívem szerint odamentem volna és megpofoztam volna mindegyiket.)
Volt egy szerelmi szál a filmben, de ez szerintem erőltetetett és kidolgozatlan volt.  Viszont a képi világ a legjobb lengyel filmeket, és nekem Bergmant idézte. Annyit időzött a kamera az arcokon, mint Bergmannál a Personában. Ida arca a tökéletes ártatlanság, már-már bárgyú. Wandáé a meggyötört romlottság, de ott van mögötte, hogy állandóan menekül. Néha szép, de többnyire csak a fáradt fájdalom látszik rajta. Aki belefáradt a gyászba és a bűntudatba, hogy a húgára hagyta a kisfiát, és nem volt mellette, mikor meggyilkolták. Helyette harcolt és vesztett.  A nyitott ablak, amiről azt hisszük, hogy az lehetséges jövő szimbóluma, aztán hirtelen a brutális befejezés jelképévé válik. Kegyetlen film, de mindenkinek látnia kellene. 80 perc szembesítés azzal, hogy a  háborún és az emberi aljasságon nem lehet  túllépni. Nem működik a "ne bolygassuk a múltat, nézzünk előre" álságosság. Szembe kell nézni vele.

Címkék: film Agata Kulesza Ida Agata Trzebuchowska

7 komment

Michael Caine mondja ezt a Pauline-t játszó Clémence Poésy-nek: Az én életemen Te vagy a repedés! T.i. amin  bejön a fény. Igazából tehát nem is az életen, hanem a páncélon van repedés. A Mr. Morgan utolsó szerelme című film szinte visszhangtalan a héten, pedig nem csak Michael Caine jutalomjátékáról van szó, hanem arról, hogy sosem tudjuk ki képes repedést ütni a páncélunkon. Lehet, hogy azért  nem keltett visszhangot, mert rossz a cím: mindenki valami édes-bús öregkori szerelemről szóló filmet vár, pedig ez nem erről szól. Van benne persze öregkori szerelem is, de több ez. Inkább barátság, ami megmutatja, hogy miért is volt érdemes élni egykoron. Az alapul szolgáló könyv eredeti címe sokkal kifejezőbb: La douceur assassine.  A történet nem különösebben  bonyolult:  Mr. Morgan több évtizedes házasság után elveszíti feleségét. A Párizsban élő, nyugdíjas filozófiaprofesszor elveszti minden életkedvét. Egyy nap találkozik egy fiatal lánnyal Pauline-nal, aki  miatt újra  értelmet kaphat Mr. Morgan élete. A Pauline-t játszó Clémence Poésy kedves, üde jelenség a filmben, nem csoda, hogy Mr. Morgan beleszeret. A legjobb azonban  az apa-fiú konfliktus, és az abból fakadó feszültség. Nem akarom lelőni a film történetét, inkább nézzétek meg, de a színészi játék  néhol brilliáns.  Michael  Caine egyszerűen minden  mozdulatában Mr. Morgan. A nézése, a félreálló nyakkendői, a bizonytalansága  a világban,   maga az élő, mozgó fájdalom,  mert Joan nélkül nem képes élni. És meghalni sem.
A forgatókönyvebn van egy-két  zökkenő (nekem a  befejezés kicsit hollywoodira sikerült), de ez az a film, ami inkább európai, mint amerikai. Mindenek ajánlom.

Címkék: film Michael Caine Clémence Poésy Mr. Morgan utolsó szerelme

Szólj hozzá!

Megnéztem  Spike Jonze filmjét  A nő-t (Her) a moziban. Ez nem sci fi, hanem utópia.  Akár holnap is megtörténhetne, vagy talán már ma is, csak nem vettük észre. Mert  a film arról szól, hogy ma van a holnap tegnapja. Hogy arra megyünk, amitől a film óva int bennünket. Ez egy utópia az emberiség elmagányosodásáról  és a szerelem utáni vágyról, meg a pótcselekvésekről.  Nem véletlenül kapta a legeredetibb forgatókönyv jelölést, és  az sem véletlen, hogy megkapta az Oscart.  Pedig az emberiség nem szeret szembesülni azzal hogy rossz felé megy.  
A főhős Theodore  beleszeret egy testetlen, de róla mindent tudó intelligens operációs rendszerbe. Joaquin Phoenix tökéletes Theodore: esetlen és tartózkodó,  csak a számítógépével őszinte. Miközben csak arra vágyik, hogy átélje azokat az érzéseket, melyeket a "bérlevélíró" munkája közben mások helyett kifejez. Az operációs rendszer Samantha (Scarlett Johansson) mindent megtanul az Theodore-ról, és mindent meg is ért, egyet kivéve: hogy a a szerelem nem univerzális érzelem,egy időben csak egy ember iránt érezhetjük. Kettőjük viszonya hátborzongatóan élő, beleértve a szexet is. És hátborzongatóan látszik a végkifejlet is. Mégis, mikor Theodore megmutatja a világot Samanthának  a tökéletes boldogságot éli át. Mint ahogyan a tökéletes összeomlást is a metro lépcsőjén.
Nem lesz kultuszfilm, pedig súlyos a mondanivaló: egymáshoz nem találjuk az utat, helyette virtuális valóságban élünk, mert félünk az igazitól. Mert a sebeket mindenki igyekszik elkerülni. Pedig sebek nélkül nem megy. És nem is ér semmit.

Címkék: film Scarlett Johansson Joaquin Phoenix Spike Jonze A nő

3 komment

Aki még nem látta, nagyon gyorsan nézze meg, míg megy a mozikban. A kritikák vegyesek, szükség szerint nyavalyognak, de ez egy megrázó történet és nagyon jó film. A  hétköznapi fasizmus sokkoló, de a szereplők igyekeznek  túlélhetővé tenni. Két órán keresztül egyre fokozódik a feszültség, a félelem, a mindent megrontó bizalmatlanság. Geoffry Rush megint fantasztikus, Emily Watson "mennydörgésbe öltözött" csupaszív, a főszereplő kislány Sophie Nélisse pedig egyszerűen elbűvölő. A könnyeken mégis átsüt a mosoly, a kamasz-szerelem, az élni akarás, a kíváncsiság, a világra nyitottság, a melegség.  Nálam 10/10, de zsebkendőt vigyetek.

Címkék: film Emily Watson Sophie Nélisse A könyvtolvaj Geoffry Rush

Szólj hozzá!

Tegnap megnéztem a korábban kölcsönkapott  Hétköznapi mennyország DVD-t. Hihetetlenül szép, mi több: felemelő. A svéd filmekben mindig van valami puritánság, ebben is volt.  Nem tudom miért maradt ki korábban, de jó, hogy megtalált. Szerintem bárki, aki megnézi, talál párhuzamot a saját életével. Nekem több is volt. Azért tettem be a fenti videot, mert ez  mindent elárul a filmről.  Csak azt nem értem, hogy a vége főcím alatt, amikor megismétlik, miért kell feltétlenül agyonvágni a magyar szinkron felsorolásával? Aki teheti nézze meg. A zene felszabadít. Még akkor is, ha halál a vége. Mert a legjobbnak mindig nagy ára van.

Címkék: film Hétköznapi mennyország Kay Pollak

Szólj hozzá!

18.
augusztus

Katarzis nélkül

coppelia  |  9 komment

Megnéztem a Mielőtt éjfélt üt az órát (Before midnight). Korábban azt írtam, hogy nem gondoltam volna, hogy megcsinálják, most azt a véleményemet kell felülbírálnom, hogy nem gondoltam volna, hogy sikerül. Sikerült,  nem is akárhogyan, de nem azt kapja senki, amit várt. A Before sunrise bája, romantikája megismételhetetlen és  utolérhetetlen. A Before sunset elfojtott vágyai, reményei szintén. Mit várhattunk a Before midnight-tól?  A beteljesülést? A happy ending másfél órás változatát? Tegye a szívére a kezét, aki  látta az előző két filmet, és nem ezzel a titkolt várakozással, vagy éppen azzal a szorongással ült be a moziba, hogy ez elmarad! A Mielőtt-trilógia megosztja a nézőket. Aki  szereti, az rajongásig szereti, akit nem fogott meg a Before sunrise, az akkor sem fog tudni ráhangolódni, ha kétszázszor nézi meg. Engem megfogott, és képes vagyok kétszászszor megnézni.

Linklater, Delpy és Hawke akkora trió, hogy csak ők képesek ezt a történetet kilenc évenként megújítani, és pontos képet adni  egy szerelem fejlődéséről. A Before midnight esetében néha az is kétséges, hogy szerelem-e ez még, de a végén nem vagyunk hajlandóak lemondani arról, hogy szerelem ez is,  csak 18 évvel később. A történet szerint Céline és Jesse hathetes nyaralásukat töltik Peloponnészoszon, két ikerlányukkal, és a film elején elutazó Hankkel, Jesse első házasságából származó fiával. Ahogy ez lenni szokott, csak beszélgetnek,  ami súlyos konfliktusokat hoz elő,  veszekednek, néha nagyon durván. Ismét eltelt kilenc év, és negyven fölött jobban látszanak a  két szereplő közötti különbségek Nem azért, mert egyikük vagy másikuk  jobb vagy rosszabb  színész lett, hanem a kor miatt. Ezzel a filmmel Delpy kockáztatott sokkal többet.  Felvállalta az öregedést, a nagyobb fenekét, a lógó mellét, a sokszor közeliben mutatott ráncait, a fáradt tekintetét. Jesse-n is látszanak a ráncok, de nincs akkora különbség az előző filmhez képest. Egy negyvenegy éves férfi még nem középkorú. Egy ugyanannyi idős nő már igen. Amivel persze lehet élni, de a különbség látható.

Biztos vagyok benne, hogy a nézők túlnyomó többsége (anélkül, hogy nagyot kockáztatnék, szerintem a  férfiak  mind) úgy ítélik majd meg, hogy Céline-ből egy hisztis liba lett, míg bezzeg  Jesse megfontolt, és tényleg a szerelmét bizonyítja a történet minden percében. Csakhogy ez  nem igaz, vagy nem feltétlenül igaz. Banális lenne a család- munka- nőiség konfliktusára visszavezetni a kettőjük közötti feszültséget,  bár kétségtelen, ekörül megy a veszekedés. Én mégis inkább azt éreztem, hogy akárcsak az előző két filmben, itt is azért robban a bomba, mert két ember vágyik egymásra, és nem tudja úgy kifejezni, hogy mindkettőjüknek jó legyen. Nyilván jobban értem Céline-t, hiszen nőként élem az életem, de Hawke remek színész, érthetővé teszi a másik zavarát is, amivel nem tud mit kezdeni azzal a vulkánnal ami rázúdul, amiről úgy érzi hogy nem érdemli meg (és tényleg nem!). Céline nem Jesse elvárásaitól fél, hanem magától. Attól, hogy nem felel meg a maga által támasztott mércének. Ezt zúdítja Jesse-re, és majdnem ezen bukik  a szerelem. Hogy negyven fölött, két ikerlánnyal,  éppen sikertelen munkával már nem kell Jesse-nek, nem kell senkinek. Hogy már nem nő.  Nem az a nő, aki volt, aki maradni szeretne. És tényleg nem az. Rutin lett egy csomó apró kapocs, már nem feltetlenül a vágyról, hanem a megszokásról szólnak a hétköznapok. A kimerültségről, az elveszettségről. Hogy nem a saját vágyait éli meg, hanem a környezete és ösztönei elvárásait. Csinálja a görögsalátát és gondoskodik (még Hank is csak őt hívja, nem az apját a repülőről), de közben hol van az a Céline, aki vicces volt, olyan  szép, mint egy Boticelli angyal? Ott van persze benne, fel is csillan (azokban a jelentekben, ahol a buta libát játssza különösen, vagy a templomi jelenetben), de ezek csak pillanatok. Amikor a séta közben megkérdi Jesse-t, hogy ha most látná a vonaton, megkérné-e, hogy szálljon le vele, Jesse nagyot hibázik. Nem vágja rá azonnal, hogy igen, hanem adottnak veszi, hogy ott van. Céline arcán ott a szorongás, hogy milyen választ fog hallani. És a válasz csak tovább erősíti a szorongását.

Mielőtt valaki azt a következtetést vonná le az egészből, hogy ez is az emancipáció hibája, mennyivel boldogabb lenne a nő, ha nem parázna a munkája miatt, hanem otthon boldogan élne kis családja kebelében, fel kell világosítanom, hogy ez nem igaz. Egy kedves ismerősöm, aki egész életét a négy gyerek nevelésével és férje istápolásával töltötte látszólag boldogan, halála előtt nem sokkal azt mondta nekem, ha még egyszer tehetné, biztos, hogy tanulna, dolgozna, mert egész életében úgy érezte, hogy ő nem is létezik. Hogy csak egy hasznos alkatrész  a család  működtetésében. Hogy amikor vállalta ezt az életet, akkor lemondott a saját személyiségéről. (Ragaszkodott is hozzá, hogy a három lánya  tanuljon, és megálljon a saját lábán ha kell.) Valahogy Céline is azt a veszélyt érzi, hogy lassan nem létezővé válik. Amiatt, hogy állandóan választani kell, és mindig Ő marad vesztes, amiatt, hogy elmúlt negyven, és már nem vonzó, amiatt, hogy a rutin felzabálja az életet, és már nem lehetséges minden. Sőt, egyre kevesebb lehetséges, s akkor talán holnap már semmi sem lehet. Ezek valós félelmek egy negyvenes nő életében, még akkor is, ha a férfiak ezt nem értik, vagy ha nem akarnak  (legyünk jóindulatúak: nem tudnak)  tudomást venni róluk. (Erről jut eszembe:  fiatalabb koromban, ha nyári este sétáltam, az illatoktól, a zöldellő fáktól mindig elfogott az az érzés, hogy milyen szép is a világ, és bármi szép megtörténhet. Mostanság épp az ellenkezőjét érzem: hogy már minden lezárult, velem már semmi sem történhet.  Valami ilyesmit érez Céline is.)

Mint ahogyan Jesse  félelmei is valóságosak, hogy elveszíti a fiát (akit már elveszített, csak még nem vallotta be magának), hogy rutinból ír, hogy lelassult, hogy már nem képes tartani a kor által megkövetelt iramot. Nem véletlen, hogy a trilógia központi eleme az idő és az időtlenség. A Before sunrise-ban a bécsi Opera előtt kívül vannak az időn, és ezt a pillanatot akarják megállítani. A Before sunset-ben  szembe mennek az idővel, mert csak néhány órájuk van, és  abba kell az elmúlt tíz évet belesűríteni. Ebben a filmben is visszatérő motívum az idő, a déja vu-ről szóló regénytervvel, azzal, hogy a vita arról szól, kinek mire nincs ideje, s energiája. Hogy hányra ér haza Céline, és ki viszi a gyereket haza az iskolából? Hogy mennyi  az az idő, amit ha Hankkel együtt tölthetnének, már megérné átköltözni az USA-ba?  Nincs idő, sohasincs elég.

A film  képi világa igazából akkor jó,  amikor már csak  ketten vannak a vásznon, és csak az arcokat, gesztusokat látjuk. (Én a görög társaságot kihagytam volna a filmből, erőltetett és unalmas.) De a tekintetek, mosolyok, dühök valóságosak. Ahogy elkezdenek szeretkezni, majd a telefon miatt Céline félmeztenül  járkál a szobában, s elvész az erotika, az mindent elárul. Jesse sikertelen próbálkozásai, hogy visszahozza, a fokozódó feszültség, amiről nem is tudják, hogy mi okozza. Végül ahogy várjuk, hogy újra nyíljon az ajtó, hogy Céline visszajöjjön, de nem jön. Majd amikor jön, akkor bár ne tette volna!   A nyilatkozatok szerint Linklater, Delpy és Hawke ismét együtt írták mondatról - mondatra a  forgatókönyvet,  nem lehet tehát tudni, hogy kié a zseniális befejezés.  Amitől megint várhatjuk a következő kilenc évet. De a katarzis elmaradt. Mint ahogy az életben is általában. Ettől még  a szerelem szerelem, csak amolyan negyven fölötti. Bár legalább ennyi jutna mindenkinek! Mennyivel boldogabbak lennénk!

 

Címkék: film mielőtt lemegy a nap mielőtt éjfélt üt az óra mielőtt felkel a nap Linklater Delpy Hawke

9 komment

Sose értettem, hogy miért magyarítják a külföldi filmek címeit. Bár ez még nem a legrosszabb, de nem is a legjobb. Kétségtelen, hogy a The Best Offer-nek nincs olyan csengése, mint az árveréseken elhangzó Senki többet?  kérdésnek (kérdés, nem kijelentés), de a  legújabb Tornatore film lényegét jobban visszadná, mint a magyar cím. Véletlenül találtam rá, de jó, hogy rátaláltam.  

Igazából Geoffrey Rush miatt néztem meg (na meg Tornatore miatt), de minden szereplő brillírozik. Rush nem véletlenül kapott egy rakás jelölést A király beszédéért, szerintem begyűjthette volna a díjakat is. Már csak marketing szempontból is megérte volna, kevés ennyire intelligens színész van a vásznon.  Ebben a filmben semmi sem az aminek látszik, de az arcok igaziak. Azok nem hazudnak. Geoffrey Rush arcán minden ott van. Minden emberi érzés, amit csak egy hatvan feletti férfi megélhet, ha életében először lesz szerelmes, kiszolgáltatott, és egyáltalán érző lény. Tele van csavarral, furcsa misztikummal a film, mégis az apró emberi gesztusok teszik élővé. Ahogyan reggel felveszi a kesztyűt, s csak a festményekhez veszi le, ahogyan látszik az arcán a kíváncsiság  a nő iránt. Majd az aggodalom, majd a felszabadult szerelem. A hezitálás és az összes érzelem, amit csak egy szerelmes ember átélhet. Ahogyan a bábból lepke lesz, s majd levedli a gyönyörűséges szárnyait. Nem akarom lelőni a történetet, ha valaki megélt arcokat akar látni, ki ne hagyja a legújabb Tornatore filmet. Mert az a tanulsága, hogy egyszer mindenkinek el kell kezdeni élni. Ki húszévesen kezdi el, ki negyvenévesen, van aki hatvanévesen, de a kínokat nem kerülhetjük el. Ezek az élet mellékhatásai, és nélkülük semmit sem ér ez az egész. Minden mellékszereplő fontos, és minden mellékszereplő jó. Kicsit hosszú,  vághatták volna rövidebbre, de talán akkor elvesztettünk volna néhány kifejező arcot. A héten ez a legjobb ajánlat a moziban!

 

 

Címkék: film geoffrey rush tornatore senki többet

Szólj hozzá!