HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) Alagna (1) alagna (5) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) Anyegin (1) anyegin (3) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) Aznavour (1) aznavour (2) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) Beczala (2) beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (2) botha (1) Both Miklós (1) Brahms (1) brahms (2) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) Calleja Joseph (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) csajkovszkij (2) Csajkovszkij (3) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) Darvas Iván (1) David Fray (1) Delpy (1) delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) donizetti (1) Donizetti (3) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (13) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) garanca (2) Garanca (1) gardiner (1) Gardiner (2) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) hvorosztovszkij (18) Hvorosztovszkij (5) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kwiecien (2) kwiecien (3) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) Linklater (1) linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Mácsai Pál (1) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) mariza (1) Mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) Mendelssohn (1) mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) Midori (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) mozart (3) Mozart (2) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) Olga Peretyatko (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) otello (1) Otello (2) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) Parasztbecsület (1) parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) podcast (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) rigoletto (4) Rigoletto (1) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Ruttkai Éva (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) Terápia (1) terfel (8) Terfel (1) thais (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) váci (1) vali (1) vántus (1) Varázsbolt (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) verdi (8) Verdi (5) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


 Már Shakespeare-nél is az volt a bajom az Otelloval, hogy nem szeretem az alapkonfliktust. Akárcsak  Mérimée és Bizet  Carmenjében Don Joséhoz, itt is legszívesebben odamennék Otellohoz, adnék neki két óriási pofont a "Ne légy már ekkora hülye!" felkiáltás közepette. Tegnap is ezt éreztem a MET Otelloja alatt,  illetve éreztem volna, de Johan Botha  nekem még hülyének sem volt elég erős. Az Otello Verdi utolsó előtti darabja, nem hasonlít a korábbiakra, ebből nem fütyülnek slágeráriákat a suszterinasok,  kevés a koncerten énekelhető ária belőle, az egész együtt erős darab. Minden  dallama a konfiktushoz kötött, minden hang azt szolgálja, hogy kifejezze, itt kérem szépen mindenki pszichiáterre szorul. És nem csak életvezetési tanácsokra van szüksége. Inkább zenedráma, mint bel canto opera. Verdi életművében csak a Falstaff mérhető hozzá, de az legalább vígopera. Ebben a történetben semmi  víg nincs, az Otello a színtiszta önzésről szól.

A tegnapi előadás  a hagyományos Otello rendezéseket követte, nem akarta  akrobata mutatványokra kényszeríteni a szereplőket, inkább kamaradrámának fogta fel a darabot, és nagyobb jelentősége volt a szereplők arcának, mint a színpadképnek és a színpadi mozgásnak. Ez  jó annak, aki a közvetítésben nézte, de nem feltétlenül jó a MET-ben ülő szerencsés közönségnek. Mert ők nem láthatták a Jagot éneklő Falk Struckmann arcát, miközben énekelt.  Az Otello főszereplője nem Otello, hanem Jago. De az abszolút negatív hősről nem lehet operát elnevezni, még akkor sem, ha egyedül az ő jelleme van megírva a darabban. Jago l'art pour l'art gonosz. Az önzés mintaképe, Struckmann  arcán ott van a gonoszság öröme. Hősbariton, nem csillogó hanggal, de a Credoban jól hallatszott, hogy milyen lehetett fénykorában ez a hang. Struckmann  Jagoja nem csak sértődöttségből gonosz, Ő gonosz, mert az számára szórakoztatóbb, mint jófiúnak lenni. Önzésből az, mert így érdekesebb  a világ.  Sajnáltam, hogy vele nem készült  interjú a szünetben, de ennek valószínűleg az az az oka, hogy gyakorlatilag végig színpadon van, és kellett az idő a regenerálódáshoz.

Sosem értettem, hogy miért tekintik Otellot Jago  áldozatának a darabban, mert Otello nem Jago áldozata, hanem a saját önzéséé. Kettőjük között csak annyi a különbség, hogy Otellonak semmi empátiája nincs, Jagonak pedig nagyon is van, csak rosszra használja. Miért van az, hogy ha az önzés, a kisajátítási vágy  egy emberre korlátozódik, azt bocsánatos bűnnek tartjuk, ha tárgyakra, vagy több emberre, akkor elítéljük? Johan Botha hangja nekem kissé hullámzott, volt néhány jó, és kissé több közepes pillanata. Igazán kiérleltnek  csak a második felvonásban a Desdemonaval énekelt  kettősben tűnt, a többiben csak alájátszott Jagonak. Nem is mindig jól.

Renée Flemingnek nem sikerült megismételnie azt a bravúrt, amit a 2007-es Tatjánával  megcsinált. Már nem tett jót a közeli kamera, már nem biztos, hogy ezt a szerepet neki kell játszani. Nem a hanggal volt baj, az még a MET-ben is elmegy, bár meg sem közelíti a kedvencemet,   az 1991-es Solti-féle Luciano Pavarotti - Kiri Te Kanawa- Leo Nucci felvételt. Fleming még mindig tud énekelni, ez leginkább  a harmadik felvonás septetjében, és az Ave Mariaban hallatszott. De sok volt a rutin a játékban. A mosolyt már láttam a Boccanegra  Ameliajában, a haragot a Trubadúr Leonorájában, a kétségbeesést a a Traviata  Violettájában. Pedig ezek másféle mosolyok, haragok és kétségbeesések. Ettől még áriaesteken, lemezen énekelhetné, de a hosszú szőke haj öregítette az amúgy nagyon dekoratív  Fleminget, és éppen az ellenkező hatást érte el, mint amit kívánt: nem volt hihető, hogy tapaszatlatlan fiatal nő, aki  őszintén szereti Otellot, a hőst. Igaz Botha Otelloja sem volt hős. Csak egy féltékeny férj, aki a tulajdonát félti.

Egyszer majd biztos látok egy olyan Otellot is, amiből megértem, hogy a saját kisebbségi komplexusán kívül mi mozgatja Otellot.  De egyelőre Jago sokkal emberibb,  izgalmasabb figura, a mérhetetlen önzésével együtt is.

 

Címkék: fleming verdi otello botha struckmann

6 komment

Némi hisztizés után egy hete végre megérkezett  a több mint két és fél hónapja megrendelt MET-es Anyegin, és A trubadúr valamint a Traviata  a Covent Gardenből. Azóta itt van az asztalon mindhárom DVD, de nem volt időm megnézni egyiket sem. Ma már annyira elegem volt a több mint két hónapja tartó szünet nélküli munkából, hogy a rengeteg hátralékra tekintet nélkül legalább az Anyegint megnéztem.  Most erős a késztetés, hogy még egyszer elindítsam, de a családom  nagyon morcosan nézne rám. (Sosem fogják szeretni, csak miattam tűrik el.) Szeptemberben már áradoztam erről az előadásról, ahhoz olyan sokat most sem tudok hozzátenni.  Tényleg ez az igazi, még akkor is, ha előadás alatt azon gondolkodtam, hogy ez az évad gyakorlatilag Verdi és Csajkovszkij jegyében telt,  mert szinte csak ezeket hallgattam. Összehasonlítva a salzburgi felvétellel ez az Anyegin nálam sokkal inkább a helyén volt. Semmi faxni,  szinte nulla díszlet, de a jelmezek mindent pótoltak. Hvorosztovszkij nem romlott, hanem fensőbbséges és lenéző, és főként mindvégig kívülálló. Kívülállóként flörtöl Olgával is, leginkább unaloműzésből, na és azért, hogy elriassza Tatjanat. A párbaj után nem hagyja el a színpadot, a polonéz alatt átöltöztetik a színpadon. Ez alatt félelmetes arckifejezéssel távolodik el a saját tettétől. Szenvtelen, már -  már kegyetlen.  Minden igazolódott, amit vártam: a harmadik felvonásra Hvorosztovszkij és Fleming is hitte, hogy képes a szerelemre, a különbség csupán annyi volt, hogy Tatjana  már nem akart hinni benne, Anyegin meg most akart hinni először. A fináléban, amikor ahhoz a részhez jutnak, hogy "Scsasztye bilo kak vozmozsno, kak blizko" (de utálom, hogy nincs cirill betűm!), na, azzal nem tudok betelni! Mert ez az a jelenet, amiért megrendezték az előadást. Ez az a mozdulat, amiért Flemingnek érdemes volt megtanulni a szerepet. (Erről szintén írtam korábban, nem ismételném meg.)
Óriási meglepetés Ramón Vargas Lenszkijként. Szegény Vargast annyit gyapáltam Don Ottavióként, és igazán Edgardoként sem tetszett, de Lenszkijként telitalálat. Külsőre akár Pierre Bezuhovot is játszhatná, annyira jó volt a jelmeze. (Nem véletlen, hogy nekem a Háború és békében is mindig Bolkonszkij herceg volt a kedvencem.  Egyszer szívesen megnézném az operaváltozatát, de  gyakorlatilag csak Moszkvában játsszák, így nem sok esélyem van rá.) A "Kuda, kudá-ban" majd belehal a szerelembe, olyan szépen énekel, hogy nem is értem Olga hogyan bánthatta meg ezt a férfit. Lehet, hogy mégis meghallgatom  novemberben a MÜPA-ban,  ha kapok jegyet. Ha pedig véletlenül nem lesz itthon senki, újranézem az előadást.

Címkék: fleming csajkovszkij vargas anyegin hvorosztovszkij

Szólj hozzá!

A címet loptam. (Elegánsabban plagizáltam.) De akitől loptam, remélhetőleg megbocsátja. Alkalomadtán bocsánatot kérek tőle. Egyébként Párizs jelmondata: hánykolódik, de nem süllyed el. Ez jutott eszembe, miközben a Traviatat néztem a MET-ből Natalie Dessay-jel. Ennyire puritánul és talán éppen ezért ennyire erősen ható rendezést nem láttam még belőle. Pedig csak az elmúlt félévben vagy  három  Traviatat láttam: Fleminggel a Scalaból,  Fleminggel a Marta Domingo rendezést, és egy glyndenbourni előadást 1988-ból. És  két hete várom az Amazontól a La Fenicéből Patrizia Ciofi-val és Hvorosztovszkijjal. Ha mindent összeszámolok, biztos, hogy húsznál  is több változatban láttam életem során. Mégis talán ez volt a legerősebb, azzal, hogy gyakorlatilag kortalanná tette a történetet, és annyira lecsupaszította, hogy csak a lényeg maradt meg.

Ma  Violetta a legkiszolgáltatottabb kurtizán volt, aki csak szeretetre vágyik. Nagyon jól hangsúlyozta ezt, hogy a színpadon gyakorlatilag ő volt az egyetlen nő.  Még Florat is férfiruhába öltöztették, a kórus női tagjai is fekete öltönyben énekeltek. Az egész darab a női kiszolgáltatottságról szólt. A machismo-ról és a bűntudatról.  Csupasz színpadkép,  Violetta az egyetlen, aki színes ruhában énekel, mindenki más kiköpött bróker, vagy még inkább korunk hőse az üzletember. Aki lazításképpen úgy szórakozik, hogy közben  mindenki belepusztul a környezetében. A legnagyobb ötlet a Halál színpadi szerepeltetése volt. Az egész történet a Halál  szeme láttára játszódik,  sőt a Halál felügyelete alatt.  Egy szót sem szól, csak ott van.  Ellenőrzi, hogy minden  a maga rendjén megy-e. A végén ugyanaz a szereplő játssza az orvos kétmondatos szerepét, amitől helyére kerül az egész: ebben a történetben a halál az orvosa minden problémának.

 Dessay jelmeze tűzpiros koktélruha, amit a darab végén   ráhúznak egy névtelen női szereplőre: az utánpótlás biztosítva van.  Dessay egyébként elképesztően jól énekelt, és gyakorlatilag majdnem végig színpadon volt, mivel a második s a harmadik felvonást egyben játszották. Nem kis teljesítmény volt, különösen, hogy a puritán díszlet és jelmez nem adott eszközt  a kezébe,  csak a személyiségére hagyatkozhatott. Az egyetlen eszköz egy óriási óra volt, ami a fogyó idejét jelképezte. Az saját helyezetét tudomásul venni nem akaró kurtizánból fokozatosan alakult át  a saját szerelmének kiszolgáltatott szerencsétlen nővé. Matthew Polenzani  jó volt, de meg sem közelítette Dessay-t. Egy gyerek volt, aki meghajlik az erősebb akarat előtt,  igazán csak a báli jelenetben  hozta az őrülten féltékeny férfit.   Hvorosztovszkij  eleinte egy manipulátor, az az apa, aki nem tűr ellentmodást. Erőszakos, bár igyekszik fegyelmezni magát. Akkora pofont kevert le Alfredo-nak a Di Provenza il mare  il suol után, hogy azt hittem Polenzani lerepül a vászonról.  Manipulálja Violettát,  a "Dite alla giovine-ben" látszik az arcán, hogy a  csak menekülni akar. Úgy vonul vissza az erőszakos manipulációjából, ahogy erősödik Alfredo. Akkor döbben rá, hogy  mit is csinált, amikor a rendezés a Halál helyébe állítja a báli jelenetben, ami szerintem az egész előadás egyik csúcspontja volt. Erre mindig csak összekötőként  tekintenek, ami ahhoz kell, hogy átvigyék a harmadik felvonás zárójelentébe a történetet. Ebben az előadásban  Violetta halála lényegében happy end.  Éppen azért, mert Violettán és Anninán kívül nincs nő az előadásban,  a báli jelenet sem bál. Kanmuri.  A cigánytáncban férfiak hergelik egymást,   egy szőrös kezű, kopasz férfi feleveszi a tűzpiros koktélruhát, és addig  froclizza Alfredot, amíg nyilvánvaló lesz a tragédia: a legocsmányabb módon vesz elégtételt Violettán, hisz csak egy kurtizán. Óriási jelenet volt. Csöpögött a tesztoszteron a vászonról. Mint Fellini Bikaborjak című filmjében. 

Az E  tardi-ban  Dessay nem delirál. Tisztában van vele, hogy ez a szerelem a végzete. A  tökéletesen fehér színpadon nincs más, csak egy körbe futó pad, és  ezen ülnek  a szereplők egymástól jól távol, miközben Violetta és a Halál egyre közelebb  lépkednek egymáshoz. A Halál még mindig csak néz. Nem is kell több. Mindenki tudja, hogy ebben a nézésben mi van.

Hallottam már jobban énekelt Violettát, láttam már szebbet is, de jobban rendezettet nem láttam. Dessay-nél szebb hangja van Flemingnek,  Rost Andreának, és még néhány énekesnőnek.  De ez a tegnapi előadás Dessay-jel volt jó. Lehet, hogy ha Netrebkoval látnám, vele  is működne. A youtube-on van egy felvétel, ahol ugyanezt az előadást Netrebko és Thomas Hampson éneklik. Nem kedvelem Hampsont, de kísérletképpen  azért egy Netrebko - Hvorosztovszkij előadást megnéznék  ugyanígy a MET-ből. Érdekes lenne az összehasonlítás.  Az előadás után arról beszélgettünk, hogy  vajon ezek a közvetítések hogyan hatnak az  operára, mint műfajra.  P. szerint megöli az operát,  mert  nemhogy ennél jobbat, de ugyanilyet se lehet csinálni.  Nekem nem ez a véleményem. Szerintem ez mentheti meg. Mert ennél puritánabb, és éppen ezért minden korosztály számára befogadható  előadást nem lehet csinálni.  Ezt a fiatalok is  élveznék.   Kár, hogy  ma gyakorlatilag  csak a nyugdíjasok, a magányos nők és a turisták járnak operába.  (Sajnos ezt láttam Bécsben is.) De ha ez eljut a tömegekhez, akkor kiderül, hogy A kaméliás  hölgy ma is aktuális lehet.  Az opera pedig fluctuat, nec mergitur.  

 

 

Címkék: fleming rost traviata netrebko hvorosztovszkij dessay hampson polenzani

Szólj hozzá!

Persze nem szó szerint. Az éjjel nem tudtam aludni, és megnéztem felvételről a Traviata-t Fleminggel a Covent Gardenből. Többen megjegyezték már, hogy elég hülye szokás éjjel operát hallgatni, de mióta feltalálták a fülhallgatót, a családom veszélyeztetése nélkül hódolhatok e hülye szokásomnak. Igaz, másnap elég használhatatlan vagyok, de ez előfordul akkor is, ha  operahallga-tás nélkül nem alszom.

Szeretem Renée Fleminget, mert nem csak szép nő szép hanggal, hanem van benne valami az amerikaiakra jellemző optimizmusból, abból a vitalitásból, ami fiatalon tartja az amerikai embereket. Bármelyik szerepét énekli is, abban mindig több szenvedély van, mint a kortársaiban.  Violettaként lemezen már hallottam, de nem láttam korábban. Jó volt, mert  nála Violetta nem csupán tárgya Alfréd szerelmének, hanem rajta múlik, hogy Alfréd egyáltalán szerethet. Az első felvonásban az E strano-t az énekesnők  többsége lemondóan énekli, Fleming ezzel szemben  megmutatta, hogyan viaskodik a remény és a lemondás a lelkében, miközben megpróbálja meggyőzni magát arról, hogy már késő, nem lehet őt szeretni, és ő sem szerethet. Az arcának a rezdüléseiből látszik, hogy igenis szeret játszani a gondolattal, hogy mi van, ha mégsem késő? Mi lenne, ha mégis megpróbálná? És végül enged a csábításnak.  Nem csak a "carpe diem", hanem a harag és az elkeseredés is ott van a  repertoárjában. Violetta Felmingnél nem csak áldozat. Tud küzdeni is, de eleve vesztes pozícióból küzd. Erre akkor jön rá, amikor az E tardi-t énekli, és földhöz vágja a bibliát.

Joseph Calleja Alfrédja hangban a második felvonástól  Alfredo Kraushoz mérhető. Pedig nem úgy indult. Az első jelentben még mintha félt volna Flemingtől, de a második felvonásban nagyon sokat javult. De nem nagyon tud mit kezdeni a színpaddal, ha egyedül van rajta. A féltékenység sok mindent kihoz  belőle,  így még nagyobb a kontraszt Thomas Hampsonnal, aki az öreg Germont-t énekli. Hampson vérbeli angol úr,  tartása van, de a megtört apától nagyon messze áll. Nekem a hangja sem igazán tetszik, bár elismerem, hogy  ettől még lehet jó és nagy énekes. Ízlés dolga. Nekem  steril volt Giorgo Germont-nak. A rendezés pedig nagyon sok eszközt adott a kezébe, amivel néha élt is (pl. amikor  a földre löki Alfrédot, a Di provenza il mare, el suol-ban,) de aztán újra fegyelmezi magát, és angol úr lesz. Pedig a szerep azért zseniális, mert  óriási színészi lehetőség az egyik gyereke boldogságáért a másik boldogságát feláldozni, és ennek a súlyával élni. Pláne azután, hogy szembesül Violetta önfeláldozásával. Nekem mindig farizeusnek tűnt az öreg Germont utolsó kettőse Violettával. Egyedül Renato Bruson tudta velem elhitetni, hogy  őszintén kívánja Violetta boldogságát, és nem csak a szituációból akar menekülni.  (Hvorosztovszkijjal csak youtube felvételeket láttam, ez ügyben nem mernék nyilatkozni.)

Egy csomó apróság volt a rendezésben, ami itthon általában hiányzik a Traviataból, és amitől élő lesz az előadás. Kezdve attól, hogy hányféleképpen lehet elbúcsúzni az estély végén, azon keresztül, hogy az E strano-t fésülködés közben énekli,  odáig, hogy  a deliráló Violetta milyen árnyakban véli felfedezni a visszavárt Alfrédot. Nyilván volt olyan is, amit éjjel fél háromkor nem vettem észre, ezért aztán meg kell néznem akkor is, amikor egyébként ébren vagyok. On y va!

Címkék: fleming traviata bruson calleja hampson

Szólj hozzá!

21.
szeptember

Anyegin

coppelia  |  Szólj hozzá!

Napok óta az Anyegint hallgatom Hvorosztovszkijjal és Renée Fleminggel. Illetve nézem a youtube-on. És minél többször nézem, annál jobban szeretnék egy MET DVD-t, mert ez a közvetítés nekem kimaradt.

Van néhány lemezem, amin Hvorosztovszkij részleteket énekel belőle, de teljes Anyeginem nincs. Ez ellen sürgősen tenni kell, úgyhogy kell egy CD is, mert a DVD az autóban használhatatlan. A DVD pedig azért kell, mert ott látszik ennek a két fantasztikus énekesnek a játéka, amitől Tatjána a saját döntéseit megbánó és szenvedő nő lesz, és Anyegin nem papírmasé, hanem unatkozó, majd emésztő szerelemre lobbanó férfi.

A tavalyi évadban láttam az Operaházban az Anyegint, nem volt jó. Unalmas volt, és minden érzelem hiányzott belőle. Semmilyen feszültség nem volt a két főhős között, Tatjána nem volt bolondul szerelmes, Anyegint éppen ezért nem is zavarta az ügy, ledarálta a "Vü mnye piszali ... Kogda bü zsizny domasnyim krugom" című áriát, de abban nem volt semmi, amitől úgy éreztem volna, hogy Anyegint akár csak egy kicsit is kényelmetlenül is érintette volna Tatjána levele. Arról nem beszélve, hogy nem szeretem ha az operaénekesnő dramaturgiailag indokolatlanul hempereg a földön. (Ez egyébként valami új divat a Magyar Állami Operaházban, mert az Orfeuszban is ezt csinálták. Ott is felesleges blöff volt.)

Ellenben a youtube-on elérhető ARTE által sugárzott előadásban látok két embert, akik igazi érzelmeket árulnak el, először csak Tatjána egyoldalú szerelme, és Anyegin ebből fakadó "mit akar tőlem ez a nő" érzése, majd a "mit mulasztottam el" döbbenete Hvorosztovszkij arcán. Később a vágy, a megbánás, a könyörgés, a szerelem, a csalódás, a fájdalom, a veszteség, a döbbenet, minden rajta van. Egyszerűen fantasztikus.

A zárójelenet különösen jó. Fleming tökéletesen hozza a szerelmet örökre eltemető kötelességtudó feleséget, akit újra megkísért a sors, de tanult a leckéből. Amikor megsimogatja Anyegin arcát az mindennél többet elárul Tatjánáról. Arról a nőről, aki tudja, hogy ebből a simogatásból fog élni hátralévő életében. Hogy nincs több, ennek a mozdulatnak elégnek kell lennie amíg él. Hogy ennek az arcnak a képét viszi magával a sírba. Ahogyan ráhajtja a fejét Anyegin arcára, abban a tiltott szerelem minden lemondása benne van. És az a vágy, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer szeretné megtudni, hogy milyen érzés, ha olyat ölel, akit szeret. Ehhez Renée Fleming kell. Aki ötven éves (egyébként rendkívül dekoratív) nő létére el tudja velünk hitetni, hogy a szerelemben és a szerelmében csalódott fiatal nő.

Közben Hvorosztovszkij arcán "a bárcsak örökké tartana ez a pillanat" kifejezés, majd a végén: "a minden elveszett" tragédiája. Zseniális énekes és színész, nem egyszerűen egyike a legjobbaknak, hanem a legjobb. Biztosan az is közrejátszik, hogy orosz lévén tökéletesen érti a "felesleges ember" karakterét. Ki ha Ő ne tudná, hogy Puskin mit akart mondani, és Csajkovszkijnál jobban senki nem értett a dallamhoz? Annyian és annyi sokszor játszották és énekelték rosszul az Anyegint, hogy könnyű elhinni, hogy ez egy rossz darab. Fleming és Hvorosztovszkij visszaadta az Anyegint a közönségnek. És külön dícsérendő, hogy nem romantizálták a darabot. A legnagyobb hiba egy romantikus darabot romantizálva játszani, mert attól csak édeskés és nyúlós lesz. Abban amit láttam, minden pontosan a helyén van. Szóval nekem kell ez az Anyegin ezzel a két énekessel, mert ennél jobban ezt még nem énekelte senki.

Csak úgy mellesleg: miért nem lehet kis hazánkban fogni az ARTE-t, legalább fizetős csatornaként? Ha Franciaország-ban vagyok, ez az első, amit bekapcsolok. Miért nem lehet nálunk is sugározni? Biztos lenne rá fizető közönség. Az első jelentkezőt felírhatják.



Címkék: fleming anyegin arte hvorosztovszkij

Szólj hozzá!

Az én generációmnak vitathathatlanul Dimitrij Hvorosztovszkij.* Nekem biztosan ő.  Sok jó szerepe van, de abban is biztos vagyok, hogy az összes szerepei közül  Luna-ként a legjobb. Nem csak a hihetetlenül kedves, melegbarna, puha, simogató, gyönyö-rű baritonja miatt,   hanem a játéka miatt. (Plusz nagyon jóképű pasi is, de ez ahhoz kell, hogy sztár legyen belőle, jó operaénekes enélkül is lehet.)

Néhány napja adta a Mezzo a közös szentpétervári koncertjüket Renée Fleminggel. Csak tegnap sikerült megnéznem a felvételt, ahol A trubadúr  negyedik felvonásából  Leonora és Luna kettősével  (Mira, d'acerbe lagrime) nyitottak. Renée Fleming  is nagyon jó Leonora, de   most értettem meg, hogy  Hvorosztovszkij előadásában  miért  rokonszenves Luna, mi több, akár még szerethető is, miközben egyértelműen az opera negatív hőse. Volt egy mozdulata, amivel megsimította Leonora arcát. Abban annyi gyengédség és szenvedély volt, hogy elhittem neki, hogy ő ezért a nőért ölni is hajlandó. Semmi más nem élteti, csak Leonora.  Láttam már tőle ezt a mozdulatot.

Április végén láttam a Metropolitan Opera közvetítésében Hvorosztovkszij-jal  és és Sondra Radvanovsky-val A trubadúrt. Az előző napon kaptam meg életem egyik legnagyobb pofonját, eléggé magam alatt voltam. Ne szépítsünk: ki voltam borulva. Nem is akartam elmenni az előadásra, de  itthon sem tudtam ülni.  Úgy esett, hogy egyedül mentem, gondoltam majd odaadom valakinek a felesleges jegyeket a színház előtt, csak vannak ott egyetemisták, akik örülni fognak az ingyen belépőknek.  Nem voltak,  az egyetemisták manapság nem nagyon járnak operába. Ettől még szomorúbb lettem.

Az első néhány áriánál még ki akartam jönni, annyira nem tudtam  odafigyelni, de nem akartam felállítani a szomszédaimat, én is utálom, ha valaki megzavarja az előadást. Aztán jött Luna, és elénekelte az Il balen del suo sorriso-t, és nem tudtam felállni.  Szerintem Verdi jobban szerette Lunát, mint Manrico-t. Akinek ilyen áriát ír, azt csak szeretheti. Hvorosztovszkij semmit nem csinált, csak megállt és láttam, hogy maga előtt látja Leonora arcát. Olyan szenvedéllyel énekelt,  hogy a lélegzetem is elállt. Aztán a  Mira, d'acerbe lagrime kettősben egyszercsak lehajolt a zokogó Leonorához, és magához ölelte.  Sokszor láttam már A trubadúrt, jobb- rosszabb Lunákkal.  Ha volt is ölelés, az mindig a testi vágyról szólt. Hvorosztovszkijnál is volt erotikus töltete ennek a mozdulatnak, hogyne lett volna,  de sokkal több volt annál. Arról szólt, hogy: " értsd meg Leonora, nem tudok nélküled élni, én vagyok a Te embered! Nem ismersz, de adj esélyt, és én bebizonyítom, hogy nálam jobban nem szeret senki!"  Ez volt az szépség és a szörnyeteg operai kettőse. Ebben a pillanatban nem tudtam, hogy ki a kiszolgáltatottabb: Leonora vagy Luna? Nekem úgy tűnt, hogy Luna. Leonora áldozat, de az önfeláldozása saját választása. Lunának nincs választása. Neki muszáj szeretni, mert nem tehet ellene semmit! Ez a végzete. Ekkor szerettem meg Lunát. Tartalmat (nem értelmet!)  kapott az "őrült szenvedély" kifejezés. Hvorosztovszkijnál Lunát a magány és a szerelem teszi szörnyeteggé. De mégis, nem minden nő arra vágyik titokban, hogy ilyen őrült szenvedéllyel szeressék?  Van ennél bocsánatosabb bűn? Tudom persze, hogy az életben  rémisztő egy ilyen.  De minden érzés amiért érdemes élni és meghalni, az benne van egy olasz operában. Talán ezért is szeretem  ennyire.

 *Manapság  a magyarban is gyakran Dmitri Hvorostovsky-nak írják, de szerintem a magyar helyesírás szabályai szerint Dimitrij Hvorosztovszkij.

 

Címkék: fleming luna trubadúr hvorosztovszkij

Szólj hozzá!