HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) Abba (1) abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Ady Endre (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) alagna (5) Alagna (1) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) anyegin (3) Anyegin (1) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) aznavour (2) Aznavour (1) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (2) botha (1) Both Miklós (1) Brahms (1) brahms (2) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) Calleja Joseph (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) Csajkovszkij (3) csajkovszkij (2) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) Darvas Iván (1) David Fray (1) delpy (1) Delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) donizetti (1) Donizetti (3) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (13) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) Garanca (1) garanca (2) gardiner (1) Gardiner (2) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) Hvorosztovszkij (5) hvorosztovszkij (18) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kurt Veil (1) kwiecien (3) Kwiecien (2) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) linklater (1) Linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Mácsai Pál (1) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) mendelssohn (1) Mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) Midori (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) mozart (3) Mozart (2) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) Netrebko (3) netrebko (7) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) Olga Peretyatko (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) otello (1) Otello (2) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) podcast (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) Renato Bruson (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) Rigoletto (1) rigoletto (4) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Ruttkai Éva (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) Terápia (1) Terfel (1) terfel (8) thais (1) Theresa Stratas (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) Traviata (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) Ute Lemper (1) váci (1) vali (1) vántus (1) Varázsbolt (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) Verdi (5) verdi (8) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) Zeffirelli (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


A tegnapi Hvorosztovszkij koncert  fantasztikus volt! Ragozhatnám, de minek? Még mindig a világ legjobb énekese. Kicsit aggaszt, hogy lefogyott, és  mintha a mozgása is bizonytalan lenne, de óriásit énekelt tegnap a MÜPÁ-ban. Csak keveset. Igaz belőle minden kevés. Jó volt az orosz blokk ( a Démon különösen),   a Verdiket meg egész éjszaka elhallgatnám. A ráadásban én nagyon vártam egy Rodrigot vagy egy Jeleckijt, de  sajnos nem volt bőkezű.
A kísérőzenekar az Urali Filharmonikus Zenakar volt, igazán kiválóak voltak. Végre nem A végzet hatalma nyitányával nyomultak, csodás volt a Csajkovszkij és a Ravel betét is. Egyáltalán nagyon jó este volt. De üzenném a közönségnek, hogy ha göthös, maradjon otthon, bármennyire is drága a jegy, és fancy dolog azzal kérkedni, hogy élőben hallotta Hvorosztovszkijt, mert utálom, ha valaki szétköhögi az előadást! A Ravelben ugyanis valaki vagy meg akart fulladni, vagy unatkozott, de folyamatosan hörgött.

Címkék: Verdi Csajkovszkij hvorosztovszkij Urali Filharmonikus Zenekar

2 komment

A múlt héten Bécsben a Don Carlosban  Hvorosztovszkij és Furlanetto megmutatta, hogy milyen az, amikor két olyan egyéniség énekel, aki mellett senki nem rúg labdába. Most ne beszéljünk arról, hogy a meghirdetetthez képest   nem énekelt se Vargas, se Anja Harteros. Ezt már  a Faustban is eljátszották, akkor Netrebkoval adták el az előadást, és lemondta.   De ha énekeltek is volna, emellett a két ember mellett nem lett volna súlyuk. Mert mindkettő akkora formátum, hogy  észre se vettük volna, ha senki más nincs a színpadon. Minden belépőjük lélegzetelállító volt, minden hang   fantasztikus. Egyetlen probléma, hogy a modenai változatot adták, ami egy felvonással rövidebb,  de kiváló előadás volt.

Címkék: Verdi Don Carlos hvorosztovszkij furlanetto

Szólj hozzá!

Egy csomó lemezről kellett volna már írnom, de nem volt rá időm. Először is ott van a Hvorosztovszkij féle a capella liturgikus jellegű lemez, amire rég vártam, de nem egészen azt kaptam, amit vártam. Sokkal világibb. Ez nyilván abból fakad, hogy női kórussal együtt énekel, ez nem ortodox dolog. Van ortodox a capella lemezem Szuzdalbol, ott kizárólag férfikórus van, a kolostorból is csak azért nem néztek ki, mert én voltam a fizető látogató, és azon a héten valószínűleg azt az egyetlen lemezt adták el, amit én elhoztam. Érdekes, izgalmas, harangjáték a kíséret, mindig röhögök ha véletlenül piros lámpánál, lehúzott ablak mellett ez megy az autóban, mert a többi autós olyan döbbenten néz, mintha az utolsó ítéletre harangoznának. A The Bells of Dawn címre hallgató album nem ilyen.  Átverés, de az intelligensebb fajtából.  Megvan a feeling, de eladhatóvá teszi a műfajt, mert az egész lightosabb, dallamosabb. Hvorosztovszkij hozza a minőséget, de mégis marad valami hiányérzet a lemez után. Leginkább azt hiányolom, hogy csinálhatott volna eredetit is. Olyat, ami üt. Ezt csak kellemes hallgatni. Értem én, hogy valamiből élni kell, ha csak Bécsben, Londonban és a MET-ben vállal előadást és unja a dalesteket, de ha már lemezt csinál, akkor csinálhatott volna a kellemes helyett gyönyörűt is. Bár azt valószínűleg sokkal kevesebben vennék meg. Ezért nem szeretem az Igor Krutoj-jal csinált szinti-popra hajazó dalait, mert ugyan a világ leggazdagabb zeneszerzőjét csinálta Krutojból, de attól még zenei Coelho maradt. Szóval még várom az igazi ortodox liturgiát Hvorosztovszkijtól. Nekem van időm.

Aztán ott van a Callas- féle Puritánok Giuseppe di Stefanoval, Nicola Rossi-Lemenivel. Ez viszont mindent visz. Sokadszor hallgatom, és nem tudom megunni. 1953-as felvétel, természetesen Tullio Serafin vezényel. Az EMI nem kockáztatott sokat a digitalizálással, olyan gyönyörű hangzás, hogy néhol sírni kell tőle. Ami első hallásra is feltűnő: az a tökéletes artikuláció. Minden szereplő tisztán ejti a szöveget, nincs motyogás, elkent, maníros szöveg. Sok Puritánok-at hallottam már, de ez nagyon az elején van. Aztán van még egy Faustom Kiri Te Kanawa-val, Francisco Araiza-val és Jevgenyij Nyesztyerenkoval, de erről legközelebb. Mint ahogy a műfajban igen távol álló, de annál kitűnőbb Ferenczi Györgyről és a Rackajamról is.

Címkék: opera callas hvorosztovszkij kir te kanawa Puritánok liturgikus zene

Szólj hozzá!

A Fidelio  egy nagyon jó interjút közölt Hvorosztovszkijjal a bécsi Otelloról:

http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/interju/minden_szalat_a_kezemben_tartottam

Lényegében  ugyanazt gondoljuk Jagoról, és ez megnyugvással tölt el. A crossoverről nekem kicsit más a véleményem, de egye fene, ennyit elnézhetünk kedvenc idolunknak! :-)

Kár, hogy ez alapján a Rigolettora semmi reményem, és az is világos lett, hogy Budapestre sem jön, de szerencsére Bécs rajta maradt a térképén. Végül is csak 225 km... Persze oda is járhatna  sűrűbben.

Címkék: Verdi Otello hvorosztovszkij

Szólj hozzá!

 

Az a helyzet, hogy végre láttam egy kiváló Otellót, ami ellentétben a tavalyi MET közvetítéssel, nem csak Jagoról, hanem Otellóról is szólt, mi több, Desdemona sem volt felesleges kellék, akit azért tartanak, mert valakinek a végén meg kell halnia. Ehhez Bécsig kellett menni, ahol José Cura énekelte Otellót, Hvorosztovszkij Jagot, és Anja Harteros Desdemonát. Szenzációs trió volt, és szenzációs előadás. Nem nagyon tudtam eldönteni ki a nagyobb sztár az előadásban, mert nem akarták lejátszani egymást a színpadról. (Ez egyébként így volt a Covent Garden-beli Trubadúrnál is, ott is alájátszottak egymásnak.)

Cura kinőtt a snájdig hősszerelmes szerepekből, bár azokban is fajsúlyos volt, de ahogy öregszik, egyre inkább kezd hasonlítani Domingora. Külsőleg és karakterben is. Tegnap egy megtört öregember volt, akit nem a saját kisebbségi komplexusa vezérelt, hanem a hatalomvágy. Hatalom a nő felett. Annyi apró gesztusa volt, amiből látszott, hogy neki legalább annyira fontos a játék, mint a kiváló éneklés. Az első kettősben Desdemonával olyan szépen énekelt, hogy majd elbőgtem magam. Gyengéd volt és gondoskodó, már - már atyai. Gyanús lehetett volna, de csak a második felvonásra értettem meg a díszletet: ide- oda mozgó rácsok között játszottak, amiket maguk a szereplők tologattak, és azokat a falakat, börtönöket jelképezték, amelyket saját maguknak építettek. Otello uralni akarta Desdemonát, azzal az uralommal, amit egy börtönben élvezhet bárki is. Nem mondom, hogy nem szerette, de börtönné tette az életüket. Aztán a rácsok a féltékenység börtönévé váltak, majd az önvádévá. Minden szereplő egyszerű feketében, csak Desdemona fehérben, és csak ő volt, aki nem vett tudomást a rácsokról. Cura igazából filmszínész alkat, az is az őstehetség fajtából. A macsó. Ha felvették volna az előadást, és hangok nélkül lejátszanák, a gesztusokból el lehetne magyarázni a családon belüli erőszak legtöbb ismérvét. Volt egy jelenet, ahol a kifinomult erőszaknak olyan tárházát hozta, hogy csak lestem.

Hvorosztovszkijnál Jago nem unalomból gonosz, hanem pszichopata. Önértékelési zavarokkal küzd, és élvezi, ha kínozhat. A mosolygós gyilkos, gyönyörű hanggal. Így könnyebb hinni neki. És Emiliát leszámítva mindneki hisz is. De neki is megvannak a börtönei. Nem csak a hazugságból épített, hanem a magányból épült is körbezárja. Magának is hazudik: azt hazudja, hogy boldog. Ezek után nagyon reménykedem benne, hogy egyszer Rigolettot is játszik majd Bécsben, újabb szín kerülne a palettára.

Anja Harterost soha nem hallottam, és be kell vallanom, nem is tudtam róla semmit. A tegnapi előadás után elég róla annyi, hogy Ő az a Desdemona, aki szőke paróka nélkül is teljesen illúziókeltő. Könnyed, légies, szerelmes és ártatlan áldozat. Kiváló volt, az ima alatt megállt a levegő a nézőtéren. Kerestem lemezt, de nem találtam, majd utána nézek a neten. Ez a trió így volt tökéletes, és akkor még nem beszéltünk a zenekarról, akit Dan Ettinger tökéletesen kézben tartott. Első látásra meghökkentő a pasi, olyan, mint egy szőke Pumukli, de hihetetlen fegyelmet követelt a zenekari árokban és a színpadon egyaránt. Már csak egyetlen kérdés: mikor látok hasonló színvonalú előadást itthon?

Címkék: Verdi José Cura Otello hvorosztovszkij Anja Harteros Dan Ettinger

Szólj hozzá!

Valahogy nem megy ez mostanában. Vagyis nem ment mostanáig. Nem volt kedvem az operához,  helyette Beethovent hallgattam. Sokat. Elsősorban a hegedűversenyt és a románcokat, de a hármasverseny is sokat volt az MP3 lejátszón. És  Bruchot, meg Brahmsot. Néha Massenet-t vagy Bachot.  De vokálist keveset, ha igen, akkor is inkább a könnyebb műfajokat. (Még Kenny Rogerst is hallgattam, ami valljuk be, elég kínos.)  Olvasni sem volt kedvem, sőt tegnap még egy színházat is szándékosan elblicceltem,  pedig ilyet nem csináltam húsz éve. Nem volt kedvem hozzá. Mintha elegem lenne a szavakból és a mondatokból. A közlésből. Nem akartam közölni, és  minden információt szűrve engedtem be. Még azt sem akartam megosztani a nagyérdeművel, hogy  sikerült jegyet vennem  Bécsbe az Otellora Hvorosztovszkijjal és José Curával. Tavaly  két percen belül kiposztoltam volna, most csak az egyik  legjobb barátomnak újságoltam el.  Biztos az év végi fáradtság és számtalan megoldatlan és megoldhatatlan probléma az oka, de egyszerűen csendre vágytam, csendre vágyom. Nem véletlen, hogy a könnyű műfajból  a múlt hét leggyakrabban hallgatott dalából a legjellemzőbb versszak: "Ki mondja meg, vajon meddig lehet/ hogy mindennap mindenhol erős legyek?/A csönd volna jó, kicsit könnyebb napok,/ Ne kérdezz semmit, ha látod, hogy fáradt vagyok!" (A forrás kitalálója jutalmul meghallgathatja az opust a Youtube-on.)

Ma  valahogy jobban ment a munka, és elkezdtek hiányozni a versek is. Azon nyomban  elővettem a  magánolvasásra kapott verseket,  és egészen új dolgokat fedeztem fel. Rájöttem, hogy melyek a leggyakrabban használt képek és hasonlatok, megint rácsodálkoztam egy csomó gyönyörű mondatra. Egyszer talán majd megosztom, de nem most. Néha jók a csendek. Utána sokkal szebb a világ.

Címkék: vers dal beethoven rogers korál brahms cura hvorosztovszkij bruch

Szólj hozzá!

Megígértem G-nek, hogy beszámolok a legutóbbi Parsifalról, de igazából annyira nem fogott meg, leszámítva René Pape énekét. Jó volt Kaufmann is, de ennek az operának nem Parsifal a  főszereplője, hanem Gurnemanz. Egyébként pedig nem érintett meg az Amfortrast éneklő Peter Mattei szenvedése.

Viszont úgy esett, hogy  nemrégiben hirtelen vidékre kellett utaznom, és kihasználva,  hogy  az oda - vissza úton közel hét órán keresztül egyedül vagyok, és senki nem szól bele, hogy mit hallgatok, végre háttérnyafogás nélkül meghallgathattam Muszorgszkij: A Halál dalai és táncai című dalciklusát Hvorosztovszkijjal. Ettől mindig kiakadnak a többiek, ez volt a soha  vissza nem térő alkalom.  Hallottam már Polgár Lászlóval, Widemann Bernadett-tel, de  sosem volt időm és alkalmam  a szövegre figyelni, és többször meghallgatni egymás után, mert a korábbiak koncertek voltak. Most igen érdekes volt, hogy alapos odafigyeléssel az orosz lélektől függetlenül mennyi hasonlóság van a német romantikus dalok és e ciklus között. Nem véletlen, hogy   a haldokló gyereknél  mindig, a fiatal lány halálánál is sokszor Goethe: Der Erlkönig-je jutott eszembe, de ha valaki odafigyel a szövegre, szinte kísérteties az áthallás. Nem plágium okán, hanem minden bizonnyal a kor hatása, na meg Muszorgszkij alkoholizmusáé. Ezek  romantikus   balladák, borzongatóak és lenyűgözőek,  a korabeli horror iránti igényt elégítették ki, de azért nem véletlen, hogy nem slágerlistás darabok.  Ma is nagy rajongótábora van a horrornak, de  azt is este, bezárkózva nézik.  A Halál dalai és táncai is olyan,  amit csak kivételesen, a borzongásra vágyó vájtfülűek hallgatnak. De akkor nagyon nagyon élvezhető.

Címkék: polgár muszorgszkij pape parsifal kaufmann mattei wiedemann hvorosztovszkij

Szólj hozzá!

megjelent a Deutsche Grammophonnál a MET 2010. április 30-i  Trubadúrja,  live HD-ben. Ez az a bizonyos legjobb Luna. A Manricot éneklő Álvarez szerintem nagyon elmarad a londoni előadásban szereplő José Cura mögött, de Veronica Villarroelt magasan veri Sondra Radvanovsky. Hvorosztovszkij viszont mindkettőben nagyon jó, bár Londonban elegánsabb, visszafogottabb, ezért nekem jobban tetszik ez a változat, ahol inkább kalóz, mint fehérgalléros gazember. Dolora Zajicknál pedig nincs jobb Azucena.

Címkék: trubadúr cura álvarez hvorosztovszkij radvanovsky villarroel zajick

Szólj hozzá!

Némi hisztizés után egy hete végre megérkezett  a több mint két és fél hónapja megrendelt MET-es Anyegin, és A trubadúr valamint a Traviata  a Covent Gardenből. Azóta itt van az asztalon mindhárom DVD, de nem volt időm megnézni egyiket sem. Ma már annyira elegem volt a több mint két hónapja tartó szünet nélküli munkából, hogy a rengeteg hátralékra tekintet nélkül legalább az Anyegint megnéztem.  Most erős a késztetés, hogy még egyszer elindítsam, de a családom  nagyon morcosan nézne rám. (Sosem fogják szeretni, csak miattam tűrik el.) Szeptemberben már áradoztam erről az előadásról, ahhoz olyan sokat most sem tudok hozzátenni.  Tényleg ez az igazi, még akkor is, ha előadás alatt azon gondolkodtam, hogy ez az évad gyakorlatilag Verdi és Csajkovszkij jegyében telt,  mert szinte csak ezeket hallgattam. Összehasonlítva a salzburgi felvétellel ez az Anyegin nálam sokkal inkább a helyén volt. Semmi faxni,  szinte nulla díszlet, de a jelmezek mindent pótoltak. Hvorosztovszkij nem romlott, hanem fensőbbséges és lenéző, és főként mindvégig kívülálló. Kívülállóként flörtöl Olgával is, leginkább unaloműzésből, na és azért, hogy elriassza Tatjanat. A párbaj után nem hagyja el a színpadot, a polonéz alatt átöltöztetik a színpadon. Ez alatt félelmetes arckifejezéssel távolodik el a saját tettétől. Szenvtelen, már -  már kegyetlen.  Minden igazolódott, amit vártam: a harmadik felvonásra Hvorosztovszkij és Fleming is hitte, hogy képes a szerelemre, a különbség csupán annyi volt, hogy Tatjana  már nem akart hinni benne, Anyegin meg most akart hinni először. A fináléban, amikor ahhoz a részhez jutnak, hogy "Scsasztye bilo kak vozmozsno, kak blizko" (de utálom, hogy nincs cirill betűm!), na, azzal nem tudok betelni! Mert ez az a jelenet, amiért megrendezték az előadást. Ez az a mozdulat, amiért Flemingnek érdemes volt megtanulni a szerepet. (Erről szintén írtam korábban, nem ismételném meg.)
Óriási meglepetés Ramón Vargas Lenszkijként. Szegény Vargast annyit gyapáltam Don Ottavióként, és igazán Edgardoként sem tetszett, de Lenszkijként telitalálat. Külsőre akár Pierre Bezuhovot is játszhatná, annyira jó volt a jelmeze. (Nem véletlen, hogy nekem a Háború és békében is mindig Bolkonszkij herceg volt a kedvencem.  Egyszer szívesen megnézném az operaváltozatát, de  gyakorlatilag csak Moszkvában játsszák, így nem sok esélyem van rá.) A "Kuda, kudá-ban" majd belehal a szerelembe, olyan szépen énekel, hogy nem is értem Olga hogyan bánthatta meg ezt a férfit. Lehet, hogy mégis meghallgatom  novemberben a MÜPA-ban,  ha kapok jegyet. Ha pedig véletlenül nem lesz itthon senki, újranézem az előadást.

Címkék: fleming csajkovszkij vargas anyegin hvorosztovszkij

Szólj hozzá!

A címet loptam. (Elegánsabban plagizáltam.) De akitől loptam, remélhetőleg megbocsátja. Alkalomadtán bocsánatot kérek tőle. Egyébként Párizs jelmondata: hánykolódik, de nem süllyed el. Ez jutott eszembe, miközben a Traviatat néztem a MET-ből Natalie Dessay-jel. Ennyire puritánul és talán éppen ezért ennyire erősen ható rendezést nem láttam még belőle. Pedig csak az elmúlt félévben vagy  három  Traviatat láttam: Fleminggel a Scalaból,  Fleminggel a Marta Domingo rendezést, és egy glyndenbourni előadást 1988-ból. És  két hete várom az Amazontól a La Fenicéből Patrizia Ciofi-val és Hvorosztovszkijjal. Ha mindent összeszámolok, biztos, hogy húsznál  is több változatban láttam életem során. Mégis talán ez volt a legerősebb, azzal, hogy gyakorlatilag kortalanná tette a történetet, és annyira lecsupaszította, hogy csak a lényeg maradt meg.

Ma  Violetta a legkiszolgáltatottabb kurtizán volt, aki csak szeretetre vágyik. Nagyon jól hangsúlyozta ezt, hogy a színpadon gyakorlatilag ő volt az egyetlen nő.  Még Florat is férfiruhába öltöztették, a kórus női tagjai is fekete öltönyben énekeltek. Az egész darab a női kiszolgáltatottságról szólt. A machismo-ról és a bűntudatról.  Csupasz színpadkép,  Violetta az egyetlen, aki színes ruhában énekel, mindenki más kiköpött bróker, vagy még inkább korunk hőse az üzletember. Aki lazításképpen úgy szórakozik, hogy közben  mindenki belepusztul a környezetében. A legnagyobb ötlet a Halál színpadi szerepeltetése volt. Az egész történet a Halál  szeme láttára játszódik,  sőt a Halál felügyelete alatt.  Egy szót sem szól, csak ott van.  Ellenőrzi, hogy minden  a maga rendjén megy-e. A végén ugyanaz a szereplő játssza az orvos kétmondatos szerepét, amitől helyére kerül az egész: ebben a történetben a halál az orvosa minden problémának.

 Dessay jelmeze tűzpiros koktélruha, amit a darab végén   ráhúznak egy névtelen női szereplőre: az utánpótlás biztosítva van.  Dessay egyébként elképesztően jól énekelt, és gyakorlatilag majdnem végig színpadon volt, mivel a második s a harmadik felvonást egyben játszották. Nem kis teljesítmény volt, különösen, hogy a puritán díszlet és jelmez nem adott eszközt  a kezébe,  csak a személyiségére hagyatkozhatott. Az egyetlen eszköz egy óriási óra volt, ami a fogyó idejét jelképezte. Az saját helyezetét tudomásul venni nem akaró kurtizánból fokozatosan alakult át  a saját szerelmének kiszolgáltatott szerencsétlen nővé. Matthew Polenzani  jó volt, de meg sem közelítette Dessay-t. Egy gyerek volt, aki meghajlik az erősebb akarat előtt,  igazán csak a báli jelenetben  hozta az őrülten féltékeny férfit.   Hvorosztovszkij  eleinte egy manipulátor, az az apa, aki nem tűr ellentmodást. Erőszakos, bár igyekszik fegyelmezni magát. Akkora pofont kevert le Alfredo-nak a Di Provenza il mare  il suol után, hogy azt hittem Polenzani lerepül a vászonról.  Manipulálja Violettát,  a "Dite alla giovine-ben" látszik az arcán, hogy a  csak menekülni akar. Úgy vonul vissza az erőszakos manipulációjából, ahogy erősödik Alfredo. Akkor döbben rá, hogy  mit is csinált, amikor a rendezés a Halál helyébe állítja a báli jelenetben, ami szerintem az egész előadás egyik csúcspontja volt. Erre mindig csak összekötőként  tekintenek, ami ahhoz kell, hogy átvigyék a harmadik felvonás zárójelentébe a történetet. Ebben az előadásban  Violetta halála lényegében happy end.  Éppen azért, mert Violettán és Anninán kívül nincs nő az előadásban,  a báli jelenet sem bál. Kanmuri.  A cigánytáncban férfiak hergelik egymást,   egy szőrös kezű, kopasz férfi feleveszi a tűzpiros koktélruhát, és addig  froclizza Alfredot, amíg nyilvánvaló lesz a tragédia: a legocsmányabb módon vesz elégtételt Violettán, hisz csak egy kurtizán. Óriási jelenet volt. Csöpögött a tesztoszteron a vászonról. Mint Fellini Bikaborjak című filmjében. 

Az E  tardi-ban  Dessay nem delirál. Tisztában van vele, hogy ez a szerelem a végzete. A  tökéletesen fehér színpadon nincs más, csak egy körbe futó pad, és  ezen ülnek  a szereplők egymástól jól távol, miközben Violetta és a Halál egyre közelebb  lépkednek egymáshoz. A Halál még mindig csak néz. Nem is kell több. Mindenki tudja, hogy ebben a nézésben mi van.

Hallottam már jobban énekelt Violettát, láttam már szebbet is, de jobban rendezettet nem láttam. Dessay-nél szebb hangja van Flemingnek,  Rost Andreának, és még néhány énekesnőnek.  De ez a tegnapi előadás Dessay-jel volt jó. Lehet, hogy ha Netrebkoval látnám, vele  is működne. A youtube-on van egy felvétel, ahol ugyanezt az előadást Netrebko és Thomas Hampson éneklik. Nem kedvelem Hampsont, de kísérletképpen  azért egy Netrebko - Hvorosztovszkij előadást megnéznék  ugyanígy a MET-ből. Érdekes lenne az összehasonlítás.  Az előadás után arról beszélgettünk, hogy  vajon ezek a közvetítések hogyan hatnak az  operára, mint műfajra.  P. szerint megöli az operát,  mert  nemhogy ennél jobbat, de ugyanilyet se lehet csinálni.  Nekem nem ez a véleményem. Szerintem ez mentheti meg. Mert ennél puritánabb, és éppen ezért minden korosztály számára befogadható  előadást nem lehet csinálni.  Ezt a fiatalok is  élveznék.   Kár, hogy  ma gyakorlatilag  csak a nyugdíjasok, a magányos nők és a turisták járnak operába.  (Sajnos ezt láttam Bécsben is.) De ha ez eljut a tömegekhez, akkor kiderül, hogy A kaméliás  hölgy ma is aktuális lehet.  Az opera pedig fluctuat, nec mergitur.  

 

 

Címkék: fleming rost traviata netrebko hvorosztovszkij dessay hampson polenzani

Szólj hozzá!

Megint csak azzal kezdhetem, hogy igen, sőt IGEN! Bár illetlenségnek számít a nagybetűk eltúlzott használata, talán megbocsátható jelen helyzetben. Tegnap nem csalódtam, sőt, valami egészen újat tudtam meg Hvorosztovszkijról és Simon Boccanegráról is.  Lehetnék persze tárgyszerű is, de ez a poszt nem erről fog szólni. Úgy mentem  el az előadásra, hogy volt rizikója, mert mi van, ha első számú kedvencem nem azt nyújtja, amit várok, de nem  csalódtam. Annak ellenére, hogy ha összehasonlítom a két héttel ezelőtti MET-es Ernanival, akkor határozottan érezhető volt a hangján, hogy valami nyavalyával küzd.  Nem a hangszínén, hanem a hangerősségén. Ezt egyébként be is jelentették a szünetben, de nem ez volt a döntő az előadást illetően. Ez legfeljebb ott tűnt fel, amikor Boccanegra Amelia és Adorno együtt énekelnek, mert máskor dominált Hvorosztovszkij, most nem.

Ami más volt a korábbi alakításokhoz képest, az a megtört öregember bölcsessége és végtelen magánya a színpadon. Boccanegrát rendszerint úgy szokták játszani (már ha szokták egyáltalán, mert nem túl sűrűn játszott darab), hogy a kalóz megjavul a darab végére. Hvorosztovszkijnál nem kell megjavulnia, mert eredetileg sem rossz ember. Sajnos nem láttam a tavalyi MET-es Boccanegrát vele, de sejtésem szerint ott sem lehetett rossz ember. Hvorosztovszkijnál Boccanegra Maria elvesztése után maga is elveszett. Néhány hete van egy poszt a piszkozataim között, ami Domingo Boccanegrájáról szól. Nem tettem közzé, mert mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik belőle, nem igazán tudtam megmagyarázni, hogy miért akar Domingo Boccanegrát énekelni, és miért vállalta el anno 2009-ben a Rigolettot a mantovai élő közvetítésben. Azt  volt a véleményem, hogy nem kellene bariton szerepeket énekelnie,  nem kellene lerombolnia a mítoszt. Tegnap Hvorosztovszkij értette meg velem, hogy Domingo miért is akart Boccanegra lenni. Mert valószínűleg Boccanegra az egyik leghálásabb és legnehezebb drámai szerep az operairodalomban, és Domingo ezt el akarta játszani. (A Rigolettoban egyébként jobb volt, de ott is a dráma miatt akarhatta.)  Elismerve, hogy Domingo valószínűleg a  valaha élt tenorok egyik legnagyobbika, Boccanegraként nekem nem tetszett, mert nagyon "könnyű" a hangja ehhez a szerephez. Nem így Hvorsztovszkijé. Ahogy öregszik, úgy sötétedik a hangja, és az egész személyisége is súlyosabb. Eddig Rodrigot leszámítva nem nagyon láttuk- hallottuk abszolút pozitív hősnek, a bariton is predesztinálja az intrikus, gonosz (Luna), vagy legalábbis nem makulátlan szerepekre (Anyegin, Carlos, Rigoletto).

A tegnapi Boccanegra mélységesen egyedül érezte magát, mert hiába talált rá Ameliara, érezte, hogy ez már túl késő. Végig ott lebegett felette az elveszett paradicsom iránti vágy. Gyönyörűen énekelt az I. felvonásbeli Boccanegra -Amelia kettősben, nem rajta múlott hanem Poplavszkajan, hogy nem ez a jelenet volt az előadás  csúcspontja. Dózseként is magányos, egész élete politikai küzdelmekben telt és  ebben edződött. A második felvonásban a tanácsjelenetre azt szokták mondani, hogy Boccanegra olyan, mint Macchiavelli. Pedig nem, ha van valaki, akire Hvorosztovszkij Boccanegraja hasonlít, az Mazarin. De Mazarinnel ellentét-ben nem élvezi a "Mazarinséget". Nyugalomra és családra vágyik. Az első pillanttól tudta, és el is hittem neki, hogy tudja, hogy Paolo a bűnös, és azt is tudta, hogy Paolo egy olyan csapdába sétál, amiről fogalma sincs.   Hvorosztovszkij nagysága igazán a zárójelenetben mutatkozott meg. Viszonylag közel ültem a színpadhoz, és  ha volt a rendezésnek hibája, akkor az volt, hogy szinte az egész előadást félhomályban játszották, ezért az arcok, amelyeknek ebben a darabban óriási jelentőségük van, szinte alig látszottak. Mivel azonban én közel ültem, jól láttam, hogy mi játszódik le Boccanegra arcán. A haldokló Boccanegra méltóságát nem a királyi ősz haj adja, hanem a meghalni tudás, akkor is, ha a  későn megtalált boldogság esélye miatt élni szeretne. Hihetetlen élmény volt. Hvorosztovszkij baritonja is változik, de nem kopik. Óriási énekes.

Méltó partnere volt Furlanetto. Nem csak nagyon összeszokott páros, hanem egymásra nagyon figyelő páros. Egyik sem akarja lejátszani a másikat a színpadról. Fiesco tragédiája legalább akkora, mint Boccanegráé. Neki talán nehezebb, mert neki a tévedését is be kell ismernie. Furlanetto Fiescoja szintén magányos, csak a bosszú élteti. De a bosszú lehetőségét is elveszíti, amikor kiderül, hogy Amelia az unkokája, és Boccanegra meghal. Mi élteti majd tovább? Visszamenőleg vált értelmetlenné minden. 

Nos, Poplavszkajat most sem sikerült megszeretnem. Pedig  tényleg akartam, de nem ment. Valamivel jobb a véleményem, mint a Don Carlos Erzsébete után, de nem lesz a kedvencem, az már biztos. Fenntartom, hogy bár szép énekhang, játszani nem tud. Merev, és  a színpadi játék hiányát túlzó gesztusokkal és  fel-alá rohangálásokkal helyettesíti. Az első felvonásbeli kettősben  Hvorosztovszkijnak volt egy mozdulata, mivel megfogta Amelia kezét, és Poplavszakaja elhúzódott. Ösztönösen tette, nem szándékosan, de ezzel oda volt a kettőjük éppen megtalált intimitása. Ugyanakkor az Adornoval játszott kettősökben  nagyon szépen énekelt.  Meglepetés volt viszont az Adornot éneklő Francesco Meli. Olyan igazi, erős és mégis könnyed olasz tenor, ami annyira hiányzik a mai palettáról.

Egyszóval: igen. Igen megérte, mert élőben is olyan nagy énekes,mint amit vártam tőle. Kár, hogy nem jön Budapestre. Így kénytelen leszek én menni utána, mondjuk úgy ötszáz kilométeres sugarú körben.

Címkék: domingo meli hvorosztovszkij furlanetto poplavszkaja boccanegra

3 komment

Kezdek szorongani, hogy kicsit elgaloppíroztam magam. Mi az, hogy  kezdek? Konkrétan  frászban vagyok. Nemrég Hvorosztov-szkij hivatalos honlapján láttam, hogy ezen a héten Bécsben Boccanegrát énekel, és kacérkodtam a gondolattal, hogy meghallgatom. Nagyon drága a jegy, de egyrészt nekem minden pénzt megér, másrészt egyet fizet két és felet kap, mert Furlanetto énekli  Fiescot, és a fél: Poplavszkaja Ameliát. Bár Poplavszkajat nem különösebben kedvelem, adjunk neki még egy esélyt, hogy meggyőzzön. Hátom hete minden nap néztem a Staatsoper honlapját, de nem mertem megvenni. Végülis ma még mindig volt néhány jegy, és  interneten vettem egyet, így holnap irány Bécs, és élőben hallhatom Dmitrij Hvorosztovszkijt és Ferrucio Furlanettot! (A végén még lehet, hogy Marina Poplavszkajat is megszeretem.) A férjem döntött helyettem, mert amikor jeleztem, hogy ezt a három embert legközelebb csak a MET-ben hallhatnám együtt, akkor megjegyezte, hogy neki sokkal olcsóbb, ha Bécsbe megyek. Az aggodalmamnak van egy praktikus és egy  lélektani oka. A praktikus: egyedül megyek, mert a férjem külföldre megy, és én még soha nem voltam egyedül Bécsben kocsival. De bízzunk a GPS-ben. A lélektani, hogy vajon nem sok-e a jóból, mire fogok ezentúl várni? Nem csalódom-e? Húsz éve várok erre a pillanatra. Akárcsak Terfelnél, nagy a kockázat. Ha nem azt kapom, amit várok, akkor nagyon nagy lesz a csalódás. Mire fogok ezután várni?

Tiszta butaság, de arra jöttem rá, hogy félek megkapni, amire vágyom. Most arra kondicionálom magam, hogy fantasztikus lesz, semmi baj nem lesz az úton, és olyan élményben lesz részem, amire  nagyon régen várok. Hogy fogok ma aludni?  Most megyek meghallgatom Boccanegra és Amelia kettősét Hvorosztovszkijjal és Fleminggel Szentpétervárról. Még jó, hogy nem töröltem le a digiboxról, pedig már lassan szétesik a felvétel a sok ismétléstől.

Címkék: hvorosztovszkij furlanetto poplavszkaja boccanegra

Szólj hozzá!

Nem is Ernani, hanem inkább Marcello Giordani. Próbálkozott szegénykém, de eleve kudarcra volt ítélve. Nem csak azért, mert a többiek sokkal fajsúlyosabbak voltak a színpadon, hanem azért, mert Giordani nem Verdi-hang. Pinkertonként hallottam a Minghella-féle Pillangókisasszonyban, ott sokkal jobb volt. A vele készült interjúban utalt is rá, hogy Verdinél neki nagyon kell koncentrálnia,  de inkább úgy fogalmaznék, hogy kapaszkodnia. Az első jelenetben konkrétan hamis volt, mintha nem lett volna beénekelve.  Később valamivel jobb lett, de nem lett jó. Másrészt viszont szép volt tőle a beugrás, hiszen eredetileg ezt az előadást a néhány hónapja tragikusan fiatalon elhunyt Salvatore Licitraval tervezték, helyette énekelt Giordani. Éppen ezért nem is fair számonkérni rajta az átütő erejű szerepformálást. Keveset játsszák az Ernanit, nem lehet a polcról leszedni egy tenort, aki tudja a szerepet.

De peche is volt, mert egy olyan énekesnő mellett, mint az Elvirát éneklő Angela Meade, esélye sem volt.  Nemrég debütált a MET-ben, őrületes drámai szoprán. Mintha Montserrat Caballé  újrakezdené. Hihetelenül erős és hihetetlenül szép, csillogó hang. Remélem nem rontja el rossz szerepválasztásokkal. Bár nagyon szerénynek és szimpatikusnak tűnt a bemutató kisfilmből (ilyenre sem emlékszem a közvetítésekben, hogy valakiről külön promo-film készüljön), de a MET nagyon nagy énekesnőt talált, kérdés, hogy meg tudja-e magát csinálni.  Nem lesz egyszerű dolga, mert most majd jönnek az ügynökök, stylistok, és megpróbálnak az egyébként finoman szólva is igencsak plus size alkatú énekesnőből marketingolható árut csinálni. Nem kellene hagynia. Még nincs színpadi rutinja, még csak időnként csillan fel a kisugárzásából valami, de benne van. Még  idegenül mozog a színpadon,  nem játszik, csak énekel. De azt szenzációsan. Caballén kívül nem nagyon tudnék most olyan drámai szopránt mondani, aki hozzá fogható hanggal rendelkezik.

Az előadás legstabilabb pontja kétségkívül Furlanetto volt. Rosszat én még nem hallottam tőle, de Silvaként  telitalálat. Lehet, hogy a szerelemhez öreg, de a gyűlölethez nem. Bár ez sem igaz, mert mikor Carlos magával viszi Elvirát, Furlanetto a szemünk láttára válik egyre kisebbé, mintegy összetöpörödik a veszteség súlya alatt. Mi ez, ha nem emésztő szerelem? A zárójelenetben nincs könyörület Ernaninak, de igazából Elvirát akarja büntetni, amiért sohasem szerette viszont.

Carlos  a négy szereplő közül a legkevésbé súlyos,  de nagy kedvecem* Hvorosztovszkij hozta amit kellett.  Főként a becsvágyat, de az első felvonásban a szerelmet is. Victor Hugo tehet róla, hogy teljességgel indokolatlan  a megjavulása, mikor császárrá választják. (Mögöttem  egy fiatal fiúkból álló társaság ült, akik valamilyen kiállításról keveredtek be, és minden bizonnyal életük első operáját hallották. Mikor Silva a vendégjogot tiszteletben tartva nem adja ki Ernanit, a következő megjegyzés hangzott el: "Ez tiszta idióta. Dobja fel a csávót, nyúlja le a nőt, oszt jónapot!" Majd amikor Carlos lemond  Elviráról, és hozzáadja Ernanihoz, akként kommentálták: "Na ez is impotens. Vagy fél a csajtól.") Úgyhogy lássuk be, nehéz adekvátan viselkedni egy megnyert  császárválasztás után. Nálam Hvorosztovszkij akkor is  a legjobb lírai bariton lenne, ha nyíltszínen "lenyúlja a nőt". (A fiúkat egyébként szerintem  megfogta a műfaj, mert kifelé menet annyit jegyzett meg az egyikük, hogy "Nem is volt ez olyan rossz!" Ez pedig kérem nagy dícséret egy mai fiataltól! Már megérte a MET közvetítés. Viszont zavaró volt az időnként hirtelen kameramozgás, és néha nagyon éles váltás a kamerák között.) A kórus az elvárt és megszokott színvonalat hozta, a díszlet hagyományos, a jelmez úgyszintén. Igaz, Elvirát öltöztethették volna jobban is, mert a jelmez felerősítette az egyébként is meglévő alkati hibáit, de valószínűleg nem Mead-re tervezték a jelmezt. Majd legközelebb már neki teveznek. Ebben nincs kétségem.

(Tudom, már unalmas, de mit tegyek, ha imádom a pasit?)

Címkék: verdi giordani meade ernani hvorosztovszkij furlanetto

Szólj hozzá!

Hát ezt is megértük! Hvorosztovszkij és Terfel mögött megjelent a trónkövetelő, az új nemzedék, Mariusz Kwiecien. Tegnap a Don Giovannit néztem a MET-ből a MÜPÁ-ban, és akár tetszik, akár nem, el kell ismernem, hogy ez egy új nemzedék. Nem rosszabb, mint az előző, csak más. Kwiecient az isten is Don Juannak teremtette, nem egyszerűen "good looking guy", hanem "very good looking guy", kitűnő, majdnem minden szerepre alkalmas baritonnal. Mégis ez a csábító más, mit az eddigiek. Korszerű, a mai lányoknak szól, mai technikákat vet be. Nem olyan jellegzetes a hangja, mint Terfelnek, vagy pláne Hvorosztovszkijnak, de szép, stabil, és uralja a szerepet. Minden hangból a magabiztosság sugárzik, nem kell az éneklésre figyelnie, minden erejével a játékra koncentrálhat. Kwiecien lubickol a szerepben, nincs egy cseppnyi erőlködés sem a játékában. Míg Terfelnél és Hvorosz-tovszkijnál Giovanni a hódítást élvezi, Kwiecien Don Giovannija a hódítás eredményét. Addiktológiai eset: pszichiátriai szex- és stresszfüggő. Egy gátlástalan, cinikus gazember. Ha hollywoodi film lenne, a fiatal Michael Douglas játszaná. Kwiecien Giovannija ezért sokkal tempósabb, mint az elődök. Az elődök élvezték a csábítást, őt a hatékonyság növelése, a statisztika motiválja. Workaholic, a csábítás a munkája. Ez a tempóváltás egyébként az egész előadást jellemezte, felgyorsult, a "La ci darem la mano" is csak aláfestőzene egy akciófilmben. Ma már nincs idő a ráérős csábításra, nem akar senki várni, nem akarja kiélvezni a várakozás izgalmát. Terfel báját az adja, hogy tud várni a megfelelő pillantra, pók módjára szövögeti a hálóját, Kwiecien Giovannija nem tud várni. Mindent azonnal akar. Egy yuppie. Ahogyan a füle mögé simítja a haját, abban benne van az önimádat minden jellemzője. A rendezés is ezt a jelleget erősítette tegnap, a hagyományos díszlet és jelmez mögött legalább egy 16-os karikát érdemelt az előadás, elsősorban Giovanni és Zerlina jeleneteiben.

Amikor a Kormányzó szellemével küzd, akkor látszik a tudatosan felépített yuppie a karakterben: nem csak azért mond igent a pokoli vacsorameghívásra, mert a bátorságát akarja fitogtatni, hanem egyszerre látszik a tekintetében a kíváncsiság, hogy meddig lehet még emelni a tétet, és a fáradtság, a "legyen már végre vége ennek az embertelen hajszának" vágya. Mert mint minden yuppie, magától nem tud leállni. Mint aki 200-zal rohan a falba.

Az előadás másik nagy figurája a Leporellot játszó Luca Pisaroni volt. A darab alapjában véve is a kettőjük közötti civódásól szól, mindenki más csak mellékszereplő, de ez tegnap különösen látszott. Pisaronit sem hallottam korábban, de a bölcs megvetés iskolapéldáját hozta. Remek humorral játszotta a látszólag kiszolgáltatott, de valójában nagyon is dörzsölt szolgát. A Regiszter áriától egyenrangú partnere volt Don Giovanninak.

Ha már a férfi szerepeknél tartunk: Don Ottaviót Ramón Vargas játszotta, aki viszont olyan volt a szerepben, mint az elveszett kisfiú a péceli hetivásárban. Lötyögött rajta a szerep, nem megy neki a hősködés. Egyébként szerintem a hangja sem való Ottaviónak, de én mindig a színpadi jelenlétet hiányolom nála. Nyolc éve láttam az Erkelben, mint Edgardot a Lammermoori-ból, ott sem értettem, hogy mitől ekkora sztár. Lemezen sokkal jobb, ott csak a hangra kell figyelni. Itt a második felvonásbeli nagyáriája szép volt, de ott nem kellett semmit csinálnia, csak énekelni. A játékban csak egyetlen jó pillanata volt, a zárójelentben egy arckifejezés, amikor arra kéri Donna Annát, hogy végre esküdjenek már meg, és Anna még egy év türelmet kér. Ekkor elfordulva olyan lúzer arcot vágott, hogy felnevetett a közönség.

A nők közül Zerlina volt a legjobb, Mojca Erdmann énekelte. Kellően hiszékeny volt, aki azonban hamar felismeri, hogy mikor jár jól. Szép nő, szép hanggal, és az épp szükséges frivolsággal, ami a Masettoval (Joshua Bloom) énekelt duettjeikben látszott igazán. Donna Annát egy lett énekesnő játszotta, Marina Rebeka, igazából semmit nem tudtunk meg róla. Ez nem az ő hibája, a darabban is csak ürügy Donna Anna, nincs jelen a konfliktusban. Nekem a legtöbb bajom a Don Giovanniban mindig is Donna Elvirával volt, akit Barbara Frittoli énekelt. Sohasem értettem a Donna Elvira típusú nőket. Mert a szerelemben nem az a legjobb, hogy szeretve vagyunk, hanem az, hogy szerethetünk. Elvira meg van sértve, amiért Don Giovanni elhagyta. Nem a hiánya fáj, hanem a sértettség. Nem tudja elfogadni, hogy nem Don Giovanni tehet róla, hogy neki fontosabb volt a férfi, mint a férfinek Elvira. Ez Elvira választása, nem lehet Giovannin számon kérni. Don Giovanni ugyan egy cinikus gazember, de Elvira érzéseiért nem ő felel. Frittolinál a hervadó Elvira utolsó esélye ez a szenvedély, mert szerelemnek nem nevezhető. Ez kétségbeesett menekülés a magány elől. Az önbecsülés maradékait kaparja össze, abban a reményben, hogy paradox módon, ennek árán feladhatja éppen az önbecsülését, és visszakapja a rabszolgatartóját.

Én ugyan jobban kedvelem a Terfel - Hvorosztovszkij típusú játékot, de tegnap kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a Cadiff-i Énekverseny után felfedeztem mindkettőjüket. Várom, hogy a trónkövetelő Kwiecien mit mutat a továbbiakban. Erős a gyanúm, hogy sokat hallunk még róla. Meggyőzhető vagyok.

 

Címkék: vargas bloom rebeka erdmann terfel hvorosztovszkij frittoli kwiecien mariusz pisaroni

Szólj hozzá!

Annyit írtam már az abszolút kedvencemről Hvorosztovszkijról (nem is írtam annyit, mint amennyit szerettem volna, igen visszafogtam magam), hogy azt hiheti bárki, hogy mást nem is hallgatok. Ez nem igaz, hallgatok mást is, de rajongani nem lehet mindenkiért, csak egyvalakiért. (Na jó, kategóriánként. A kategó-riákat viszont én határozom meg.) Bryn Terfel pedig a szabályt erősítő kivétel. Baritonban ő a másik, akiért rajongok. Négy napja az autóban Terfelt hallgatok, és kicsit elszégyelltem magam, hogy eddig nem esett szó róla. Ha választanom kellene (szerencsére nem kell), akkor persze Hvorosztovszkij nyerne, de nagyon fájna a szívem Terfelért. Egyszerre indultak, a pályájuk is párhuzamos.

Én is egyszerre fedeztem fel őket, nem sokkal az 1989-es Cardiff-i Énekverseny után. A '90-es évek elején hosszabb időt töltöttem Franciaországban ösztöndíjjal. Itt nem részletezendő okokból rendkívül pocsékul éreztem magam, nagyon sokat voltam egyedül, és hamar megtaláltam a város FNAC áruházát, amelynek az én Rózsavölgyi lemezbolthoz szokott mértékeimhez képest óriási lemezrészlege volt. Ez volt az az időszak, amikor már megjelentek a CD-k, de még dominált a bakelitlemez. Itt mindkettőből fantasztikus választék volt. A munka végén nem nagyon akaródzott hazamenni a kollégiumba, és egyedül hallgatni a rádiómat, így minden nap bevettem magam a lemezboltba. Nagyjából egy hét után az egymást váltó két eladófiú ismerősként üdvözölt, és rezerváltak nekem egy saját fülkét, ahová beköltöztem, és naponta több órát hallgattam azokat a lemezeket, amikről itthon álmodni sem mertem, sőt fogalmam sem volt. Zeneileg maga volt a mennyország. Különösen, mikor kedvesen azt is elnézték, hogy az egyébként drága zenei szaklapokat helyben elolvassam, s visszategyem a polcra. Két kollégámat leszámítva ők voltak azok, akik elviselhetővé tették ezt az időszakot.

Nos, az egyik este a Diapason d'or kiadványokat népszerűsítő katalógusban olvastam a Cardiff-i Énekversenyről, és arról, hogy a zsűri nem tudott dönteni. Bár a helybéli versenyző, Bryn Terfel volt a toronymagas esélyes, de a krasznojarszki Dimitrij Hvorosztovszkij letarolta a mezőnyt. Végülis megosztva nyertek (Hvorosztovszkij a fődíjat, Terfel valami extra különdíjat), de a szerző páholyból kívánta végignézni kettőjük küzdelmét a következő években. Azért keltette fel a figyelmem a cikk, mert éppen előző este hallottam a rádióban egy koncertet, ott hallottam először Hvorosztovszkijt, és azonnal beleszerettem hangjába (az O' Carlo, ascolta-t énekelte). Fogalmam sem volt ki ez a pasi, de a hang alapján egy idősödő úr jelent meg a képzeletemben, és nem értettem, hogy miért nem hallottam én eddig. Ehhez képest képet is közölt a Diapason d'or a versenyzőkről: az egyik egy tipikus orosz szépfiú, a másik egy darabos, jóképűnek cseppet sem nevezhető, nagydarab walesi. Ez volt Bryn Terfel. Ott helyben elkezdtem keresgélni, és találtam is Terfeltől lemezt. Hvorosztovszkijtól nem, de a kedves eladó fiú néhány nap múlva szerzett egyet, örök hálám érte azóta is.

Mindkettőt meghallgattam, és megértettem, miért nem tudott a zsűri dönteni. Merthogy mindkettő egészen kitűnő volt. Két másként gyönyörű baritont hallottam: az egyik selymes, melegbarna, puha, kedves, mégis csillogó (Hvorosztovszkij), a másik inkább a bassbariton felé hajló, de magasságokkal is jól bánó, olyan, mint egy mindent körülölelő bolyhos takaró (Terfel). Innentől én is páholyból nézem a kettőjük küzdelmét. Először Terfel állt nyerésre, neki jobb volt a managementje. Hvorosztovszkij csak később költözött Londonba, onnantól ő is szárnyal.

De ez a poszt Terfelről szól. Kitűnő hangja van, és kitűnő játékos is. Igazán három terület van, ahol vitathatatlanul jobb, mint Hvorosztovszkij: Wagner és a Don Giovanni, valamint Rossini. (Bár ez utóbbi kategóriában igen sokat fejlődött Hvorosztovszkij is.) Terfelt legutóbb néhány hónapja egy MET-es előadás-ban Wotan-ként hallottam A walkürben. Nagyon jó volt. Hiteles volt, illett az alkatához, őserő volt az énekében. Úgy tudott haragudni Brünhildére, hogy közben majd' belehalt az iránta érzett szeretetbe és bűntudatba. A Wagner válogatáslemeze után nem is vártam mást tőle.

Mindkettőt hallottam és láttam már Don Giovanniként, és fájó szívvel, de be kell vallanom, hogy Terfel jobb. Hvorosztovszkij nekem nagyon steril volt, Terfel az a rosszfiú, akiről mindenki tudja, hogy az, de mégsem tud neki egy nő sem ellenállni. Az a férfi, aki izgalmas, bűnös, de elbűvölő.

Úgy nagyjából tíz éve láttam egy 1996-os televíziós felvé-telt, amin Hvorosztovszkijnak nem sikerült elhitetnie, hogy bárkit képes elcsábítani. Igaz, nagyon fiatal volt a szerephez, de ahogyan ma a partnernőire néz, továbbá abból, amit a viharos magánéletéről lehozott az orosz bulvársajtó, biztos vagyok benne, hogy azóta már sokkal jobban hozza a figurát. A La ci darem la mano-t igazán mégis a Bryn Terfel - Cecilia Bartoli párossal szeretem. Egyszer láttam egy életrajzi filmet Bartoliról a Mezzo-n, ott énekeltek együtt, abban fantasztikusak voltak. Sajnos a youtube-ról törölték szerzői jogok miatt. Nagy találkozás az övék, ha lenne szubrett az operában, Bartoli az lenne. Ők ketten olyanok, mint a kéz és a kesztyű. Illenek egymáshoz.

Ez leginkább a Rossini operákban jön ki. Sajátos hangképzés kell a Rossinikhez, gyakori hangváltások, igen rugalmas hangot igényel. Terfel és Bartoli hangja erre tökéletes. Még a recitativóik is szórakoztatóak. Terfel alkatánál fogva hordoz valamit az opera buffo-ból, ami Rossininál elengedhetetlen. Hvorosztovszkij főként a nagy dallamok és nagy áriák énekese (Verdi és az oroszok), Terfel megtalálta azt a rést, amiben utolérhetetlen. Ez Rossini és Wagner.

Van még egy terület, ahol fej fej mellett futnak. Ez az oratórium. Mindkettőjük gyönyörűen énekli Handelt és a többi barokkot. Terfel többet, sokkal többet énekel oratóriumot, a Judas Maccabeus vele a legjobb. De Hvorosztovszkij sem marad el szépségben, csak kevesebbet énekel. Egyszer igazán arra lennék kíváncsi, hogyan énekel orosz egyházi énekeket. Azért nagy pénzt fizetnék!

A kezdeti versengés után mára mindenki a saját pályáját futja, és mindkettő nagyon nagy énekes. Terfel intelligensen nem akar a látványban versenyezni Hvorosztovszkijjal. Ott még a start előtt elbukna. Igaz, sok közös pontjuk sincs. A játékban vetélkednek. Mi csak nyerünk vele.



Címkék: verdi rossini wagner judas bartoli terfel hvorosztovszkij maccabeus

Szólj hozzá!

21.
szeptember

Anyegin

coppelia  |  Szólj hozzá!

Napok óta az Anyegint hallgatom Hvorosztovszkijjal és Renée Fleminggel. Illetve nézem a youtube-on. És minél többször nézem, annál jobban szeretnék egy MET DVD-t, mert ez a közvetítés nekem kimaradt.

Van néhány lemezem, amin Hvorosztovszkij részleteket énekel belőle, de teljes Anyeginem nincs. Ez ellen sürgősen tenni kell, úgyhogy kell egy CD is, mert a DVD az autóban használhatatlan. A DVD pedig azért kell, mert ott látszik ennek a két fantasztikus énekesnek a játéka, amitől Tatjána a saját döntéseit megbánó és szenvedő nő lesz, és Anyegin nem papírmasé, hanem unatkozó, majd emésztő szerelemre lobbanó férfi.

A tavalyi évadban láttam az Operaházban az Anyegint, nem volt jó. Unalmas volt, és minden érzelem hiányzott belőle. Semmilyen feszültség nem volt a két főhős között, Tatjána nem volt bolondul szerelmes, Anyegint éppen ezért nem is zavarta az ügy, ledarálta a "Vü mnye piszali ... Kogda bü zsizny domasnyim krugom" című áriát, de abban nem volt semmi, amitől úgy éreztem volna, hogy Anyegint akár csak egy kicsit is kényelmetlenül is érintette volna Tatjána levele. Arról nem beszélve, hogy nem szeretem ha az operaénekesnő dramaturgiailag indokolatlanul hempereg a földön. (Ez egyébként valami új divat a Magyar Állami Operaházban, mert az Orfeuszban is ezt csinálták. Ott is felesleges blöff volt.)

Ellenben a youtube-on elérhető ARTE által sugárzott előadásban látok két embert, akik igazi érzelmeket árulnak el, először csak Tatjána egyoldalú szerelme, és Anyegin ebből fakadó "mit akar tőlem ez a nő" érzése, majd a "mit mulasztottam el" döbbenete Hvorosztovszkij arcán. Később a vágy, a megbánás, a könyörgés, a szerelem, a csalódás, a fájdalom, a veszteség, a döbbenet, minden rajta van. Egyszerűen fantasztikus.

A zárójelenet különösen jó. Fleming tökéletesen hozza a szerelmet örökre eltemető kötelességtudó feleséget, akit újra megkísért a sors, de tanult a leckéből. Amikor megsimogatja Anyegin arcát az mindennél többet elárul Tatjánáról. Arról a nőről, aki tudja, hogy ebből a simogatásból fog élni hátralévő életében. Hogy nincs több, ennek a mozdulatnak elégnek kell lennie amíg él. Hogy ennek az arcnak a képét viszi magával a sírba. Ahogyan ráhajtja a fejét Anyegin arcára, abban a tiltott szerelem minden lemondása benne van. És az a vágy, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer szeretné megtudni, hogy milyen érzés, ha olyat ölel, akit szeret. Ehhez Renée Fleming kell. Aki ötven éves (egyébként rendkívül dekoratív) nő létére el tudja velünk hitetni, hogy a szerelemben és a szerelmében csalódott fiatal nő.

Közben Hvorosztovszkij arcán "a bárcsak örökké tartana ez a pillanat" kifejezés, majd a végén: "a minden elveszett" tragédiája. Zseniális énekes és színész, nem egyszerűen egyike a legjobbaknak, hanem a legjobb. Biztosan az is közrejátszik, hogy orosz lévén tökéletesen érti a "felesleges ember" karakterét. Ki ha Ő ne tudná, hogy Puskin mit akart mondani, és Csajkovszkijnál jobban senki nem értett a dallamhoz? Annyian és annyi sokszor játszották és énekelték rosszul az Anyegint, hogy könnyű elhinni, hogy ez egy rossz darab. Fleming és Hvorosztovszkij visszaadta az Anyegint a közönségnek. És külön dícsérendő, hogy nem romantizálták a darabot. A legnagyobb hiba egy romantikus darabot romantizálva játszani, mert attól csak édeskés és nyúlós lesz. Abban amit láttam, minden pontosan a helyén van. Szóval nekem kell ez az Anyegin ezzel a két énekessel, mert ennél jobban ezt még nem énekelte senki.

Csak úgy mellesleg: miért nem lehet kis hazánkban fogni az ARTE-t, legalább fizetős csatornaként? Ha Franciaország-ban vagyok, ez az első, amit bekapcsolok. Miért nem lehet nálunk is sugározni? Biztos lenne rá fizető közönség. Az első jelentkezőt felírhatják.



Címkék: fleming anyegin arte hvorosztovszkij

Szólj hozzá!

Tegnap este megnéztem a MET Don Carlos közvetítését az Urániában. Lehet, hogy mégis aludnom kellene még egyet, mielőtt leírom a véleményem, mert elég lesújtó, és nem pályázom Fáy Miklós babérjaira, bár sokakkal ellentétben én szeretem a kritikáit.

Szóval: a bejegyzés címe pontosan az lenne, hogy Don Carlos négyzetgyök alatt, mínusz Rodrigó, mínusz Eboli. Matematikailag ugyanis ezzel lehetne leírni a tegnapi előadást. Ami azért kínos, mert az derült ki, hogy a MET-ben is elkövetnek kapitális szereposztási tévedéseket.

A párizsi változatot adták, ez mindenképpen javukra írandó, bár mostanában ritkán adják a milánói (mások szerint modenai) verziót (ami egy felvonással rövidebb, és itt - ott meghúzott, ezért feszesebb), de abból is láttam már jó előadást. Legutóbb például az Opera Bastille-ét. Én szeretem a Don Carlost, viszonylag gyakran hallgatom, még akkor is, ha tudom, hogy a librettonak kevés köze van Schiller drámájához, és nem is Verdi legsikerültebb operája. Schiller drámájának is kevés köze van a valósághoz, tekintve, hogy az igazi Don Carlos a rokonházasságok genetikai tobzódásából kifolyólag egy szadista kretén volt (a dédanyjai közül kettő édestestvér volt, és a többi is közeli rokon), és rövid élete során több kegyetlen gyilkosságot követett el, mint egy jósvádájú inkvizitor nyugdíjig. Mégis sokan készpénznek veszik, hogy Don Carlos szabadságharcos volt. De ez mellékszál a tegnapi történethez.

A párizsi változatban van ugye az első felvonás (amelyet nemes egyszerűséggel elhagynak a milánói változatban), ami a fontenebleau-i erdőben játszódik, és én azért szeretem, mert Carlos és Erzsébet kettőse az egyik legszebb kettős a darabban. Igazából enélkül nem is érthető a darab, de sznobériából sokan úgy tesznek, mintha értenék. Tegnap ez a felvonás volt majdnem az egyetlen, amire azt mondhatom, hogy korrekt volt. Nem több, de legalább korrekt.

A Don Carlos megfelelő elénekléséhez és eljátszásához kell: 1 db. Carlos, 1 db. Posa márki (Rodrigo), 1 db. Fülöp király, 1db. Erzsébet, 1 db. Eboli hecegnő, 1 db. Főinkvizítor, és néhány egyéb szereplő (apród, udvarhölgyek, kórus, katonák, flamand harcosok). Nos a hat db. fő hozzávalóból hiányzott: Carlos, Rodrigó és Eboli. Kiváló volt Fülöp, jó a Főinkvizítor és tűrhető Erzsébet. Csakhogy ez egy MET előadáshoz édeskevés.

Don Carlost Roberto Alagna énekelte, akinek sikerül gyököt vonnia Carlos figurájából, annyira rossz volt a szerepformálása. A pályája kezdetén én szerettem Alagnát, leginkább a lemezei alapján. Érdekes hang, volt ereje, és a magasságokkal sem volt baja. Aztán láttam néhány előadását, és az a benyomásom támadt, hogy a pasinak van némi problémája az egojával, majd a MÜPA-beli koncertjéről úgy jöttem ki, hogy ez az ember egy pojáca. És valóban az. Tegnap Carlos egy elkényeztetett gyerek volt, akinek nem vesznek vattacukrot a vidámparkban, és ezért önkontroll-problémái támadnak. A hang sem a régi, de a legrosszabb az volt, hogy nem nézett a partnereire. A legunalmasabb operajátszási technikát használta, beállt a színpad rendező által meghatározott részére, beleénekelt a nézőtérbe, és közben a saját kezeit csodálta, mint egy négyhónapos gyerek, aki most fedezi fel, hogy mozognak az ujjai. Erzsébetnek úgy vallott szerelmet, hogy a reflektort nézte, Rodrigóval úgy váltotta meg a világot, hogy a kamerát kereste. Ezt a Carlost nem érdekelte Flandria szabadsága, csak az, hogy látszik-e a tokája a felvételen. Nem gyűlölte Fülöpöt, amiért elvette a szerelmét, mert ahhoz is enervált volt, hogy ezért energiát fejtsen ki. Nem fájt a szíve Rodrigó haláláért, mert csak annyiban érdekelte Rodrigó, hogy mennyire takarja ki a színpadon. Hatásvadász módon hosszú szüneteket tartott, és gondosan behajtotta a nézőtér ovációját. A magas regisztereken megpróbálta megúszni az áriákat, szóval az egész egy TESCO gazdaságos Carlos volt. Nem mentség, hogy Carlos figurája nincs megírva rendesen, mert éppen ezért óriási játéklehetőség. Lehetett volna tragikus szerelmes, akit a véletlen sodor a politikába, lehetett volna elhanyagolt fiú, aki így akarja felhívni magára az apja figyelmét, vagy akármi, csak az nem, ami tegnap este volt.

Rodrigo Posa márki a legjobban megírt szerep Schillernél és Verdinél is. Az abszolút pozitív hős, minden nő álma, hű barát, önfeláldozó, jóképű, szóval tisztára mint Wilson a Dr. House-ban. A legjobb áriái neki vannak, és ha szépen énekel, nincs az a tinilány, aki ne várná a Posát éneklő baritont a művészbejárónál. Tegnap egy bizonyos Simon Keenlyside nevű énekes (?) volt Posa, becsülettel küzdött, ami annyit tesz, hogy valami borzalmas hangon erőből végigordította a szerepet, a szükségesnél sűrűbben megölelte Carlost, összebuccantotta a fejüket, szerintem az előadás végére tele voltak kék folttal, mint egy belemenős hokimeccs után. A félreértések elkerülése végett Rodrigo egy baritonszerep. A bariton annyit tesz, hogy a basszusnál magasabb, a tenornál alacsonyabb hangfekvés, de vannak egyéb jellemzői is. Keenlyside-nak nincs hangja. Egyszerűen nincs mivel jellemezni. Szürke, érdes, unalmas. Tudom, hogy nem lehet minden MET-es bariton Hvorosztovszkij, meg Terfel. De ott van még: Milnes, Bruson és még kétszáz másik, akinek van hangja. Posát a Magyar Állami Operaházban hatszor jobban énekli Anatolij Fokanov is. (Ez nem Fokanov bírálata, szerintem őt nem kezelik érdemei szerint, sokkal jobb annál, mint ahogyan mi értékeljük.) Egyszer a végén, amikor haldoklott, mintha megcsillant volna valami, de lehet, hogy csak azért, mert vizszintesben volt, és akkor félrecsúszott valami. Szóval a pasi totális szereposztási tévedés.

Fülöp: Ferruccio Furlanetto volt, aki ma a legjobb Fülöp, aki énekli a szerepet. A negyedik felvonásbeli áriája gyönyörű volt, némiképp rontott rajta, hogy a magyar feliratozók nem ismerték az ária magyar szövegét, és szó szerint fordították, így ami magyarul úgy kezdődik, hogy: "Majd alszom én, ha véget ér a kín..." a feliraton valahogy úgy látszott, hogy "Majd akkor alszom, ha belecsavarnak a halotti lepelbe..." Nem ugyanaz, különösen azért, mert ezt az áriát még a suszterinasok is fütyülték. Furlanettonál érzékelhető volt a zsarnok magányossága, drámája, és az a vívódás, hogy a féltékeny férj legyőzi az apát. Tökéletes volt, ahogyan kapaszkodik Rodrigóba, mert a hatalomhoz való ragaszkodása iszonyatosan magányossá teszi, és még dicsekedni sincs kinek. Amikor a Főinkvizítor döbbenten megkérdezi tőle, hogy "Minek neked barát, hiszen király vagy, és senki nem lehet veled egyenrangú?", akkor látszott az arcán, hogy egy pillanatra átérzi, ez már mindig így lesz. Soha nem lesz barátja. De az is látszott, hogy akkor is ezt választja, ha tökéletesen egyedül marad. Erzsébetet is inkább trófeának tekinti, akit Henrik királytól nyert el, mint feleségnek. De elvárja a trófeától is, hogy csodálja őt, és senki másra ne gondoljon. Carloshoz fűződő viszonya is arról szól, hogy retteg a trónkövetelőtől. Soha nem gondolt Carlosra mint a fiára, simán feláldozza, csak ígérjék meg, hogy feloldozzák érte. Furlanetto tökéletesen hozza a magyányos zsarnokot, aki kapaszkodik a trónjába, és fogalma sincs a világról. Láttunk már ilyet.

Az előadás egyik ritka kiemelkedő jelenete volt a flamandok könyörgése. Fülöp arcán ott volt az értetlenség: mi bajotok? Én vagyok a királyotok, csakis aljas áruló lehet, aki panaszkodik!

Marina Poplavszkaja Erzsébete korrekt, de semmi több. A zárt hangképzése miatt hihetelenül merev a mimikája, leginkább a kötelességtudatot hozta, de a szerelemből már kevés jutott. Sokkal inkább önmagát sajnálta, mint az elveszett szerelmet és a szenvedő Carlost. Talán csak az utolsó jelenetben V. Károly sírjánál esett ki az önsajnálatból, és árult el igazi érzelmeket.

Na és akkor Eboli! Pontosabban Eboli hiánya. Anna Szmirnova hangjában benne van Eboli, mégsem láttunk és halottunk belőle semmit. Erős, dús hang, talán túlságosan erős is, leénekli Carlost a színpadról, de csak azt láttam, hogy szenveleg. Már a Fátyoltánc is sok volt, de az Eboli - Carlos kettősnél teljesen hihetetlen volt a szerelme is, és az is, amikor a csalódottságtól átcsap gyűlöletbe. Ugyancsak nem értettem a megbánását sem, mert minden gyengédség hiányzott a játékából. Eboli drámája az érzelmi hullámzásból fakad, de Szmirnova elejétől fogva úgy énekelt, mintha ürügyet keresne a bosszúra. Eboli jobb szerep, mint Erzsébet, ebből az előadásból azonban teljesen hiányzott.

Ha nem láttam volna már jó előadásokat a Don Carlosból, akkor azt mondanám, hogy nincs megírva ez az opera. Tényleg nagy ugrások jellemzik néhány helyen, de ettől függetlenül gyönyörű áriák és kórusok vannak benne. A MET-ben viszont a kórus óriási. Még a fekete és a nyilvánvalóan koreai kórustagnak is simán elhittem, hogy inkvizítor! Ami azért elég pikáns!

Címkék: terfel hvorosztovszkij alagna furlanetto keenlyside poplavszkaja szmirnova

Szólj hozzá!

Az én generációmnak vitathathatlanul Dimitrij Hvorosztovszkij.* Nekem biztosan ő.  Sok jó szerepe van, de abban is biztos vagyok, hogy az összes szerepei közül  Luna-ként a legjobb. Nem csak a hihetetlenül kedves, melegbarna, puha, simogató, gyönyö-rű baritonja miatt,   hanem a játéka miatt. (Plusz nagyon jóképű pasi is, de ez ahhoz kell, hogy sztár legyen belőle, jó operaénekes enélkül is lehet.)

Néhány napja adta a Mezzo a közös szentpétervári koncertjüket Renée Fleminggel. Csak tegnap sikerült megnéznem a felvételt, ahol A trubadúr  negyedik felvonásából  Leonora és Luna kettősével  (Mira, d'acerbe lagrime) nyitottak. Renée Fleming  is nagyon jó Leonora, de   most értettem meg, hogy  Hvorosztovszkij előadásában  miért  rokonszenves Luna, mi több, akár még szerethető is, miközben egyértelműen az opera negatív hőse. Volt egy mozdulata, amivel megsimította Leonora arcát. Abban annyi gyengédség és szenvedély volt, hogy elhittem neki, hogy ő ezért a nőért ölni is hajlandó. Semmi más nem élteti, csak Leonora.  Láttam már tőle ezt a mozdulatot.

Április végén láttam a Metropolitan Opera közvetítésében Hvorosztovkszij-jal  és és Sondra Radvanovsky-val A trubadúrt. Az előző napon kaptam meg életem egyik legnagyobb pofonját, eléggé magam alatt voltam. Ne szépítsünk: ki voltam borulva. Nem is akartam elmenni az előadásra, de  itthon sem tudtam ülni.  Úgy esett, hogy egyedül mentem, gondoltam majd odaadom valakinek a felesleges jegyeket a színház előtt, csak vannak ott egyetemisták, akik örülni fognak az ingyen belépőknek.  Nem voltak,  az egyetemisták manapság nem nagyon járnak operába. Ettől még szomorúbb lettem.

Az első néhány áriánál még ki akartam jönni, annyira nem tudtam  odafigyelni, de nem akartam felállítani a szomszédaimat, én is utálom, ha valaki megzavarja az előadást. Aztán jött Luna, és elénekelte az Il balen del suo sorriso-t, és nem tudtam felállni.  Szerintem Verdi jobban szerette Lunát, mint Manrico-t. Akinek ilyen áriát ír, azt csak szeretheti. Hvorosztovszkij semmit nem csinált, csak megállt és láttam, hogy maga előtt látja Leonora arcát. Olyan szenvedéllyel énekelt,  hogy a lélegzetem is elállt. Aztán a  Mira, d'acerbe lagrime kettősben egyszercsak lehajolt a zokogó Leonorához, és magához ölelte.  Sokszor láttam már A trubadúrt, jobb- rosszabb Lunákkal.  Ha volt is ölelés, az mindig a testi vágyról szólt. Hvorosztovszkijnál is volt erotikus töltete ennek a mozdulatnak, hogyne lett volna,  de sokkal több volt annál. Arról szólt, hogy: " értsd meg Leonora, nem tudok nélküled élni, én vagyok a Te embered! Nem ismersz, de adj esélyt, és én bebizonyítom, hogy nálam jobban nem szeret senki!"  Ez volt az szépség és a szörnyeteg operai kettőse. Ebben a pillanatban nem tudtam, hogy ki a kiszolgáltatottabb: Leonora vagy Luna? Nekem úgy tűnt, hogy Luna. Leonora áldozat, de az önfeláldozása saját választása. Lunának nincs választása. Neki muszáj szeretni, mert nem tehet ellene semmit! Ez a végzete. Ekkor szerettem meg Lunát. Tartalmat (nem értelmet!)  kapott az "őrült szenvedély" kifejezés. Hvorosztovszkijnál Lunát a magány és a szerelem teszi szörnyeteggé. De mégis, nem minden nő arra vágyik titokban, hogy ilyen őrült szenvedéllyel szeressék?  Van ennél bocsánatosabb bűn? Tudom persze, hogy az életben  rémisztő egy ilyen.  De minden érzés amiért érdemes élni és meghalni, az benne van egy olasz operában. Talán ezért is szeretem  ennyire.

 *Manapság  a magyarban is gyakran Dmitri Hvorostovsky-nak írják, de szerintem a magyar helyesírás szabályai szerint Dimitrij Hvorosztovszkij.

 

Címkék: fleming luna trubadúr hvorosztovszkij

Szólj hozzá!