HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • labdajáték: A kettő feltételezi egymást: az érzelmi bevonódás, megélés és a tudatosulás. A tudatosodás csak ez... (2014.11.04. 08:54) Ida
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) alagna (5) Alagna (1) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) anyegin (3) Anyegin (1) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) aznavour (2) Aznavour (1) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (1) botha (1) Both Miklós (1) Brahms (1) brahms (2) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) Csajkovszkij (3) csajkovszkij (2) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) David Fray (1) delpy (1) Delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) donizetti (1) Donizetti (3) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (12) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) Garanca (1) garanca (2) Gardiner (2) gardiner (1) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) Hvorosztovszkij (5) hvorosztovszkij (18) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kwiecien (2) kwiecien (3) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) Linklater (1) linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) mendelssohn (1) Mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) Mozart (2) mozart (3) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) Otello (2) otello (1) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) Rigoletto (1) rigoletto (4) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) terfel (8) Terfel (1) thais (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) váci (1) vali (1) vántus (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) Verdi (5) verdi (8) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


Júniusban arról írtam, hogy remélem, a Zeneakadémia megnyitóján játszik majd Ruggiero Ricci. Most meg, hogy  pihenés címén mindenféle kizárólag szórakoztató tartalmakat hordozó sajtóterméket lapozgattam, belefutottam a hírbe, hogy augusztus 6-án meghalt! És ezt nekem  így kell megtudnom! Nem voltam itthon az említett időpontban, de akkor is. Ruggiero Ricci nem halhat meg csak úgy! Neki dolga lett volna. Nem lesz ugyanaz a Zenekadémia, úgy szurkoltam, hogy még  legalább egyszer hallhassam játszani.

Karácsonyra egy csomó zenét kaptam, de igazából egyik sem volt meglepetés, mert mindegyiket én választottam ki családom nagy megkönnyebbülésére.  Mindig gondban vannak, hogy tetszik-e amit választanak,  majd úgy tettem, mintha nagyon meglepődnék. Jó zenék,  rosszat nem választok magamnak. Megvan Met-es Ring, de csak a Rajna kincsét láttam belőle DVD-ről,  a többire még nem volt időm. Ez is jó, bár itt a Wotant éneklő Terfel nekem egy kicsit haloványnak tűnt, de majd megnézem még, hátha csak én voltam rossz passzban.

Van aztán az elhíresült 2005-ös salzburgi Traviata, ahol Thomas   Hampson nemcsak hogy nem jó, hanem egyenesen rossz, de a rendezés és a két főszereplő (Netrebko és Villazón) csak szuperlatívuszokkal jellemezhető.

Kaptam verseket is, nagyon jók, lásd a coppelian. :-)

Meg könyveket, az új Eco-t még nem fejeztem be,  de hamarosan.

És volt egy magamnak szerzett meglepetésem is, amit igazából önző módon tartottam meg. A múltkoriban egy körúti  antikvár lemezboltban otthagytam egy Honegger: Karácsonyi kantátát, majd mire visszamentem érte, már elvitték. Az ajándékvásárlási túrám során nem bíztam benne, hogy  kapható új felvételben Honegger, de a kiskörúti lemezboltban az eladó azonnal tudta, hogy mit akarok, és elő is varázsolt egy  2011-es London Philharmonic Orchestra-t, Jurowski vezényletével, ami egészen kiváló. A Karácsonyi kantátán  kívül   hallható még a Pastorale d'été,  és a 4. szimfónia is. De az igazi a Karácsonyi kantáta.  Valamikor egyetemista koromban találkoztam vele először, a tv-ben egy karácsony este élőben közvetítették  ha jól emlékszem Londonból, akkor  fogott meg.  Nekem Honeggerről mindig azt tanították, hogy a XX. századi  kortársban a nehezen befogadható szerzők közé tartozik, de ez nem igaz.  Ligeti vagy Lutoslawski , de még Eötvös Péter is sokkal nehezebben befogadható. Ez kifejezetten  dallamos, de az is lehet, hogy csak az én ingerküszöböm került máshová. Szóval megvettem a lemezt, G-nek szántam, de rájöttem, hogy nálam sokkal jobb helyen lesz, és G. úgyis a dallamosabb,  lightosabb zenéket szereti. Így két perc alatt meggyőztem magam, hogy úgysem örülne neki senki annyira, mint én, tehát a legjobbat akkor teszem, ha nem ajándékozom el. Honegger maradt, G. pedig könyveket kapott. Én pedig akármikor meghallgathatom, ha olyanom van, még húsvétkor is.

Címkék: ring ricci traviata netrebko honegger villazón jurowski

Szólj hozzá!

Kicsit bosszantott, hogy a MET még annyi kockázatot sem vállal, hogy a Szerelmi bájitalban Adinát másra ossza, mint Netrebkora, de kénytelen vagyok beismerni, hogy igazuk volt. A szombati előadásban nyújtott teljesítménye igazolta, sőt talán ebben volt a legjobb, amiben az utolsó két évadban láttam (leszámítva talán a Luciáját). Sőt, ha őszinte akarok lenni, Netrebko vérbeli komika, olyan  durcás arcokat tud vágni, hogy az karikaturistáért kiált. A legjobb az volt, hogy tud magán nevetni, még akkor is, ha az  időnként túlzó mozdulatai  azt sugallják, hogy itt bizony kérem comedia della arté-t kínálunk a közönségnek, tessék már észrevenni, ha nem lett volna eddig világos!
A hangja vastagabb lett, az egész nő termetesebb, de ettől élőbb, valódibb, inkább hasonlít egy falusi szépségre, mint egy éteri dívára. Sosem láttam még vígoperában, jól áll neki, jobban, mint a mostanában erőltetett drámai szoprán szerepek.

Nemorinot az amerikaiak ügyeletes üdvöskéje Matthew Polenzani énekelte, nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert a szponzor Bloomberg ragaszkodott hozzá, vagy mert nem találtak mást a szerepre.  A pasi ugyanis nem annyira jó, mint amennyire sztárolják, de becsületesen küzdött, és az első felvonás közepétől - bár onnantól lehetett is rendezni - egyre jobb lett. Nem a hangjával van baj, az  élvezhető, hanem azzal, hogy nem intelligens énekes. Nem intelligens abban az értelemben, hogy nem látom honnan hová akarja elvinni a szerepet.  Netrebkonál az volt a tegnapi meglepetés, hogy egy nagyon pontosan felépített Adinát láttunk, amiben minden arckifejezésnek helye volt, és előre vitte a darabot. Ez Polenzaninál csak a második felvonásban bukkant fel itt - ott. A pityókás jeleneteinél időnként még szerethetően csetlett - botlott is, és meg kell hagyni, hogy az Una furtiva lagrima-t gyönyörűen énekelte. (Meg is kapta érte a nyíltszíni ovációt, jogosan.)  Lehet, hogy egyszer felnő a feladathoz, most még kicsit nagy volt rá a kabát.

Belcore-t Kwiecien  játszotta, és én ugyan bevallottan elfogult vagyok vele szemben, de az egyik legjobb Belcore volt, amit eddig hallottam és láttam. Nála Belcore ostoba kiskakas a szemétdombon, aki igyekszik minden lehetőséget kihasználni, és  a hiúsága nem ismer határt. Néha hangosan nevettem az arckifejezésén, annyira hasonlított  egyik - másik  magasan kvalifikált kollégámra. Azt meg külön szeretem, hogy sosem mulasztja el, hogy lengyelül üzenjen valamit a krakkói közönségnek és a barátainak. Tegnap például a legjobb barátját köszöntötte fel a születésnapján.

Bajom csak Dulcamarával volt, de  peche van Ambrogio Maestrinek. Aki egyszer is látta Gregor Józsefet Dulcamaraként, annak  senki és semmi nem jó. Hiába maszkírozták buffonak, hiába volt több mint korrekt,  vagy akár még jó is, nem Gregor volt. Az a belső vidámság, a  tempo hiányzott. Lassú volt Gregorhoz képest, de Terfel Dulcamarájához képest is. Mint aki most gyakorolja a szöveget,  és még nem képes elég gyorsan mondani.  Ha valaki meghallgatja Terfel Bad boys című lemezéről  Dulcamara I. felvonásbeli belépőjét, az kb. a jó tempot hallja. Ennél gyorsabb volt Gregor, de Maestri meg sem közelítette ezt.  És a mimikája is hibádzott. valószínűleg a nagyon markáns smink akadályozta.  Tegnap nagyon hiányzott Gregor, és valószínűleg mindig is hiányozni fog, mert világszínvonalú volt világsztár allűrök nélkül.

De ettől függetlenül: ha ilyen lesz az évad, most kiegyezem vele. Én jól szórakoztam

Címkék: opera gregor donizetti maestri netrebko kwiecien polenzani

Szólj hozzá!

18.
szeptember

Mese titok nélkül

coppelia  |  5 komment

Megint nekifutottam, hogy megszeressem  Offenbach: Hoffmann meséi-t, és megint nem sikerült. Tulajdonképpen  nem sok esélyt adtam neki,  inkább csak megszokásból próbálkoztam,  na és azért, mert szeretném megérteni miért  rajonganak érte. Még  olyanok is, akiknek adok, vagy adtam a véleményére. Van lemezem, Z-től kaptam,  néha hallgatom is, de a  Olympia áriája hidegen hagy (miközben elismerem, hogy az egyik legnehezebb koloratúra, és hülyén mozogva nyilván még nehezebb elénekelni), de nem érint meg. Ugyanez a helyzet a harmadik felvonásbeli slágerrel. Ha már, akkor a második felvonásban a Múzsa áriája sokkal szebb, és az  Antonianak írt áriák is szívhez szólóbbak, mint a Giuliettának írtak, ezeket mégsem énekli sosem senki.
Szombaton  állítólag pazar rendezést láttunk a MET-ből, nekem sok volt a színpadi erotika,  és a  jelmezekből is visszavehettek volna. Nem igazán lehetett fogást találni Joseph Calejján, minden a helyén volt, neki való szerep.  Netrebko ebben is szerepelt,  és a Boleyn Annával ellentétben Antonia neki való szerep. Még a könnye is kicsordult, miközben búcsúzott az élettől. Jekatyerina Gubanovára osztani Giuliettát, hát legalábbis merész vállakozás. Hacsak az nem motiválta a rendezőt, hogy egy kurtizán a szterotípiák szerint közönséges. Gubanova jelmeze az volt, időnként attól féltem, hogy elhagyja a mellét. De nem ez a legnagyobb baj vele, hanem hogy sok. Mindenben sok, semmiben nem ismer mértéket, nincsenek szünetei.
A Múzsát Kate Lindsey énekelt, aki nem csak légiesen szép, hanem kiváló énekes és színész is. Miatta érte meg elmenni, és a csavargókat éneklő Alan Heldért.

Mi a bajom mégis a Hoffmannal?  Leginkább az, hogy nem vagyok nagy rajongója  Offenbachnak, és a francia nagyoperának,  de Hoffmann még egy fajankó is.  Annyira kiszámítható minden ostobasága, hogy ezt még az áriák sem tudják feledtetni. Az összes  szerelmes és álszerelmes (nem hihető, hogy egyik mondatról a másikra beleszeret egy kurtizánba, mint ahogyan azon is csak  bosszankodni lehet, hogy egy gépbe zúg bele) mondanivalója nevetséges, és még  a happy ending  is hibádzik. Szóval  egy rossz szappanopera.* Szerencsétlen Hoffmannunk eléggé együgyű,  mindig egyetlen tulajdonságot szeret egy nőben, miközben ott van mellette a Múzsa, akiben minden  ott van, amit főhősünk szeret, és ahogy ez az életben szokott lenni, észre sem veszi.  Lindsey finoman, távolságtartóan nézi és szenved, egy idő után lemondó, cinikus mosollyal veszi tudomásul, hogy hiába a költő iránti szerelme, ez az idióta nem lát közelre, és neki itt nem terem babér. Hiába mesél Hoffmann,  tudjuk mi fog történni, nincs titok a mesében, az pedig milyen mese,  amiben egy csöppnyi titok sincs? És az esélye sem a boldog végkifejletnek. De a tragikum is hiányzik, mert nem a gonosz ármány akadályozza a boldogságot, hanem Hoffmannunk hülyesége. Na ezért nem szeretem a Hoffmann meséit!

 

*Ezért valószínűleg megköveznek a Hoffmann rajongók! Bocs, magánvélemény, írói munkásságom része.

 

Címkék: offenbach lindsey hoffmann netrebko held gubanova

5 komment

Mármint a hangfekvéséhez. Mostanában két olyan darabot is hallgattam, amikor nem illett a főszereplő hangfekvéséhez a szerep. Szerintem tévedés volt Netrebko Boleyn Annája  és Cecilia Bartoli Aminája is Az alvajáróból. A Boleyn  Annát ősszel passzoltam  egy hivatalos program miatt, örültem hát az ismétlésnek. De csalódást keltő volt, túl korai volt a visszatérés a szülés után Netrebkonak erre a szerepre, de úgy általában is. Tényleg vastagabb lett a hangja a szüléssel, de ettől még nem lett drámai szoprán. Különösen azért volt idegesítő, mert előző nap néztem  meg a 2007-es párizsi koncertjét Villazónnal, ahol a topon volt, ehhez képest másnap nem ugyanazt a hangot hallottam. Nem is volt ott a színpadon,  Verdi Boleyn Annája egyértelmű áldozat, de valahogy ez nem jött át az előadásból. Pláne nem, hogy a kontrasztot Jektyerina Gubanova jelentette Jane Seymourként. Teljesen érthetetlen volt, hogy Henrik miért is akarja lecserélni Annát erre a nőre. Gubanova hangjában a magas regiszterekben van valami, ami engem mindig egy Stihl fűrészre emlékeztet, ettől különösen idegesítő volt.   A két női főszereplő  annyira egyformán nem hozta a formáját, hogy közben Örkény jutott eszembe: Mechwart téri második emeleti parkra néző lakásomat elcserélném Mechwart téri második emeleti parkra néző  lakásra.  A Henriket éneklő Ildar Abdrazakov volt az egyetlen, aki jó volt az előadásban, de nem csinált bomba üzletet a cserével.

 Ugyanez az érzésem volt Bellini Az alvajárójával is, amit a múltkoriban vettem, mert kíváncsi voltam a Flórez - Bartoli párosra. Szeretem Bellinit, és  tökéletesen értem, hogy Chopin miért is rajongott érte. Gyönyörű dallamok, a bel canto iskolapéldája. De Amina lírai  vagy koloratúr szoprán szerep. Bartoli nem lírai szoprán, bármennyire is nagy énekes. Mert az. Egyszer, ha sok időm lesz, leírom, hogy miért is az, legalábbis én miért szeretem annyira. De ezen a lemezen (Bellini: La sonnambula Decca 2007) csak Flórez csillog. Bartoli küzd, és becsületes munkát végez, de nem az ő világa. Nem könnyed, nem légies, nem szárnyal. Pedig a lemezborítón mindent elkövettek, hogy ezt az érzést keltsék. A Como-i tavon készített fényképekkel megpróbáltak valami egészen légies feelinget adni a  lemeznek,  ami már csak azért sem sikerülhetett, mert Bartoli nem egy szilfid alkat (többek között ezért is szeretem). Ráadásul agyon fotoshopolták a fotóit, soványabbat,  ránctalanabbat, fiatalabbat csináltak belőle, mitől elveszítette azt a szeretnivaló  "bartoliságot". Egy ilyen tökéletes nőt csak utálni lehet.  De nem ezért hagy hiányérzetet a lemez. Hanem azért, mert nem illik a hangjához és a személyiségéhez. De mindegy, van még egy tucat lemeze, amiért csak szeretni lehet. Így legalább van ürügyem,  hogy másik felvételt is vegyek a La sonnambulából. 

Címkék: anna bellini verdi boleyn alvajáró bartoli netrebko flórez gubanova abdrazakov

Szólj hozzá!

A címet loptam. (Elegánsabban plagizáltam.) De akitől loptam, remélhetőleg megbocsátja. Alkalomadtán bocsánatot kérek tőle. Egyébként Párizs jelmondata: hánykolódik, de nem süllyed el. Ez jutott eszembe, miközben a Traviatat néztem a MET-ből Natalie Dessay-jel. Ennyire puritánul és talán éppen ezért ennyire erősen ható rendezést nem láttam még belőle. Pedig csak az elmúlt félévben vagy  három  Traviatat láttam: Fleminggel a Scalaból,  Fleminggel a Marta Domingo rendezést, és egy glyndenbourni előadást 1988-ból. És  két hete várom az Amazontól a La Fenicéből Patrizia Ciofi-val és Hvorosztovszkijjal. Ha mindent összeszámolok, biztos, hogy húsznál  is több változatban láttam életem során. Mégis talán ez volt a legerősebb, azzal, hogy gyakorlatilag kortalanná tette a történetet, és annyira lecsupaszította, hogy csak a lényeg maradt meg.

Ma  Violetta a legkiszolgáltatottabb kurtizán volt, aki csak szeretetre vágyik. Nagyon jól hangsúlyozta ezt, hogy a színpadon gyakorlatilag ő volt az egyetlen nő.  Még Florat is férfiruhába öltöztették, a kórus női tagjai is fekete öltönyben énekeltek. Az egész darab a női kiszolgáltatottságról szólt. A machismo-ról és a bűntudatról.  Csupasz színpadkép,  Violetta az egyetlen, aki színes ruhában énekel, mindenki más kiköpött bróker, vagy még inkább korunk hőse az üzletember. Aki lazításképpen úgy szórakozik, hogy közben  mindenki belepusztul a környezetében. A legnagyobb ötlet a Halál színpadi szerepeltetése volt. Az egész történet a Halál  szeme láttára játszódik,  sőt a Halál felügyelete alatt.  Egy szót sem szól, csak ott van.  Ellenőrzi, hogy minden  a maga rendjén megy-e. A végén ugyanaz a szereplő játssza az orvos kétmondatos szerepét, amitől helyére kerül az egész: ebben a történetben a halál az orvosa minden problémának.

 Dessay jelmeze tűzpiros koktélruha, amit a darab végén   ráhúznak egy névtelen női szereplőre: az utánpótlás biztosítva van.  Dessay egyébként elképesztően jól énekelt, és gyakorlatilag majdnem végig színpadon volt, mivel a második s a harmadik felvonást egyben játszották. Nem kis teljesítmény volt, különösen, hogy a puritán díszlet és jelmez nem adott eszközt  a kezébe,  csak a személyiségére hagyatkozhatott. Az egyetlen eszköz egy óriási óra volt, ami a fogyó idejét jelképezte. Az saját helyezetét tudomásul venni nem akaró kurtizánból fokozatosan alakult át  a saját szerelmének kiszolgáltatott szerencsétlen nővé. Matthew Polenzani  jó volt, de meg sem közelítette Dessay-t. Egy gyerek volt, aki meghajlik az erősebb akarat előtt,  igazán csak a báli jelenetben  hozta az őrülten féltékeny férfit.   Hvorosztovszkij  eleinte egy manipulátor, az az apa, aki nem tűr ellentmodást. Erőszakos, bár igyekszik fegyelmezni magát. Akkora pofont kevert le Alfredo-nak a Di Provenza il mare  il suol után, hogy azt hittem Polenzani lerepül a vászonról.  Manipulálja Violettát,  a "Dite alla giovine-ben" látszik az arcán, hogy a  csak menekülni akar. Úgy vonul vissza az erőszakos manipulációjából, ahogy erősödik Alfredo. Akkor döbben rá, hogy  mit is csinált, amikor a rendezés a Halál helyébe állítja a báli jelenetben, ami szerintem az egész előadás egyik csúcspontja volt. Erre mindig csak összekötőként  tekintenek, ami ahhoz kell, hogy átvigyék a harmadik felvonás zárójelentébe a történetet. Ebben az előadásban  Violetta halála lényegében happy end.  Éppen azért, mert Violettán és Anninán kívül nincs nő az előadásban,  a báli jelenet sem bál. Kanmuri.  A cigánytáncban férfiak hergelik egymást,   egy szőrös kezű, kopasz férfi feleveszi a tűzpiros koktélruhát, és addig  froclizza Alfredot, amíg nyilvánvaló lesz a tragédia: a legocsmányabb módon vesz elégtételt Violettán, hisz csak egy kurtizán. Óriási jelenet volt. Csöpögött a tesztoszteron a vászonról. Mint Fellini Bikaborjak című filmjében. 

Az E  tardi-ban  Dessay nem delirál. Tisztában van vele, hogy ez a szerelem a végzete. A  tökéletesen fehér színpadon nincs más, csak egy körbe futó pad, és  ezen ülnek  a szereplők egymástól jól távol, miközben Violetta és a Halál egyre közelebb  lépkednek egymáshoz. A Halál még mindig csak néz. Nem is kell több. Mindenki tudja, hogy ebben a nézésben mi van.

Hallottam már jobban énekelt Violettát, láttam már szebbet is, de jobban rendezettet nem láttam. Dessay-nél szebb hangja van Flemingnek,  Rost Andreának, és még néhány énekesnőnek.  De ez a tegnapi előadás Dessay-jel volt jó. Lehet, hogy ha Netrebkoval látnám, vele  is működne. A youtube-on van egy felvétel, ahol ugyanezt az előadást Netrebko és Thomas Hampson éneklik. Nem kedvelem Hampsont, de kísérletképpen  azért egy Netrebko - Hvorosztovszkij előadást megnéznék  ugyanígy a MET-ből. Érdekes lenne az összehasonlítás.  Az előadás után arról beszélgettünk, hogy  vajon ezek a közvetítések hogyan hatnak az  operára, mint műfajra.  P. szerint megöli az operát,  mert  nemhogy ennél jobbat, de ugyanilyet se lehet csinálni.  Nekem nem ez a véleményem. Szerintem ez mentheti meg. Mert ennél puritánabb, és éppen ezért minden korosztály számára befogadható  előadást nem lehet csinálni.  Ezt a fiatalok is  élveznék.   Kár, hogy  ma gyakorlatilag  csak a nyugdíjasok, a magányos nők és a turisták járnak operába.  (Sajnos ezt láttam Bécsben is.) De ha ez eljut a tömegekhez, akkor kiderül, hogy A kaméliás  hölgy ma is aktuális lehet.  Az opera pedig fluctuat, nec mergitur.  

 

 

Címkék: fleming rost traviata netrebko hvorosztovszkij dessay hampson polenzani

Szólj hozzá!

A karácsonyi meglepetések között volt (nem teljesen váratlanul persze) a Netrebko-féle Lucia a MET-ből. Annak ellenére meglepődtem, hogy én kértem, de nem hittem benne, hogy ez lesz a fa alatt, mert túl későn szóltam.  De a férjem beszerezte, és nagyon örültem neki. Kaptam mindenféle más előadást is, többek között A trubadúr 1988-as MET-es produkcióját Pavarottival, Sherill Milnes-szel és Marton Évával. Mindkettő érdekes és a maga  helyén nagyon jó, de ha van értelme összehasonlítani két teljesen különböző produkciót, akkor az összehasonlítás az igazán érdekes.

A Luciara Netrebko miatt voltam rá igazán kíváncsi, de a szereposztásban legalább ilyen  fontossá nőtte ki magát Kwiecien, és kíváncsi voltam Piotr Beczala-ra is, aki beugró volt, de szerintem jobb, mint Villazón, aki helyett beugrott. A rendezés hagyományos, egyetlen elemet kivéve, ez pedig Lucia anyjának szelleme és a darab végén Lucia szelleme, de éppen ez a jó benne. A múltkor valamelyik kritikában azt olvastam (talán a Momus-on) hogy az a baj a MET-es produkciókkal, hogy nem adnak hozzá semmit az operához, ezek a  rendezések teljesen hagyományosak. Hála istennek! - teszem hozzá. Elegem van a rendezői önmegvalósításból, én a zenéért és a drámáért megyek operába, nem azért, mert a  rendező óvodás korában későn tanult meg cipőt kötni, és az ebből fakadó frusztrációját most reagálja le egy agyament színpadképben. Ebből szerencsére semmi  nincs az előadásban. Netrebko tényleg jó, kicsit talán visszafogattabb, mint általában a Luciák, de ez jól áll neki.  A "Regnava nel silenzio" igen  erős kezdésnek bizonyult,  és innen csak még jobb lett. Az igazán jó jelenetei az Enrico-t éneklő Kwiecien-nel voltak. A "Soffriva nel pianto" vagy a "Se tradirmi tu portrai" alatt például  simán hihető volt, hogy  Ravenswoodban az a szokás, hogy a fiútestvér tulajdonként kezeli a saját húgát, és egyébként is Enrico egy manipulátor. Enricoval kapcsolatban általában azt hangsúlyozzák, hogy nincs választása, muszáj neki odadobni Luciát Arturonak, mert a család, meg a becsület, meg hasonlók.  Kwiecien a vele készített interjúban is erre utal, de szerintem nála ez inkább háttérbe szorult, mint a saját önzése. A  DVD felvétel azért jó, mert  sok a közeli felvétel, és jól látszik, ahogy Enrico megfeszíti az arcizmait, hogy  ne látsszon  rajta a feszültség, de ettől még  szembetűnőbb.  Kwiecien gonoszabbra vette a figurát a szokásosnál, de nem annyira elvetemültre, hogy hiteltelen legyen.  Teheti, mert a szerepnek tökéletesen a birtokában van, nem kell erőlködnie, kitűnő hangja van, csak a játékra kell figyelnie. A második felvonás végén  Arturo megérkezésekor  sorra mutatja be a vendégeket, és az arcán olyan szervilizmus látható, hogy  olyat csak egy hazai TV Híradóban láthatunk.
Netrebko őrülési jelenete pont azért jó, mert nem játssza túl. Töredezettebb, szétesőbb, mint ha áriaesten énekelné, de az őrületben soha nincs rendszer. Amikor a végén Lucia szelleme  a halálba csókolja Edgardo-t, az igazi meglepetés. Beczala nagy érdeme, hogy hagyja, hogy az utolsó nagy áriában közel egyenrangú fél legyen a szellem.

A trubadúr különösen akkor érdekes, ha  a Lucia után nézzük. Így látszik leginkább az, hogy merre haladt az operajátszás  közel negyedszázad alatt. Több Trubadúrt láttam az elmúlt néhány évben, és mindegyik pergőbb volt mint a Pavarotti-féle. Nagyon érdekes látni, hogy   mindhárom főszereplő mennyire statikus az előadásban. Szenzációs hangok, de egy másik  játékstílus. Marton Éva (aki elviselhetetlenül szőke!) alig mozdul a színpadon, szinte nem nem néznek egymásra Pavarottival, mindketten a nézőknek énekelnek. Pavarotti  egyetlen eszköze, hogy kezet csókol Leonoranak, de gyakorlatilag csak elvannak egymás mellett. Van lemezem Milnes-szel, ezért ebben az előadásban csalódást keltő volt. Biztos benne van a csalódásban, hogy igazából a Hvorosztovszkij-féle londoni előadást szerettem volna,  de abszolút mértékben is csalódtam. Nem  volt annyira gonosz, hogy uralta volna a színpadot, de nem is volt annyira esendő, hogy indokolta volna a gonoszságát. És néhol kifejezetten labilis, kétszer pedig határozottan hamis volt a hangja.  Ami végülis számomra tanulságos volt, hogy az elmúlt húsz évben mennyire akciódúsabb az operajátszás. Ma már nem elég a színpad közepén énekelni, játszani kell egy jó előadáshoz. Mozgalmasabbak a mai rendezések, annak ellenére, hogy a díszlet és a jelmezek is jelzésszerűbbek. Azért (is) szeretem a MET-es proukciókat, mert az egyszerű díszletek mellett a jelmezek mindig kifejezőek. De ebben például kifejezetten zavaró volt a jelmezek tobzódása. Nekem kifejezetten lassúnak, néhol unalmasnak tűnt  a régi rendezés. Ennek ellenére örülök neki, mert egy kiváló viszonyítási pont. Ha legalább ezt közelítené a hazai, az új évben minden nap ott ülnék. De tartok tőle, hogy máshol  gyakrabban leszek található. Egyébként boldog új évet kívánok mindenkinek!

Címkék: pavarotti marton lucia trubadúr netrebko beczala kwiecien lammermoori milnes

Szólj hozzá!

Mostanság gyakorlatilag csak Mezzo-t nézek, illetve hallgatok, de szinte kizárólag felvételről, több napos, gyakran több hetes csúszással. Az előbb fejeztem be a Lammermoori Luciát, ez az amit  talán el is tudnék énekelni, annyit hallgattam. Sem Donizettit, sem a Lammermoori Luciat nem tudom megunni. Láttam már vagy nyolcféle előadásban, jobbnál - jobb énekesekkel, csak az állítólag mostanság  legjobbat nem láttam. Márciusban közvetítették a MET-ből Netrebkoval, de a barátnőmnek adtam oda a jegyeket, mert mindenféle nemzetközi kapcsolatok miatt nem tudtam elmenni. Ő nem nagy operabarát, de ettől teljesen odavolt. Úgyhogy most csak abban reménykedhetem, hogy megkapom DVD-n. Ha nem, hát ez is a hiánylistán lesz, akár a többi  mások által akadályozott MET közvetítés. (Legutóbb például a Boleyn Anna vagy a Siegfried, amiért a szívem szakadt meg.)
Viszont most felvettem a lyoniak Luciáját, franciául. Ettől igen érdekes, merthogy annyira beleégett a szöveg ritmusa a fülembe, hogy kifejezetten zavar a francia szöveg. Pedig igen jól artikulálnak, talán túl jól is, de a Luciához  az olasz szöveg illik, még akkor is, ha nem tud olaszul az énekes. Ha tud, akkor meg különösen. Most nem csak  a nagyokról (Callas, Sutherland) beszélek, hanem a kortársakról. Szerintem a szerepre a világon az első háromban van Rost Andrea, akinek  a Violettán kívül ez a legjobb szerepe ma. De ha nem a legnagyobbakat vesszük, akkor is az olasz  librettoval jön át legjobban a történet.  Érdekes módon nekem az egyik kedvencem egy japán Lucia: Asako Tamura. Kétszer is hallottam Luciát énekelni (másban nem is ismerem), és nagyon jó volt.

Most Natalie Dessay énekli Luciát, aki szép is,  isteni koloratúrái vannak, magabiztos a szerepben, de a francia szöveg  tompítja a zenét. Amiatt, hogy a   éneklés közben a francia nyelv sajátossága miatt kiéneklik a szó végi néma "e"-t,  a szöveg egy árnyalattal hosszabb lesz, és borul az egész ritmikája.  Ráadásul ebben a darabban szinte csak slágeráriák vannak, amelyeknél mindenki tudja a hangsúlyokat, így meg nem oda esnek, ahová várom.

Anno, amikor a lányom kicsi volt, és először voltunk operában vele, én is hiányoltam, hogy miért nincs magyarul  A varázsfuvola, hiszen egy kicsi gyerek nem tud olvasni, de nem kaptam rá választ. Azóta már értem. Inkább elmesélem a történetet előre részletesen, de az opera azon a nyelven az igazi, amelyen megírták. Úgy jön ki a ritmusa. Az olasz nyelv  a legalkalmasabb erre, hiába van francia nagyopera (Bizet, Massenet, Offenbach), hozzám egyik sem tudott igazán közel kerülni, és ebben minden bizonnyal szerepe van a nyelvnek is, amit értek és kedvelek is, de számomra az opera az olasz. Legfeljebb német vagy orosz, vagy cseh, vagy.... Szóval magammal sem értek egyet. Egyet viszont biztosan tudok: a Lammermoori Luciat, olaszul szeretem és kész! (Tovább árnyalja a képet, hogy vannak azért igen jó áriák franciául, mint például Alagna versailles-i koncertjén, de erről majd egy másik alkalommal. Amúgy sem tudom eldönteni, hogyan is állok most Alagnával, még meg kell  néhányszor hallgatnom, hogy döntésre jussak.)  

Közben pedig azon gondolkodom, vajon Z. mit szólna hozzá? Szerintem nagyon nem tetszene neki, pedig nem rossz rendezés, és  Natalie Dessay jó Lucia. Szinte hallom a hangsúlyt, ahogyan lekezelően nyilatkozik az előadásról. Merhogy nem Callas. Hát tényleg nem az, de nem is kell annak lennie. Elég, ha jó Natalie Dessay. És ő nem szokott nagyot hibázni.  

 

Címkék: rost andrea lucia sutherland callas netrebko asako nathalie alagna dessay lammermoori tamura

Szólj hozzá!