HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Ady Endre (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) Alagna (1) alagna (5) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) Anyegin (1) anyegin (3) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) Aznavour (1) aznavour (2) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) beethoven (5) Beethoven (2) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (2) botha (1) Both Miklós (1) brahms (2) Brahms (1) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) Calleja Joseph (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) csajkovszkij (2) Csajkovszkij (3) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) Darvas Iván (1) David Fray (1) delpy (1) Delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) Donizetti (3) donizetti (1) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (13) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) garanca (2) Garanca (1) gardiner (1) Gardiner (2) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) Hvorosztovszkij (5) hvorosztovszkij (18) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) Kurt Veil (1) kwiecien (3) Kwiecien (2) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) linklater (1) Linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Mácsai Pál (1) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) Mendelssohn (1) mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) Midori (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) Mozart (2) mozart (3) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) Olga Peretyatko (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) otello (1) Otello (2) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) podcast (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) Renato Bruson (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) rigoletto (4) Rigoletto (1) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Ruttkai Éva (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) Terápia (1) Terfel (1) terfel (8) thais (1) Theresa Stratas (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) Traviata (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) Ute Lemper (1) váci (1) vali (1) vántus (1) Varázsbolt (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) verdi (8) Verdi (5) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) Wagner (3) wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) Zeffirelli (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


Tegnap végre rájöttem, hogy miért nem értettem Az istenek alkonyában Jay Hunter Morrist, mint Siegfriedet. Miért volt nekem az egész valahogy túlságosan soft egy rendes mitológia hőshöz képest? Az ismétlésben világosan látszott, hogy ez a Siegfried olyan, mint az amerikai gyerekek, akiket dr. Spock alapján neveltek, és elhitetik velük, hogy mindent magkaphatnak amit csak akarnak, aztán amikor megkapják, nem is igazán tudják, hogy miért is akarták, és főként nem tudják, hogy mit is kezdjenek a megkapott  valamivel. Ennek ellenére nem volt rossz előadás, csak Siegfried  helye lett világosabb.

Gerhard Siegel Miméje például egészen fantasztikus volt. Annyira kicsinyes és gonosz, hogy a végén szinte sajnáljuk, amikor Siegfried leszúrja, mert elnéznénk még azokat az önkéntelennek tűnő, de persze kitűnően felépített gesztusokat, amivel a ki nem mondott gondolatait kíséri. A mimikáját bármely ideggyógyászati továbbképzésen tanítani lehetne, ahogyan hunyorog, és rángatózik az arca, vagy a gesztusait, ahogyan időnként idegesen végigsimítja az ajkait. A kényszeres cselekvéseit, amivel leplezni kívánja a Siegfried iránti gyűlöletét. Hangilag is a helyén volt, a végén is bírta, amikor pedig már a gyűlölettől elfullad a hangja, és csak a gyűrű iránti vágy vezérli.  Ehhez képest nem volt meggyőző Jay Hunter Morris, mert mosolyogva, mondhatni derűsen próbálta megvetni Mimét, de senki nem hitte el neki, engem legalábbis nem győzött meg. Külsőleg megcsinálták Siegfriedet, de a szerepet nem sikerült felépíteni. Egy ártatlan gyerek rácsodálkozásával, már - már ostobán  tekint a világra, kicsit egyszerű lélek, aki azt a feladatot kapta, hogy  1. kovácsolja össze a kardot, 2. szúrja le Fafnert, 3. mentse meg Brünnhildét,  de szigorúan csak ebben a sorrendben. És megteszi, de nem kérdi miért, ugyanígy megtenné azt is, ha azt mondanák neki, hogy hordja össze az erdő összes szikláját, és szortírozza ezeket méret és szín szerint. Megtenné, de nem kérdezné miért. Csak  két igazán jó pillanata volt: az erdei jelenet a kismadárral (Mojca Erdmann énekelte gyönyörűen), és az utolsó kettős Brünnhildével.

Mime mellett igazán jó Terfel volt, mint  Vándor/Wotan.  A Mimével való találós kérdéseinél már látszott, hogy ezt az előadást ők viszik a hátukon, de a csúcspont az az Erdával való jelenete volt. Valószínűleg Wagner rosszul szakaszolt:  Az istenek alkonya ebben a jelenetben kezdődik. Amikor megtörten felébreszti Erdát (Particia Bardon), és arra keresi a választ, hogy vissza lehet-e forgatni a történelmet, akkor látszik, hogy felkészült  a bukásra. Megérti, hogy a bukása abban a pillanatban kezdődött, amikor elkezdett kételkedni. Egy isten nem isten attól a pillanattól, hogy kételkedik önmagában. Ez emberi tulajdonság, egy isten számára megengedhetetlen luxus. Wotan akkor bukott el, amikor kételkedni kezdett abban, hogy helyesen járt-e el Brünnhilde megbüntetésével. Egy isten lehet igazságos vagy igazságtalan, haragos, akár kegyetlen is, de nem  cselekedhet szeretetből. Ha így tesz, bukásra van ítélve. Tudja ezt Wotan is, és  Erda is megérti, s ettől omlik össze, s vonul vissza a biztonságot nyújtó álomba. Terfel igazi nagysága  Brünnhilde sziklájánál látszik. Úgy hal meg, hogy tudja: ez egy körforgás. Elbuktak a törpék, elbuktak az óriások, most elbuknak az istenek is. A gyűrű és Brünnhilde az emberé lesz, aki egyszer ugyanúgy elbukik majd. Minden el van rendelve. Mint abban a perzsa mesében, ahol a  Halál találkozik az indiai maharadzsa szolgájával, és közli vele, hogy éjfélkor magával viszi. A Szolga kétségbeesetten rohan az Uralkodóhoz, hogy segítsen rajta, aki leggyorsabb táltosát adja oda neki, hogy meneküljön, éjfélre biztosan elér Perzsiába, ahol a Halál már nem találja meg. Éjfélkor természetesen megjelenik a Halál, mire  a Szolga kérdi, hogyan találta meg.  A Halál válasza az volt, hogy nem  is értette mit keresett  délben Indiában, hiszen neki éjfélkor Perzsiából kellett magával vinnie. Ez a biztos tudás és fáradtság volt Terfel tekintetében, amikor megpróbálja megmagyarázni Siegfriednek, hogy egyszer majd Ő is sorra kerül, de előbb még dolga van. Tegye a dolgát: mentse meg Brünnhildét, a gyűrűvel emelje fel az embert. Terfel hangja egyre mélyül, és egyre  sötétebb lesz.  Már nem egyszerűen belenőtt Wagnerbe, már kitűnő  Wagner énekes. Alkatánál fogva is predesztinált, de intelligenciájánál fogva még inkább.

Hans Peter König mint Fafner kicsi szerep, de jól előre vetítette Az istenek alkonyában nyújtott Hagent, illetve Deborah Voigt is hozta amit kellett, talán még jobban, mint a  következő részben. Jay Hunter Morris tenorja bár elmegy Siegfriednek, szerintem nem Wagner hang.  Tudom,  hogy  beugró, nem hallottam sohasem Ben Heppnert, vagy a szintén beugrónak kikiáltott, majd szintén visszalépő  Gary Lehmannt,  de azért az összehasonlítás miatt  szívesen meghallgatnám az első szereposztást is.

 

Címkék: morris wagner siegfried bardon voigt könig erdmann terfel siegel

Szólj hozzá!

Korábban már írtam, hogy szeretem Kovalik Balázst, annak ellenére, hogy voltak/vannak/lesznek olyan rendezései, amik nekem nem tetszenek. De mindig érdemes rajtuk gondolkodni. Most egy interjúban   a magyar operajátszásról, és főként a Magyar Állami Operaházról mondja el a véleményét, és azt kell mondjam, hogy teljesen igaza van. Szombaton megnéztem az Erkel javára szervezett  gálaestet, pontosabban elkezdtem, de nem bírtam végignézni. Annyira vegyesfelvágott volt,  és annyira hmm.... "egyenetlen" (azt hiszem egy úrinő  számára ez így comme il faut), hogy kikapcsoltam. A legjobban a közönség akasztott ki. Hivatalból jelen lévő, operához nem értő,  dísztapsoncok. Lukács Gyöngyi gyönyörű Turandot-ot énekelt, épp, hogy megtapsolták. X. Y. bejött, hang és artikuláció nélkül magyarkodott egy kicsit, ováció. Na kösz, ebből nem kérek!

Betettem a DVD lejátszóba a Falstaffot a Covent Gardenből, Terfellel és Barbara Frittolival, és ismét jól szórakoztam. Mert ott mindenki tette a dolgát.

 

Címkék: lukács gyöngyi kovalik terfel frittoli

Szólj hozzá!

Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy emlékezzek a zseniális Szász Péterre. Amikor  egyetemista voltam a manapság egyre inkább átértékelődő '80-as évek első felében, kollégiumi barátnőm D. filmfüggővé változtatott. (Csak szólok, hogy ez már elmúlt, vagy legalábbis csökkent,  mint a Gyalog galoppban a gyíkká változtatás.) Ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy ha tehettük, állandóan moziban ültünk, és állíthatom, hogy nálunk up to date-ebb filmrajongó nem nagyon volt Budapesten. (Köszönhető volt ez elsősorban a 2 Ft-os diákjegynek.) Hanem abban is, hogy faltuk Szász Péter film-, és színházkritikáit. Ha jól emlékszem Film, Színház Muzsika mellett az Új Tükör volt rendszeres megjelenési helye, de számos más helyen is írt. Nem csak azért imádtuk, mert egyébként kiváló forgatókönyvíró volt, ha Hollywoodban élt volna, minden bizonnyal a legnagyobbak között tartanák ma számon. Nekem személy szerint a Szépek és bolondok lírája ma is lekörözhetetlen a szintén fantasztikus  Kállai Ferenccel. Azért szerettem a kritikáit, mert még a legrosszabb előadásért, filmért is úgy tudott rajongani, hogy mindenkinek azonnal kedve támadt  elrohanni a moziba, színházba, és megvigasztalni a szereplőket, hogy  nem is olyan rossz ez, és legközelebb pedig mi tudjuk, hogy nagyon jó lesz. Szász Péter imádta a színészeket, rendezőket, és a rajongás mellett tudott úgy kritikus lenni, hogy soha nem bántott. Ez nyilván személyiségből fakadt, azért sem tudja senki utánozni.

Mindez azért jutott eszembe, mert a Terfel koncert kapcsán  újra rájöttem, hogy a csípős nyelvem ellenére én igazából szeretek rajongani, sőt igazából csak rajongani szeretek. Örültem, hogy a kritikák és a kommentek között sok hasonlót találtam.  Jó lenne egy új Szász Péterre lelni. Minden héten biztosan lenne egy jó napom.  Úgyhogy hajrá Fáy Miklós! Már csak egy kicsit kellene  csiszolódni.

 

Címkék: szász terfel

Szólj hozzá!

Na igen!  Nagyon megérte a Rosszfiúra várni. Tegnap egész nap hisztiztem, hogy mi van, ha nem érünk oda a hó miatt, mi van, ha elmarad a koncert, stb., mire a férjem megunta, és biztos ami biztos, két órával korábban elindultunk. Ennek az lett a következménye, hogy a  lassú, de sima út után fennmaradó időt a lemezboltokban töltöttem, így jelentősen gyarapodott a lemez-gyűjteményem, ezzel fordítottan arányosan csökkent viszont a bankszámlámon lévő szabad felhasználású keret.

Jó lenne a hóra fogni, hogy nem volt teltház, ám még tegnap is lehetett jegyet kapni, de azért nem volt feltűnően kevés néző. Terfel pedig a maga szokásos lazaságával nyitott, Dulcamaraként ledumálta a színpadról a zenekart, majd megivott egy üveg sört!! a színpadon (egy slukkra, hogy ne nyeljen sok levegőt), majd onnantól nyert ügye volt. Hihetelenül humoros, laza és már - már popikonra jellemző koncert volt. Semmi faxni, semmi művészkedés, de a Te Deumnál elakadt a lélegzet, annyira szép volt. Akárcsak a Mefisto, vagy nekem külön meglepetés volt a Bűvös vadász. (A Kovalik-féle operaházi Mefisto-ra régóta vágyom, de az idén is kimaradt.)  

A koncert második felében  a  l'art pour l'art gonosz Jágot leszámítva inkább a könnyedebb műfaj, Gershwin, Weill, illetve a Magyarországon sohasem hallható "Gilbert and Sullivan"-től egy számomra ismeretlen dal. De a könnyed műfaj sem volt könnyű, csupán hihetelenül természetes, mint a levegővétel. Bármit csinált a színpadon, akár buffo, akár musical, akár velejéig gonosz, mindig azt éreztem, hogy ez az ember énekelve lélegzik. Számára ez olyan közeg, ami az életbenlétéhez kell. És az, hogy Ő így él, az mindenkinek gyönyörűség és szórakozás. Gond  és fennhéjázás nélkül közlekedik a műfajok között, bizonyítva, hogy minden műfajban tud jól énekelni. Terfel nem egyszerűen jól énekel: Terfel zseniálisan énekel és játszik. Még a ráadásként adott Javert-t a Nyomorultakból  is jól énekelte. Semmi pöffeszkedés: rossz-fiúkat ígért, Javert pedig nagyon rosszfiú, tehát itt a helye. Nagyon akartunk újabb ráadásokat, de ezután már csak egyet adott: egy wales-i népdalt. Be is jelentette, hogy ez az utolsó, és amikor befejezte, volt egy nagyon hosszú pillanat, amikor állt a levegő a teremben, és a  közönség nem kapott levegőt. Aztán felcsattant a szűnni nem akaró taps, de az előadásra végig jellemző összekacsintós humorral jelezte, hogy odakint esik a hó, mindenki menjen haza. Az egész előadás alatt olyan volt, mintha csak egy régóta együttlévő baráti társaságban ülnénk, és a társaság bohóca,  éneklő stand up comedy-t adna elő a többiek szórakoztatására. Nincsenek világsztáros allűrök (mint pl. Alagnánál), van viszont tapintható jó érzés. Az az érzés, hogy ilyen embert akarok szomszédomnak, kollégámnak, barátomnak.  Húsz éve vártam erre a találkozásra, és eddig csak hittem, hogy megéri várni, tegnap óta tudom, hogy megérte. Ja, és büszke vagyok magamra, mert beigazolódott, hogy ott, akkor a FNAC-ban jól éreztem: Terfel és Hvorosztovszkij is  óriási tehetség, sok örömet fognak még okozni. Bár így lenne ötösöm a lottón!

Címkék: terfel

7 komment

Éééés igen! Jön Bryn Terfel! Már jegyem is van. Ha minden kívánságom így teljesülne! Kicsit ugyan szorongok, hogy vajon melyik kívánságom helyett kaptam ezt, amiben nem is reménykedtem. Mostmár csak Hvorosztovszkij van a kívánság-listámon. Meg Kauffman, meg Netrebko, meg Deborah Voigt, meg Dessay, meg..... sorolhatnám napestig. De  Terfelt már alig várom. Megint van miért számolni a napokat.

Címkék: terfel

Szólj hozzá!

Hát ezt is megértük! Hvorosztovszkij és Terfel mögött megjelent a trónkövetelő, az új nemzedék, Mariusz Kwiecien. Tegnap a Don Giovannit néztem a MET-ből a MÜPÁ-ban, és akár tetszik, akár nem, el kell ismernem, hogy ez egy új nemzedék. Nem rosszabb, mint az előző, csak más. Kwiecient az isten is Don Juannak teremtette, nem egyszerűen "good looking guy", hanem "very good looking guy", kitűnő, majdnem minden szerepre alkalmas baritonnal. Mégis ez a csábító más, mit az eddigiek. Korszerű, a mai lányoknak szól, mai technikákat vet be. Nem olyan jellegzetes a hangja, mint Terfelnek, vagy pláne Hvorosztovszkijnak, de szép, stabil, és uralja a szerepet. Minden hangból a magabiztosság sugárzik, nem kell az éneklésre figyelnie, minden erejével a játékra koncentrálhat. Kwiecien lubickol a szerepben, nincs egy cseppnyi erőlködés sem a játékában. Míg Terfelnél és Hvorosz-tovszkijnál Giovanni a hódítást élvezi, Kwiecien Don Giovannija a hódítás eredményét. Addiktológiai eset: pszichiátriai szex- és stresszfüggő. Egy gátlástalan, cinikus gazember. Ha hollywoodi film lenne, a fiatal Michael Douglas játszaná. Kwiecien Giovannija ezért sokkal tempósabb, mint az elődök. Az elődök élvezték a csábítást, őt a hatékonyság növelése, a statisztika motiválja. Workaholic, a csábítás a munkája. Ez a tempóváltás egyébként az egész előadást jellemezte, felgyorsult, a "La ci darem la mano" is csak aláfestőzene egy akciófilmben. Ma már nincs idő a ráérős csábításra, nem akar senki várni, nem akarja kiélvezni a várakozás izgalmát. Terfel báját az adja, hogy tud várni a megfelelő pillantra, pók módjára szövögeti a hálóját, Kwiecien Giovannija nem tud várni. Mindent azonnal akar. Egy yuppie. Ahogyan a füle mögé simítja a haját, abban benne van az önimádat minden jellemzője. A rendezés is ezt a jelleget erősítette tegnap, a hagyományos díszlet és jelmez mögött legalább egy 16-os karikát érdemelt az előadás, elsősorban Giovanni és Zerlina jeleneteiben.

Amikor a Kormányzó szellemével küzd, akkor látszik a tudatosan felépített yuppie a karakterben: nem csak azért mond igent a pokoli vacsorameghívásra, mert a bátorságát akarja fitogtatni, hanem egyszerre látszik a tekintetében a kíváncsiság, hogy meddig lehet még emelni a tétet, és a fáradtság, a "legyen már végre vége ennek az embertelen hajszának" vágya. Mert mint minden yuppie, magától nem tud leállni. Mint aki 200-zal rohan a falba.

Az előadás másik nagy figurája a Leporellot játszó Luca Pisaroni volt. A darab alapjában véve is a kettőjük közötti civódásól szól, mindenki más csak mellékszereplő, de ez tegnap különösen látszott. Pisaronit sem hallottam korábban, de a bölcs megvetés iskolapéldáját hozta. Remek humorral játszotta a látszólag kiszolgáltatott, de valójában nagyon is dörzsölt szolgát. A Regiszter áriától egyenrangú partnere volt Don Giovanninak.

Ha már a férfi szerepeknél tartunk: Don Ottaviót Ramón Vargas játszotta, aki viszont olyan volt a szerepben, mint az elveszett kisfiú a péceli hetivásárban. Lötyögött rajta a szerep, nem megy neki a hősködés. Egyébként szerintem a hangja sem való Ottaviónak, de én mindig a színpadi jelenlétet hiányolom nála. Nyolc éve láttam az Erkelben, mint Edgardot a Lammermoori-ból, ott sem értettem, hogy mitől ekkora sztár. Lemezen sokkal jobb, ott csak a hangra kell figyelni. Itt a második felvonásbeli nagyáriája szép volt, de ott nem kellett semmit csinálnia, csak énekelni. A játékban csak egyetlen jó pillanata volt, a zárójelentben egy arckifejezés, amikor arra kéri Donna Annát, hogy végre esküdjenek már meg, és Anna még egy év türelmet kér. Ekkor elfordulva olyan lúzer arcot vágott, hogy felnevetett a közönség.

A nők közül Zerlina volt a legjobb, Mojca Erdmann énekelte. Kellően hiszékeny volt, aki azonban hamar felismeri, hogy mikor jár jól. Szép nő, szép hanggal, és az épp szükséges frivolsággal, ami a Masettoval (Joshua Bloom) énekelt duettjeikben látszott igazán. Donna Annát egy lett énekesnő játszotta, Marina Rebeka, igazából semmit nem tudtunk meg róla. Ez nem az ő hibája, a darabban is csak ürügy Donna Anna, nincs jelen a konfliktusban. Nekem a legtöbb bajom a Don Giovanniban mindig is Donna Elvirával volt, akit Barbara Frittoli énekelt. Sohasem értettem a Donna Elvira típusú nőket. Mert a szerelemben nem az a legjobb, hogy szeretve vagyunk, hanem az, hogy szerethetünk. Elvira meg van sértve, amiért Don Giovanni elhagyta. Nem a hiánya fáj, hanem a sértettség. Nem tudja elfogadni, hogy nem Don Giovanni tehet róla, hogy neki fontosabb volt a férfi, mint a férfinek Elvira. Ez Elvira választása, nem lehet Giovannin számon kérni. Don Giovanni ugyan egy cinikus gazember, de Elvira érzéseiért nem ő felel. Frittolinál a hervadó Elvira utolsó esélye ez a szenvedély, mert szerelemnek nem nevezhető. Ez kétségbeesett menekülés a magány elől. Az önbecsülés maradékait kaparja össze, abban a reményben, hogy paradox módon, ennek árán feladhatja éppen az önbecsülését, és visszakapja a rabszolgatartóját.

Én ugyan jobban kedvelem a Terfel - Hvorosztovszkij típusú játékot, de tegnap kicsit úgy éreztem magam, mint amikor a Cadiff-i Énekverseny után felfedeztem mindkettőjüket. Várom, hogy a trónkövetelő Kwiecien mit mutat a továbbiakban. Erős a gyanúm, hogy sokat hallunk még róla. Meggyőzhető vagyok.

 

Címkék: vargas bloom rebeka erdmann terfel hvorosztovszkij frittoli kwiecien mariusz pisaroni

Szólj hozzá!

Annyit írtam már az abszolút kedvencemről Hvorosztovszkijról (nem is írtam annyit, mint amennyit szerettem volna, igen visszafogtam magam), hogy azt hiheti bárki, hogy mást nem is hallgatok. Ez nem igaz, hallgatok mást is, de rajongani nem lehet mindenkiért, csak egyvalakiért. (Na jó, kategóriánként. A kategó-riákat viszont én határozom meg.) Bryn Terfel pedig a szabályt erősítő kivétel. Baritonban ő a másik, akiért rajongok. Négy napja az autóban Terfelt hallgatok, és kicsit elszégyelltem magam, hogy eddig nem esett szó róla. Ha választanom kellene (szerencsére nem kell), akkor persze Hvorosztovszkij nyerne, de nagyon fájna a szívem Terfelért. Egyszerre indultak, a pályájuk is párhuzamos.

Én is egyszerre fedeztem fel őket, nem sokkal az 1989-es Cardiff-i Énekverseny után. A '90-es évek elején hosszabb időt töltöttem Franciaországban ösztöndíjjal. Itt nem részletezendő okokból rendkívül pocsékul éreztem magam, nagyon sokat voltam egyedül, és hamar megtaláltam a város FNAC áruházát, amelynek az én Rózsavölgyi lemezbolthoz szokott mértékeimhez képest óriási lemezrészlege volt. Ez volt az az időszak, amikor már megjelentek a CD-k, de még dominált a bakelitlemez. Itt mindkettőből fantasztikus választék volt. A munka végén nem nagyon akaródzott hazamenni a kollégiumba, és egyedül hallgatni a rádiómat, így minden nap bevettem magam a lemezboltba. Nagyjából egy hét után az egymást váltó két eladófiú ismerősként üdvözölt, és rezerváltak nekem egy saját fülkét, ahová beköltöztem, és naponta több órát hallgattam azokat a lemezeket, amikről itthon álmodni sem mertem, sőt fogalmam sem volt. Zeneileg maga volt a mennyország. Különösen, mikor kedvesen azt is elnézték, hogy az egyébként drága zenei szaklapokat helyben elolvassam, s visszategyem a polcra. Két kollégámat leszámítva ők voltak azok, akik elviselhetővé tették ezt az időszakot.

Nos, az egyik este a Diapason d'or kiadványokat népszerűsítő katalógusban olvastam a Cardiff-i Énekversenyről, és arról, hogy a zsűri nem tudott dönteni. Bár a helybéli versenyző, Bryn Terfel volt a toronymagas esélyes, de a krasznojarszki Dimitrij Hvorosztovszkij letarolta a mezőnyt. Végülis megosztva nyertek (Hvorosztovszkij a fődíjat, Terfel valami extra különdíjat), de a szerző páholyból kívánta végignézni kettőjük küzdelmét a következő években. Azért keltette fel a figyelmem a cikk, mert éppen előző este hallottam a rádióban egy koncertet, ott hallottam először Hvorosztovszkijt, és azonnal beleszerettem hangjába (az O' Carlo, ascolta-t énekelte). Fogalmam sem volt ki ez a pasi, de a hang alapján egy idősödő úr jelent meg a képzeletemben, és nem értettem, hogy miért nem hallottam én eddig. Ehhez képest képet is közölt a Diapason d'or a versenyzőkről: az egyik egy tipikus orosz szépfiú, a másik egy darabos, jóképűnek cseppet sem nevezhető, nagydarab walesi. Ez volt Bryn Terfel. Ott helyben elkezdtem keresgélni, és találtam is Terfeltől lemezt. Hvorosztovszkijtól nem, de a kedves eladó fiú néhány nap múlva szerzett egyet, örök hálám érte azóta is.

Mindkettőt meghallgattam, és megértettem, miért nem tudott a zsűri dönteni. Merthogy mindkettő egészen kitűnő volt. Két másként gyönyörű baritont hallottam: az egyik selymes, melegbarna, puha, kedves, mégis csillogó (Hvorosztovszkij), a másik inkább a bassbariton felé hajló, de magasságokkal is jól bánó, olyan, mint egy mindent körülölelő bolyhos takaró (Terfel). Innentől én is páholyból nézem a kettőjük küzdelmét. Először Terfel állt nyerésre, neki jobb volt a managementje. Hvorosztovszkij csak később költözött Londonba, onnantól ő is szárnyal.

De ez a poszt Terfelről szól. Kitűnő hangja van, és kitűnő játékos is. Igazán három terület van, ahol vitathatatlanul jobb, mint Hvorosztovszkij: Wagner és a Don Giovanni, valamint Rossini. (Bár ez utóbbi kategóriában igen sokat fejlődött Hvorosztovszkij is.) Terfelt legutóbb néhány hónapja egy MET-es előadás-ban Wotan-ként hallottam A walkürben. Nagyon jó volt. Hiteles volt, illett az alkatához, őserő volt az énekében. Úgy tudott haragudni Brünhildére, hogy közben majd' belehalt az iránta érzett szeretetbe és bűntudatba. A Wagner válogatáslemeze után nem is vártam mást tőle.

Mindkettőt hallottam és láttam már Don Giovanniként, és fájó szívvel, de be kell vallanom, hogy Terfel jobb. Hvorosztovszkij nekem nagyon steril volt, Terfel az a rosszfiú, akiről mindenki tudja, hogy az, de mégsem tud neki egy nő sem ellenállni. Az a férfi, aki izgalmas, bűnös, de elbűvölő.

Úgy nagyjából tíz éve láttam egy 1996-os televíziós felvé-telt, amin Hvorosztovszkijnak nem sikerült elhitetnie, hogy bárkit képes elcsábítani. Igaz, nagyon fiatal volt a szerephez, de ahogyan ma a partnernőire néz, továbbá abból, amit a viharos magánéletéről lehozott az orosz bulvársajtó, biztos vagyok benne, hogy azóta már sokkal jobban hozza a figurát. A La ci darem la mano-t igazán mégis a Bryn Terfel - Cecilia Bartoli párossal szeretem. Egyszer láttam egy életrajzi filmet Bartoliról a Mezzo-n, ott énekeltek együtt, abban fantasztikusak voltak. Sajnos a youtube-ról törölték szerzői jogok miatt. Nagy találkozás az övék, ha lenne szubrett az operában, Bartoli az lenne. Ők ketten olyanok, mint a kéz és a kesztyű. Illenek egymáshoz.

Ez leginkább a Rossini operákban jön ki. Sajátos hangképzés kell a Rossinikhez, gyakori hangváltások, igen rugalmas hangot igényel. Terfel és Bartoli hangja erre tökéletes. Még a recitativóik is szórakoztatóak. Terfel alkatánál fogva hordoz valamit az opera buffo-ból, ami Rossininál elengedhetetlen. Hvorosztovszkij főként a nagy dallamok és nagy áriák énekese (Verdi és az oroszok), Terfel megtalálta azt a rést, amiben utolérhetetlen. Ez Rossini és Wagner.

Van még egy terület, ahol fej fej mellett futnak. Ez az oratórium. Mindkettőjük gyönyörűen énekli Handelt és a többi barokkot. Terfel többet, sokkal többet énekel oratóriumot, a Judas Maccabeus vele a legjobb. De Hvorosztovszkij sem marad el szépségben, csak kevesebbet énekel. Egyszer igazán arra lennék kíváncsi, hogyan énekel orosz egyházi énekeket. Azért nagy pénzt fizetnék!

A kezdeti versengés után mára mindenki a saját pályáját futja, és mindkettő nagyon nagy énekes. Terfel intelligensen nem akar a látványban versenyezni Hvorosztovszkijjal. Ott még a start előtt elbukna. Igaz, sok közös pontjuk sincs. A játékban vetélkednek. Mi csak nyerünk vele.



Címkék: verdi rossini wagner judas bartoli terfel hvorosztovszkij maccabeus

Szólj hozzá!

Tegnap este megnéztem a MET Don Carlos közvetítését az Urániában. Lehet, hogy mégis aludnom kellene még egyet, mielőtt leírom a véleményem, mert elég lesújtó, és nem pályázom Fáy Miklós babérjaira, bár sokakkal ellentétben én szeretem a kritikáit.

Szóval: a bejegyzés címe pontosan az lenne, hogy Don Carlos négyzetgyök alatt, mínusz Rodrigó, mínusz Eboli. Matematikailag ugyanis ezzel lehetne leírni a tegnapi előadást. Ami azért kínos, mert az derült ki, hogy a MET-ben is elkövetnek kapitális szereposztási tévedéseket.

A párizsi változatot adták, ez mindenképpen javukra írandó, bár mostanában ritkán adják a milánói (mások szerint modenai) verziót (ami egy felvonással rövidebb, és itt - ott meghúzott, ezért feszesebb), de abból is láttam már jó előadást. Legutóbb például az Opera Bastille-ét. Én szeretem a Don Carlost, viszonylag gyakran hallgatom, még akkor is, ha tudom, hogy a librettonak kevés köze van Schiller drámájához, és nem is Verdi legsikerültebb operája. Schiller drámájának is kevés köze van a valósághoz, tekintve, hogy az igazi Don Carlos a rokonházasságok genetikai tobzódásából kifolyólag egy szadista kretén volt (a dédanyjai közül kettő édestestvér volt, és a többi is közeli rokon), és rövid élete során több kegyetlen gyilkosságot követett el, mint egy jósvádájú inkvizitor nyugdíjig. Mégis sokan készpénznek veszik, hogy Don Carlos szabadságharcos volt. De ez mellékszál a tegnapi történethez.

A párizsi változatban van ugye az első felvonás (amelyet nemes egyszerűséggel elhagynak a milánói változatban), ami a fontenebleau-i erdőben játszódik, és én azért szeretem, mert Carlos és Erzsébet kettőse az egyik legszebb kettős a darabban. Igazából enélkül nem is érthető a darab, de sznobériából sokan úgy tesznek, mintha értenék. Tegnap ez a felvonás volt majdnem az egyetlen, amire azt mondhatom, hogy korrekt volt. Nem több, de legalább korrekt.

A Don Carlos megfelelő elénekléséhez és eljátszásához kell: 1 db. Carlos, 1 db. Posa márki (Rodrigo), 1 db. Fülöp király, 1db. Erzsébet, 1 db. Eboli hecegnő, 1 db. Főinkvizítor, és néhány egyéb szereplő (apród, udvarhölgyek, kórus, katonák, flamand harcosok). Nos a hat db. fő hozzávalóból hiányzott: Carlos, Rodrigó és Eboli. Kiváló volt Fülöp, jó a Főinkvizítor és tűrhető Erzsébet. Csakhogy ez egy MET előadáshoz édeskevés.

Don Carlost Roberto Alagna énekelte, akinek sikerül gyököt vonnia Carlos figurájából, annyira rossz volt a szerepformálása. A pályája kezdetén én szerettem Alagnát, leginkább a lemezei alapján. Érdekes hang, volt ereje, és a magasságokkal sem volt baja. Aztán láttam néhány előadását, és az a benyomásom támadt, hogy a pasinak van némi problémája az egojával, majd a MÜPA-beli koncertjéről úgy jöttem ki, hogy ez az ember egy pojáca. És valóban az. Tegnap Carlos egy elkényeztetett gyerek volt, akinek nem vesznek vattacukrot a vidámparkban, és ezért önkontroll-problémái támadnak. A hang sem a régi, de a legrosszabb az volt, hogy nem nézett a partnereire. A legunalmasabb operajátszási technikát használta, beállt a színpad rendező által meghatározott részére, beleénekelt a nézőtérbe, és közben a saját kezeit csodálta, mint egy négyhónapos gyerek, aki most fedezi fel, hogy mozognak az ujjai. Erzsébetnek úgy vallott szerelmet, hogy a reflektort nézte, Rodrigóval úgy váltotta meg a világot, hogy a kamerát kereste. Ezt a Carlost nem érdekelte Flandria szabadsága, csak az, hogy látszik-e a tokája a felvételen. Nem gyűlölte Fülöpöt, amiért elvette a szerelmét, mert ahhoz is enervált volt, hogy ezért energiát fejtsen ki. Nem fájt a szíve Rodrigó haláláért, mert csak annyiban érdekelte Rodrigó, hogy mennyire takarja ki a színpadon. Hatásvadász módon hosszú szüneteket tartott, és gondosan behajtotta a nézőtér ovációját. A magas regisztereken megpróbálta megúszni az áriákat, szóval az egész egy TESCO gazdaságos Carlos volt. Nem mentség, hogy Carlos figurája nincs megírva rendesen, mert éppen ezért óriási játéklehetőség. Lehetett volna tragikus szerelmes, akit a véletlen sodor a politikába, lehetett volna elhanyagolt fiú, aki így akarja felhívni magára az apja figyelmét, vagy akármi, csak az nem, ami tegnap este volt.

Rodrigo Posa márki a legjobban megírt szerep Schillernél és Verdinél is. Az abszolút pozitív hős, minden nő álma, hű barát, önfeláldozó, jóképű, szóval tisztára mint Wilson a Dr. House-ban. A legjobb áriái neki vannak, és ha szépen énekel, nincs az a tinilány, aki ne várná a Posát éneklő baritont a művészbejárónál. Tegnap egy bizonyos Simon Keenlyside nevű énekes (?) volt Posa, becsülettel küzdött, ami annyit tesz, hogy valami borzalmas hangon erőből végigordította a szerepet, a szükségesnél sűrűbben megölelte Carlost, összebuccantotta a fejüket, szerintem az előadás végére tele voltak kék folttal, mint egy belemenős hokimeccs után. A félreértések elkerülése végett Rodrigo egy baritonszerep. A bariton annyit tesz, hogy a basszusnál magasabb, a tenornál alacsonyabb hangfekvés, de vannak egyéb jellemzői is. Keenlyside-nak nincs hangja. Egyszerűen nincs mivel jellemezni. Szürke, érdes, unalmas. Tudom, hogy nem lehet minden MET-es bariton Hvorosztovszkij, meg Terfel. De ott van még: Milnes, Bruson és még kétszáz másik, akinek van hangja. Posát a Magyar Állami Operaházban hatszor jobban énekli Anatolij Fokanov is. (Ez nem Fokanov bírálata, szerintem őt nem kezelik érdemei szerint, sokkal jobb annál, mint ahogyan mi értékeljük.) Egyszer a végén, amikor haldoklott, mintha megcsillant volna valami, de lehet, hogy csak azért, mert vizszintesben volt, és akkor félrecsúszott valami. Szóval a pasi totális szereposztási tévedés.

Fülöp: Ferruccio Furlanetto volt, aki ma a legjobb Fülöp, aki énekli a szerepet. A negyedik felvonásbeli áriája gyönyörű volt, némiképp rontott rajta, hogy a magyar feliratozók nem ismerték az ária magyar szövegét, és szó szerint fordították, így ami magyarul úgy kezdődik, hogy: "Majd alszom én, ha véget ér a kín..." a feliraton valahogy úgy látszott, hogy "Majd akkor alszom, ha belecsavarnak a halotti lepelbe..." Nem ugyanaz, különösen azért, mert ezt az áriát még a suszterinasok is fütyülték. Furlanettonál érzékelhető volt a zsarnok magányossága, drámája, és az a vívódás, hogy a féltékeny férj legyőzi az apát. Tökéletes volt, ahogyan kapaszkodik Rodrigóba, mert a hatalomhoz való ragaszkodása iszonyatosan magányossá teszi, és még dicsekedni sincs kinek. Amikor a Főinkvizítor döbbenten megkérdezi tőle, hogy "Minek neked barát, hiszen király vagy, és senki nem lehet veled egyenrangú?", akkor látszott az arcán, hogy egy pillanatra átérzi, ez már mindig így lesz. Soha nem lesz barátja. De az is látszott, hogy akkor is ezt választja, ha tökéletesen egyedül marad. Erzsébetet is inkább trófeának tekinti, akit Henrik királytól nyert el, mint feleségnek. De elvárja a trófeától is, hogy csodálja őt, és senki másra ne gondoljon. Carloshoz fűződő viszonya is arról szól, hogy retteg a trónkövetelőtől. Soha nem gondolt Carlosra mint a fiára, simán feláldozza, csak ígérjék meg, hogy feloldozzák érte. Furlanetto tökéletesen hozza a magyányos zsarnokot, aki kapaszkodik a trónjába, és fogalma sincs a világról. Láttunk már ilyet.

Az előadás egyik ritka kiemelkedő jelenete volt a flamandok könyörgése. Fülöp arcán ott volt az értetlenség: mi bajotok? Én vagyok a királyotok, csakis aljas áruló lehet, aki panaszkodik!

Marina Poplavszkaja Erzsébete korrekt, de semmi több. A zárt hangképzése miatt hihetelenül merev a mimikája, leginkább a kötelességtudatot hozta, de a szerelemből már kevés jutott. Sokkal inkább önmagát sajnálta, mint az elveszett szerelmet és a szenvedő Carlost. Talán csak az utolsó jelenetben V. Károly sírjánál esett ki az önsajnálatból, és árult el igazi érzelmeket.

Na és akkor Eboli! Pontosabban Eboli hiánya. Anna Szmirnova hangjában benne van Eboli, mégsem láttunk és halottunk belőle semmit. Erős, dús hang, talán túlságosan erős is, leénekli Carlost a színpadról, de csak azt láttam, hogy szenveleg. Már a Fátyoltánc is sok volt, de az Eboli - Carlos kettősnél teljesen hihetetlen volt a szerelme is, és az is, amikor a csalódottságtól átcsap gyűlöletbe. Ugyancsak nem értettem a megbánását sem, mert minden gyengédség hiányzott a játékából. Eboli drámája az érzelmi hullámzásból fakad, de Szmirnova elejétől fogva úgy énekelt, mintha ürügyet keresne a bosszúra. Eboli jobb szerep, mint Erzsébet, ebből az előadásból azonban teljesen hiányzott.

Ha nem láttam volna már jó előadásokat a Don Carlosból, akkor azt mondanám, hogy nincs megírva ez az opera. Tényleg nagy ugrások jellemzik néhány helyen, de ettől függetlenül gyönyörű áriák és kórusok vannak benne. A MET-ben viszont a kórus óriási. Még a fekete és a nyilvánvalóan koreai kórustagnak is simán elhittem, hogy inkvizítor! Ami azért elég pikáns!

Címkék: terfel hvorosztovszkij alagna furlanetto keenlyside poplavszkaja szmirnova

Szólj hozzá!