HTML

A propos! Versek!

Mindaz, ami a versekről, zenékről, operákról, filmekről eszembe jut.

Friss topikok

  • nyolcasesküdt: Kösz a visszatérést, bírtam értékelni. Hvorosztovszkij állapota kétségbeejtő, azon kevesek egyik... (2017.02.01. 16:13) 2016 meg az ő vége
  • coppelia: Aki kér, annak megadatik. :-) Előbb-utóbb rászánom magam. Boldog új évetés sok kó zenét, filmet, s... (2016.12.27. 21:38) Hvorosztovszkij a MUPA-ban
  • labdajáték: A kettő feltételezi egymást: az érzelmi bevonódás, megélés és a tudatosulás. A tudatosodás csak ez... (2014.11.04. 08:54) Ida
  • coppelia: @PB: Kedves Bea! Örülök, hogy tetszett. A tanév kezdete óta ugrásszerűen megnőtt a blog keresetts... (2014.09.02. 18:52) Valaki mondja meg
  • coppelia: @labdajáték: Esterházynál minden mondat és minden elrejtett gondolat is többértelmű. Arról már ne... (2014.07.22. 15:12) Egy újabb fontos Esterházy

Címkék

a (1) abba (1) Abba (1) abbado (1) abdrazakov (1) Abouzahra Amira (1) Abouzahra Mariam (1) ábrahám (1) Agata Buzek (1) Agata Kulesza (2) Agata Trzebuchowska (1) ahmatova (1) aida (1) alagna (5) Alagna (1) álarcosbál (3) Alfredo Kraus (1) almaviva (1) Alois Mülbacher (1) alvajáró (1) álvarez (1) Amanda Majeski (1) ancsel (4) andrea (1) Anja Harteros (2) anna (1) Ann Hellenberg (1) Anyegin (1) anyegin (3) aranykoporsó (1) ária (1) Ártatlanok (1) arte (1) asako (1) attila (3) auden (3) audrey (1) auvergne i (1) aznavour (2) Aznavour (1) azucena (1) A bál (1) A bolygó hollandi (2) A két Foscari (1) A könyvtolvaj (1) a legrégebbi dal (1) A nő (1) A Rajna kincse (1) bach (2) Bajazzok (1) Baráth Emőke (1) bardon (1) barokk (1) bartoli (3) bátori (1) baudolino (1) bécaud (1) bécsi (1) beczala (2) Beczala (2) Beethoven (2) beethoven (5) bellini (1) Bergman (1) berlioz (1) berry (1) Birds of Psalms (1) Bíró Márti (1) bizet (1) bloom (1) boccanegra (3) böhm (2) Boito (1) boleyn (1) Boleyn Anna (1) borisz (1) Borogyin (1) borogyina (1) boskovsky (1) Bősze Ádám (1) botha (1) Both Miklós (1) brahms (2) Brahms (1) brel (1) Bretz Gábor (1) bruch (1) bruson (2) Budapesti Fesztiválzenekar (1) Budapest Bár (1) callas (3) calleja (1) canteloube (1) capricci (1) carreras (1) caruso (2) casals (1) Cecilia Bartoli (1) cencic (1) chevallier (1) Címkék (3) Claudio Abbado (1) Clémence Poésy (1) Complesso Barocco (1) corelli (1) cossotto (1) country (1) crow (1) csaba (1) Csajkovszkij (3) csajkovszkij (2) Cser Krisztián (2) cura (2) dal (2) dalok (1) damrau (1) Daniel Barenboim (1) Dan Ettinger (1) David Fray (1) Delpy (1) delpy (1) demis (1) dés (1) dessay (2) dezső (1) Diana Damrau (1) diego (1) Dmitry Sinkovsky (1) domingo (6) don (1) Donizetti (3) donizetti (1) Don Carlos (1) Dubóczky Gergely (2) dürrenmatt (1) dvorák (1) dvorsky (1) eco (1) Edita Gruberova (2) Elza van der Heever (1) Emily Watson (1) erdmann (2) ernani (1) Erős Adrián (1) Erwin Schrott (1) Esterházy Péter (3) Ettore Scola (1) éva (2) Eva-Maria Westbroek (1) fado (1) Fassang László (1) Faust (1) Fekete Attila (1) fidélio (1) Figato házassága (1) filharmonikusok (2) fillipeschi (1) film (12) fiorenza (1) fischer dieskau (1) fleming (6) flórez (6) foucault (1) Francesco Meli (1) freni (1) frittoli (2) furioso (1) furlanetto (6) Furlanetto (2) garanca (2) Garanca (1) Gardiner (2) gardiner (1) Gárdonyi Géza (1) gate (1) geoffrey rush (1) Geoffry Rush (1) gheorghiu (1) gidon (1) Gidon Kremer (1) gilchrist (1) giordani (1) giovanni (1) godunov (1) golden (1) görgey (1) Gounod (1) graham (1) Greenaway Peter (1) gregor (2) grigolo (3) gruberova (1) Guanqun Yu (1) gubanova (3) guerrerio (1) gynt (1) gyöngyi (1) györgy (1) hampson (2) handel (1) hatalma (1) hawk (1) Hawke (1) hegedűverseny (1) heifetz (1) Heiter Melinda (1) held (1) hepburn (2) Hétköznapi mennyország (1) Hilary du Pré (1) hoffmann (1) honegger (1) hugh (1) hvorosztovszkij (18) Hvorosztovszkij (5) hymel (1) ibsen (1) Ida (1) Ifjúság (1) Igor herceg (1) Ildar Abdrazakov (2) inga (1) irons (1) isaac (1) Isaac Stern (1) Ivan Magrí (1) IX. szimfonia (1) Jacqueline du Pré (1) janácek (1) janowitz (1) jaroussky (1) jascha (1) Jelena Obrazcova (1) jenufa (1) jeszenyin (1) Jevgynyij Nyesztyerenko (1) jevtusenko (1) Joaquin Phoenix (1) johnston (1) jónás (1) José Cura (1) Joshua Bell (1) Joyce DiDonato (4) józsef (3) juan (1) judas (1) Judi Dench (1) júlia (1) Julia Fischer (1) jurowski (1) kaiser (1) kaláka (1) Kálmán László (1) kanawa (1) karinthy (1) karl (1) Katia Guerrerio (1) kaufmann (2) Kay Pollak (1) keenlyside (1) kegyencnő (1) kennedy (2) kerns (1) Kígyótojás (1) kiri (1) kir te kanawa (1) kocsis (1) Kocsis Zoltán (1) könig (2) könyv (2) korál (1) kovalik (1) Kovalik Balázs (2) Kratseva Nadia (1) kraus (1) kremer (1) Kristóf Réka (1) kulka (1) kuplé (1) kwiecien (3) Kwiecien (2) Ladányi Andrea (1) lammermoori (2) lang (1) lanza (1) lászló (1) laurie (1) Lengyel Kamarazenekar (1) Leonard Cohen (2) leonora (1) Leo Nucci (1) Létay Kiss Gabriella (1) levine (1) lindsey (2) Linklater (1) linklater (1) liturgikus zene (1) ljubimov (1) Loretta Lynn (1) Lorin Maazel (1) Lou de Laage (1) lucia (2) lucic (1) ludwig (2) luisi (2) lukács (1) luna (1) Macbeth (1) maccabeus (1) machbet (1) mácsai (2) Madame Butterfly (1) maestri (1) mahagonny (1) mahler (1) Mamma mia 2. (1) maori (1) Marcelo Alvarez (1) mario (1) mariusz (1) Mariza (1) mariza (1) Marlis Petersen (1) márta (1) marton (2) mascagni (1) massenet (1) mattei (2) Matthew Polenzani (1) Matthew Rose (1) matthieu (1) mattila (1) Maxim Mironov (1) Maxim Vengerov (1) McVicar (1) meade (1) Medikus Zenekar (3) Mefistofele (1) meli (1) mendelssohn (1) Mendelssohn (1) mészöly (1) met (1) Michael Caine (1) Michael Lehotsky (1) mielőtt éjfélt üt az óra (1) mielőtt felkel a nap (1) mielőtt lemegy a nap (1) Mihail Petrenko (1) mihály (2) milnes (1) Mireille Mathieu (1) Mischa Maisky (1) mise (1) missa (1) monastirska (1) montand (1) Morricone Ennio (1) morris (2) Mozart (2) mozart (3) muszorgszkij (2) Nagy Zoltán Ferenc (1) nathalie (1) nemes nagy (1) nemzeti (1) népzene (1) netrebko (7) Netrebko (3) nigel (1) novikova (1) Nyikita Mihalkov (1) obazcova (1) offenbach (1) Okszana Dika (1) opera (8) örkény (1) Örkény Színház (1) orlando (1) osváth (1) Otello (2) otello (1) paganini (2) Palimo story (1) pape (1) parasztbecsület (1) Parasztbecsület (1) Párnakönyv (1) parsifal (2) Pastorale (1) Patricia Racette (1) Patricia Van Ness (1) Patrick Bruel (1) pavarotti (1) peer (1) Peter Mattei (1) Philippe Do (1) Philippe Jaroussky (1) Philoména (1) piaf (2) pilinszky (1) pillangó (1) pillangókisasszony (1) Piotr Beczala (1) pirandello (1) pisaroni (1) polaski (1) polenzani (2) polgár (3) pomádé (1) poplavszkaja (3) prágai (1) puccini (2) Puritánok (1) puskin (1) rachmanninov (2) rácz (1) radvanovsky (2) ramón (1) ránki (1) rebeka (1) Regina Richter (1) régi zene (1) René Barbera (1) Ricarda Merbeth (1) ricarelli (1) ricci (3) Rigoletto (1) rigoletto (4) ring (2) Roberto Devereux (2) rodrigues (1) rogers (1) roocroft (1) rose (1) rossini (1) rost (2) rostropovitch (2) roussos (1) ruggiero (1) Saint-Saëns (1) Salman Rushdie (1) Salvatore Licitra (1) samuil (1) sanzon (6) sarkadi (1) sárközy (1) Sass Sylvia (1) Scarlett Johansson (1) scheier (1) Schöck Atala (2) schubert (1) Sebestyén Miklós (1) senki többet (1) Shöck Atala (1) sibelius (1) siegel (1) siegfried (1) Simic Aleksander (1) simon (1) Sissy Spacek (1) solemnis (1) Sonya Yoncheva (1) Sophie Nélisse (1) Sorrentino (1) Spike Jonze (1) Spotify (1) St. Florian Sangerknaben (1) stern (1) Stoyanova Krassimira (1) struckmann (1) Stuart Maria (1) sutherland (1) szász (1) székely (1) Szentpétervári Filharmonikusok (1) színház (1) szmirnova (1) Szutrély Katalin (1) tamás (1) tamura (1) tanulni kell (1) Tarantino (1) te (1) tebaldi (1) temető (1) Terfel (1) terfel (8) thais (1) titus (1) Titus kegyelme (1) tornatore (1) tosca (1) tovsztogonov (1) traviata (5) trójaiak (1) trubadúr (5) umberto (1) Umberto Eco (2) Urali Filharmonikus Zenekar (1) úrfi (1) váci (1) vali (1) vántus (1) vargas (4) Vashelyi György (1) végzet (1) verdi (8) Verdi (5) vers (5) villarroel (1) villazón (2) villon (1) Vincent Macaigne (1) Virtuózok (2) vivaldi (1) voigt (3) wagner (3) Wagner (3) wiedemann (1) wieniawski (1) willi (1) xerxes (1) Yannick Nézet-Seguin (1) zajick (1) zefirelli (1) Zeljko Lucic (1) zene (3) Zeneakadémia (2) zeneakdémia (1) zsoltár (1) zsukov (1) Címkefelhő

Statcounter


De jobb lett volna, ha megmarad ezen a szinten a MET legújabb Rigolettoja. Biztos meg fogja osztani a közvéleményt, a mögöttem lévő sorban ülő neves kolléga többször beletapsolt az előadásba, és hangosan kuncogott, nekem határozott csalódást okozott. Ahhoz képes, hogy Verdi bicentenárium van, az idei  Verdik nekem nem jöttek be, sokkal jobbakat lehetett látni, hallani a korábbi években. A Rigoletto zenéje és konfliktusa olyan, hogy el lehet játszani a XVI. században meg űrruhában is,  ettől még lehet jó. A MET most éppen az 1960-as évek Las Vegasába tette, és akár működhetett volna is. De nem működött, mert volt benne egy csomó bennfentes kikacsintás, popkulturális utalás, ami egy nem amerikainak semmit nem jelent, másrészt pedig a szereplő-választással komoly gond volt. Ami a popkulturális utalásokat illeti, ezek engem mindig zavarnak, mert egyrészt tájékozatlan vagyok, másrészt nagyon időhöz kötik a darabot, csak akkor és ott értelmezhető.  Szünetben megpróbálták elmondani, hogy kinek a jelmeze melyik amerikai szórakoztatóipari kisiparosra hajaz a hatvanas évekből, de ahogy meghallottam, azonnal el is felejtettem. Ezért is tetszhetett annyira a kollégának, mert Ő élt az USA-ban, tehát értette a vizuális poénokat. (Ezért nem szeretem például Eco Loana királynő utazása című könyvét, mert egy szót nem értek az olasz mesékre és tv-filmekre utalásokból.)

Ami viszont az énekeseket illeti, hát ott nincs magyarázat. A Rigolettot éneklő Željko Lučić-ban benne volt a lehetőség, a dráma is, de csak időnként csillant meg. Nem volt elég szánalmas kisember az elején ahhoz, hogy megrázó legyen a bosszúvágya. A tempóival is voltak bajaim, a Bosszúária például olyan vontatott volt, hogy elveszítette minden feszültségét. Lehet, hogy ez a karmester hibája volt, de akkor is. Talán a Pari siamo-ban és a Cortigiani vil razza dannata-ban volt a helyén. Piotr Beczala teljes tévedés a mantuai herceg szerepére. Beczalát olyanfajta tenorként könyvelték el a MET-ben, mint egy topmodellt, akiből bármit lehet csinálni. Hát nem. Beczala annyira gyenge gazember, hogy   a 6-os karikát sem kellene kitenni a képernyőre. Az Ella mi fu rapita!  egy őrsi indulóra hasonlított, a harmadik felvonásban pedig teljesen súlytalan volt. Erre a szerepre sokkal jobb lett volna Vittorio Grigolo, hangszínben is, játékban is. Diana Damrau hangban majdnem tökéletes volt, de  a rendezői szándék szerint teljesen elveszítette  Gilda báját, fel-alá rohangált a színpadon, semmi nem szólt az ártatlansága mellett. 2009-ben Mantovából élőben közvetítették a Rigolettot, ott Domingo mellett  Julia Novikova tökéletesen hozta Gildát, törékeny és bájos volt. Akkor azt hittem, hogy felkapja a világ, de eltűnt. Kár érte, perfekt Gilda. Az előadás legjobbja a Sparafucile-t éneklő Stefan Kočán volt. Korrekt  bérgyilkos, isteni hanggal és megfelelő színpadi jelenléttel. Hanyag volt és mégis pontos, mint akinek kisujjában a szakma. A hangja pedig predesztinálja a legnagyobb szerepekre, ezt egyébként már az Aidában lehetett  hallani.
Nem tudom eldönteni, hogy nem volt kész az előadás, vagy ennyire tellett a rendezésből, de nem volt jó. Az meg külön bosszantott, hogy az utolsó jelenetben háromszor vagy négyszer meg is szakadt a közvetítés, ez eddig csak egyszer fordult elő, az Otelloban, de ott sem lett volna szabad. Szóval már bánom, hogy letöröltem a mantovai Rigolettot, annál jobbat eddig még nem láttam.

Ellenben felvettem a Bolsoj  Anyeginjét Kwieciennel, ha lesz időm megnézem. Sajnos viszont nem kaptam jegyet az áprilisi bécsi Anyeginra, amiért mérhetetlenül szomorú vagyok. Hónapok óta készültem rá,  minden nap megnéztem, és egyik nap nem volt nyitva a jegyárusítás, másnapra meg mindegyik elfogyott. Most mi lesz velem Hvorosztovszkj nélkül? 

Címkék: verdi domingo rigoletto lucic beczala grigolo novikova damrau

Szólj hozzá!

Ez volt a tegnapi Aida.  Lehetett volna jobb is, ehhez azonban kellett volna egy Radames, és "radamestelenül" egyszerűen nem lehet jó Aidát csinálni. Egy hete passzolni voltam kénytelen az évadban leginkább várt Álarcosbált, amiért most is fáj a szívem, de gondoltam  majd az Aidával némileg kárpótolom  magam.  Csak részben sikerült, pedig a MET mindent megtett, hogy elkápráztasson,   még  lovak is voltak, káprázatos díszletek, viszonylag jó énekesek, csak Radames nem volt sehol.

Roberto Alagnának  Radames hírhedt szerepe, ezt ugye a 2006-os  Scala-botrány óta tudjuk. Gondoltam csak tud valamit a pasi, ha mégis bevállalják vele az előadást, de  nem. A Celeste Aida konkrétan csúnya volt, és később sem lett jobb. Nem csak a magasságokat veszítette el, hanem a hangszínét is. Karcos volt, és bár megpróbálta erőből pótolni a harmóniát, ez csak kudarchoz vezetett. Nem  alkalmas már Radamesre, sőt, ha őszinte akarok lenni, már nem kellene nagyszínpadon énekelnie. Minden finomság hiányzott az énekléséből, kínlódás volt hallgatni. Valószínűleg igaz a mondás, hogy két helyen nem lehet megbukni: a MET-ben és a Magyar Állami Operaházban, tényleg nem értem, miért nem énekel nálunk? A közönség megtapsolta, de nem értettem, hogy hová tették a fülüket? Becsületére legyen mondva  visszafogottabban játszott, mint az általam nagyon utált Don Carlosban, de ez a karrier véget ért, és csúnyábban, mint kellett volna.

Aidát Ljudmila Monastirska énekelte, aki valóban nagy hang, de szegénykémet úgy sminkelték, hogy egyenesen ijesztő lett. Kicsit megszaladt tegnap a barnítóspay (Amonansro-nál is), a make up pedig olyan volt, hogy ember el nem hitte, hogy ebbe  a nőbe beleszerethet valaki. Kislány koromban nagyon féltem az akkor piacon lévő, politikailag inkorrekten "négerbabának" nevezett babától. Na, úgy nézett ki tegnap Monastirska!  Amikor azonban elkezdett énekelni, már  sok minden meg volt bocsátva, erős, dús hang, bár mondjuk ugyanebben a kategóriában Lukács Gyöngyi jobb. A harmadik - negyedik felvonásban fel is engedett, már nem az amazont játszotta, ott voltak gyönyörű lírai  dallamívei.

Az est feltétlen sztárja az Amnerist énkelő Olga Borogyina volt, aki bármit képes elénekleni. Mi több, eljátszani is. Egy Pikk dámát láttam vele néhány éve a Mezzon, az is nagyon jó volt.  Tegnap  bármit kiénekelt, és olyan féltékeny volt, hogy sütött a vászonról. Volt egy pillanat, amikor  elvonul a második felvonás végén Radamessel, akkor visszanézett a válla fölött Aidára, abban a pillantásban benne volt a diadal, a megvetés és a fenyegetés egyszerre. És a végén az önváddal teli veszteség. Szeretem Borogyinát, kár, hogy ritkán látható.

Jó volt Kocán mint Ramfis, és Sebestyén Miklós mint egyiptomi király is.

Amiben más  volt ez az előadás, az a MET által biztosított díszlet és jelmez, az egész kiállítása a darabnak. Hihetetlen díszelettel dolgoztak, az Aidát nem is lehet kis színpadon előadni,  de itt beleadtak apai-anyait. A méreteket külön megnövelte a közvetítés rendezője, aki gyakran alkalmazta a zsinórpadlásra rögzített kamerát, és ezzel tovább növelte az amúgy is óriási belső teret. Azzal, hogy felülről mutatta a színpadot, még monumentálisabb lett az egész. A jelmezekben voltak bakik,  például Radames  csizmájáról nekem Pirx kapitány ruhája ugrott be, pedig valószínűleg nem ismerhették a magyar televíziós sci fi eme remekét.

De a kórus, mint mindig, most is utolérhetetlen volt.

 

Címkék: verdi aida alagna borogyina monastirska

Szólj hozzá!

 Már Shakespeare-nél is az volt a bajom az Otelloval, hogy nem szeretem az alapkonfliktust. Akárcsak  Mérimée és Bizet  Carmenjében Don Joséhoz, itt is legszívesebben odamennék Otellohoz, adnék neki két óriási pofont a "Ne légy már ekkora hülye!" felkiáltás közepette. Tegnap is ezt éreztem a MET Otelloja alatt,  illetve éreztem volna, de Johan Botha  nekem még hülyének sem volt elég erős. Az Otello Verdi utolsó előtti darabja, nem hasonlít a korábbiakra, ebből nem fütyülnek slágeráriákat a suszterinasok,  kevés a koncerten énekelhető ária belőle, az egész együtt erős darab. Minden  dallama a konfiktushoz kötött, minden hang azt szolgálja, hogy kifejezze, itt kérem szépen mindenki pszichiáterre szorul. És nem csak életvezetési tanácsokra van szüksége. Inkább zenedráma, mint bel canto opera. Verdi életművében csak a Falstaff mérhető hozzá, de az legalább vígopera. Ebben a történetben semmi  víg nincs, az Otello a színtiszta önzésről szól.

A tegnapi előadás  a hagyományos Otello rendezéseket követte, nem akarta  akrobata mutatványokra kényszeríteni a szereplőket, inkább kamaradrámának fogta fel a darabot, és nagyobb jelentősége volt a szereplők arcának, mint a színpadképnek és a színpadi mozgásnak. Ez  jó annak, aki a közvetítésben nézte, de nem feltétlenül jó a MET-ben ülő szerencsés közönségnek. Mert ők nem láthatták a Jagot éneklő Falk Struckmann arcát, miközben énekelt.  Az Otello főszereplője nem Otello, hanem Jago. De az abszolút negatív hősről nem lehet operát elnevezni, még akkor sem, ha egyedül az ő jelleme van megírva a darabban. Jago l'art pour l'art gonosz. Az önzés mintaképe, Struckmann  arcán ott van a gonoszság öröme. Hősbariton, nem csillogó hanggal, de a Credoban jól hallatszott, hogy milyen lehetett fénykorában ez a hang. Struckmann  Jagoja nem csak sértődöttségből gonosz, Ő gonosz, mert az számára szórakoztatóbb, mint jófiúnak lenni. Önzésből az, mert így érdekesebb  a világ.  Sajnáltam, hogy vele nem készült  interjú a szünetben, de ennek valószínűleg az az az oka, hogy gyakorlatilag végig színpadon van, és kellett az idő a regenerálódáshoz.

Sosem értettem, hogy miért tekintik Otellot Jago  áldozatának a darabban, mert Otello nem Jago áldozata, hanem a saját önzéséé. Kettőjük között csak annyi a különbség, hogy Otellonak semmi empátiája nincs, Jagonak pedig nagyon is van, csak rosszra használja. Miért van az, hogy ha az önzés, a kisajátítási vágy  egy emberre korlátozódik, azt bocsánatos bűnnek tartjuk, ha tárgyakra, vagy több emberre, akkor elítéljük? Johan Botha hangja nekem kissé hullámzott, volt néhány jó, és kissé több közepes pillanata. Igazán kiérleltnek  csak a második felvonásban a Desdemonaval énekelt  kettősben tűnt, a többiben csak alájátszott Jagonak. Nem is mindig jól.

Renée Flemingnek nem sikerült megismételnie azt a bravúrt, amit a 2007-es Tatjánával  megcsinált. Már nem tett jót a közeli kamera, már nem biztos, hogy ezt a szerepet neki kell játszani. Nem a hanggal volt baj, az még a MET-ben is elmegy, bár meg sem közelíti a kedvencemet,   az 1991-es Solti-féle Luciano Pavarotti - Kiri Te Kanawa- Leo Nucci felvételt. Fleming még mindig tud énekelni, ez leginkább  a harmadik felvonás septetjében, és az Ave Mariaban hallatszott. De sok volt a rutin a játékban. A mosolyt már láttam a Boccanegra  Ameliajában, a haragot a Trubadúr Leonorájában, a kétségbeesést a a Traviata  Violettájában. Pedig ezek másféle mosolyok, haragok és kétségbeesések. Ettől még áriaesteken, lemezen énekelhetné, de a hosszú szőke haj öregítette az amúgy nagyon dekoratív  Fleminget, és éppen az ellenkező hatást érte el, mint amit kívánt: nem volt hihető, hogy tapaszatlatlan fiatal nő, aki  őszintén szereti Otellot, a hőst. Igaz Botha Otelloja sem volt hős. Csak egy féltékeny férj, aki a tulajdonát félti.

Egyszer majd biztos látok egy olyan Otellot is, amiből megértem, hogy a saját kisebbségi komplexusán kívül mi mozgatja Otellot.  De egyelőre Jago sokkal emberibb,  izgalmasabb figura, a mérhetetlen önzésével együtt is.

 

Címkék: fleming verdi otello botha struckmann

6 komment

Mármint a hangfekvéséhez. Mostanában két olyan darabot is hallgattam, amikor nem illett a főszereplő hangfekvéséhez a szerep. Szerintem tévedés volt Netrebko Boleyn Annája  és Cecilia Bartoli Aminája is Az alvajáróból. A Boleyn  Annát ősszel passzoltam  egy hivatalos program miatt, örültem hát az ismétlésnek. De csalódást keltő volt, túl korai volt a visszatérés a szülés után Netrebkonak erre a szerepre, de úgy általában is. Tényleg vastagabb lett a hangja a szüléssel, de ettől még nem lett drámai szoprán. Különösen azért volt idegesítő, mert előző nap néztem  meg a 2007-es párizsi koncertjét Villazónnal, ahol a topon volt, ehhez képest másnap nem ugyanazt a hangot hallottam. Nem is volt ott a színpadon,  Verdi Boleyn Annája egyértelmű áldozat, de valahogy ez nem jött át az előadásból. Pláne nem, hogy a kontrasztot Jektyerina Gubanova jelentette Jane Seymourként. Teljesen érthetetlen volt, hogy Henrik miért is akarja lecserélni Annát erre a nőre. Gubanova hangjában a magas regiszterekben van valami, ami engem mindig egy Stihl fűrészre emlékeztet, ettől különösen idegesítő volt.   A két női főszereplő  annyira egyformán nem hozta a formáját, hogy közben Örkény jutott eszembe: Mechwart téri második emeleti parkra néző lakásomat elcserélném Mechwart téri második emeleti parkra néző  lakásra.  A Henriket éneklő Ildar Abdrazakov volt az egyetlen, aki jó volt az előadásban, de nem csinált bomba üzletet a cserével.

 Ugyanez az érzésem volt Bellini Az alvajárójával is, amit a múltkoriban vettem, mert kíváncsi voltam a Flórez - Bartoli párosra. Szeretem Bellinit, és  tökéletesen értem, hogy Chopin miért is rajongott érte. Gyönyörű dallamok, a bel canto iskolapéldája. De Amina lírai  vagy koloratúr szoprán szerep. Bartoli nem lírai szoprán, bármennyire is nagy énekes. Mert az. Egyszer, ha sok időm lesz, leírom, hogy miért is az, legalábbis én miért szeretem annyira. De ezen a lemezen (Bellini: La sonnambula Decca 2007) csak Flórez csillog. Bartoli küzd, és becsületes munkát végez, de nem az ő világa. Nem könnyed, nem légies, nem szárnyal. Pedig a lemezborítón mindent elkövettek, hogy ezt az érzést keltsék. A Como-i tavon készített fényképekkel megpróbáltak valami egészen légies feelinget adni a  lemeznek,  ami már csak azért sem sikerülhetett, mert Bartoli nem egy szilfid alkat (többek között ezért is szeretem). Ráadásul agyon fotoshopolták a fotóit, soványabbat,  ránctalanabbat, fiatalabbat csináltak belőle, mitől elveszítette azt a szeretnivaló  "bartoliságot". Egy ilyen tökéletes nőt csak utálni lehet.  De nem ezért hagy hiányérzetet a lemez. Hanem azért, mert nem illik a hangjához és a személyiségéhez. De mindegy, van még egy tucat lemeze, amiért csak szeretni lehet. Így legalább van ürügyem,  hogy másik felvételt is vegyek a La sonnambulából. 

Címkék: anna bellini verdi boleyn alvajáró bartoli netrebko flórez gubanova abdrazakov

Szólj hozzá!

22.
április

Kiri

coppelia  |  Szólj hozzá!

Tegnap a lemezek között próbáltam rendet rakni (nem sikerült), és a kezembe került egy régen hallgatott Kiri Te Kanawa lemez, amin  Canteloube: Auvergne-i dalok című dalciklusából énekel néhányat. Nem is emlékszem mikor hallgattam utoljára ezt a lemezt, és arra sem, hogyan került a polcon annyira hátra, hogy így elfeledjem. Pedig valamikor nagyon sokat hallgattam, egyike volt az első CD-imnek. Betettem a lemezjátszóba, és rögtön világos volt, hogy miért is szeretem annyira Dame Kiri Te Kanawát. Mert mindig kiegyensúlyozott, elegáns, soha nem sok amit énekel, mindig tudja az arányokat. Sajátos hangszíne van, senkivel össze nem téveszthető. Olyan sötétsárga, méz-színű hangja van, ami lírai szerepkörben szinte elképzelhetetlen, de nála működik. Nála  minden működik.

Eddig  három koncertjét hallottam, egyet Franciaországban, kettőt itthon. Amikor ösztöndíjas voltam, az ösztöndíjamhoz képest kisebb vagyont költöttem egy kakasülőre szóló jegyre, ahol csak állva láttam a színpadot. Ez volt Kiri fénykora. Dalest volt, itt hallottam először koncerten az Auvergne-i dalokat. Később a budapesti MÜPÁ-ban is énekelt néhányat belőlük, de nem mindet. Az első magyarországi koncertjét  a nagyon rossz akusztikájú Kongresszusi Központban igencsak rövidre vette, de ott betegen énekelt.  Az összes lemezét megvettem, tudom melyik Mozart-ban és Richard Strauss-ban verhetetlen,  tudom hogy melyik Verdi vagy Puccini áll jól neki.

Az ötvenedik születésnapjára kiadtak egy ünnepi DVD-t, amin nem csak a pályáját mutatják be, hanem a születésnapi koncertjét is  felvették. Ebben egy maori kórussal maori népdalokat is énekel, hihetelen természetes eleganciával. Önmagában az is hihetelen, hogy akkor ötvenéves volt, tizenötöt simán letagadhatott volna, de a hangjának az eleganciája  utánozhatatlan. Soha nem tagadta meg a maori gyökereit, de ha Mozart-ot énekel, senki nem mondaná, hogy nem német, de legalábbis nem európai. Egyetlen egyet nem tudott velem megszerettetni még Ő sem: A rózsalovagot. Ez még tőle is idegesít. Egyes áriáit szívesen hallgatom, de a darabot nem tudom megszeretni még Kirivel sem.

A legkedvesebb lemezem tőle egy maori dalválogatás. Van  köztük népdal, műdal, még filmzene is, de olyan hangulata van, hogy legszívesebben fűszoknyába öltöznék, és elvonulnék Ausztráliába vagy Új-Zélandra (inkább ide), és a hátralévő életemben csak énekelnék és  nézegetném a tájat.  Kár, hogy abbahagyta az éneklést, az utóbbi időben talán már nem is koncertezik. Bár állítólag  tavaly  Az ezred lányában prózai szerepre visszatért a MET-be, és a jövő évad műsortervében is láttam a bécsi Staatsoperben, ugyancsak ebben a darabban.  Mindenki szerencsés volt, aki hallhatta színpadon,  és mindenki szerencsés, aki lemezen magának tudhatja ezt a hangot. 

Címkék: mozart maori te verdi dalok puccini kiri auvergne i canteloube kanawa

Szólj hozzá!

Nem is Ernani, hanem inkább Marcello Giordani. Próbálkozott szegénykém, de eleve kudarcra volt ítélve. Nem csak azért, mert a többiek sokkal fajsúlyosabbak voltak a színpadon, hanem azért, mert Giordani nem Verdi-hang. Pinkertonként hallottam a Minghella-féle Pillangókisasszonyban, ott sokkal jobb volt. A vele készült interjúban utalt is rá, hogy Verdinél neki nagyon kell koncentrálnia,  de inkább úgy fogalmaznék, hogy kapaszkodnia. Az első jelenetben konkrétan hamis volt, mintha nem lett volna beénekelve.  Később valamivel jobb lett, de nem lett jó. Másrészt viszont szép volt tőle a beugrás, hiszen eredetileg ezt az előadást a néhány hónapja tragikusan fiatalon elhunyt Salvatore Licitraval tervezték, helyette énekelt Giordani. Éppen ezért nem is fair számonkérni rajta az átütő erejű szerepformálást. Keveset játsszák az Ernanit, nem lehet a polcról leszedni egy tenort, aki tudja a szerepet.

De peche is volt, mert egy olyan énekesnő mellett, mint az Elvirát éneklő Angela Meade, esélye sem volt.  Nemrég debütált a MET-ben, őrületes drámai szoprán. Mintha Montserrat Caballé  újrakezdené. Hihetelenül erős és hihetetlenül szép, csillogó hang. Remélem nem rontja el rossz szerepválasztásokkal. Bár nagyon szerénynek és szimpatikusnak tűnt a bemutató kisfilmből (ilyenre sem emlékszem a közvetítésekben, hogy valakiről külön promo-film készüljön), de a MET nagyon nagy énekesnőt talált, kérdés, hogy meg tudja-e magát csinálni.  Nem lesz egyszerű dolga, mert most majd jönnek az ügynökök, stylistok, és megpróbálnak az egyébként finoman szólva is igencsak plus size alkatú énekesnőből marketingolható árut csinálni. Nem kellene hagynia. Még nincs színpadi rutinja, még csak időnként csillan fel a kisugárzásából valami, de benne van. Még  idegenül mozog a színpadon,  nem játszik, csak énekel. De azt szenzációsan. Caballén kívül nem nagyon tudnék most olyan drámai szopránt mondani, aki hozzá fogható hanggal rendelkezik.

Az előadás legstabilabb pontja kétségkívül Furlanetto volt. Rosszat én még nem hallottam tőle, de Silvaként  telitalálat. Lehet, hogy a szerelemhez öreg, de a gyűlölethez nem. Bár ez sem igaz, mert mikor Carlos magával viszi Elvirát, Furlanetto a szemünk láttára válik egyre kisebbé, mintegy összetöpörödik a veszteség súlya alatt. Mi ez, ha nem emésztő szerelem? A zárójelenetben nincs könyörület Ernaninak, de igazából Elvirát akarja büntetni, amiért sohasem szerette viszont.

Carlos  a négy szereplő közül a legkevésbé súlyos,  de nagy kedvecem* Hvorosztovszkij hozta amit kellett.  Főként a becsvágyat, de az első felvonásban a szerelmet is. Victor Hugo tehet róla, hogy teljességgel indokolatlan  a megjavulása, mikor császárrá választják. (Mögöttem  egy fiatal fiúkból álló társaság ült, akik valamilyen kiállításról keveredtek be, és minden bizonnyal életük első operáját hallották. Mikor Silva a vendégjogot tiszteletben tartva nem adja ki Ernanit, a következő megjegyzés hangzott el: "Ez tiszta idióta. Dobja fel a csávót, nyúlja le a nőt, oszt jónapot!" Majd amikor Carlos lemond  Elviráról, és hozzáadja Ernanihoz, akként kommentálták: "Na ez is impotens. Vagy fél a csajtól.") Úgyhogy lássuk be, nehéz adekvátan viselkedni egy megnyert  császárválasztás után. Nálam Hvorosztovszkij akkor is  a legjobb lírai bariton lenne, ha nyíltszínen "lenyúlja a nőt". (A fiúkat egyébként szerintem  megfogta a műfaj, mert kifelé menet annyit jegyzett meg az egyikük, hogy "Nem is volt ez olyan rossz!" Ez pedig kérem nagy dícséret egy mai fiataltól! Már megérte a MET közvetítés. Viszont zavaró volt az időnként hirtelen kameramozgás, és néha nagyon éles váltás a kamerák között.) A kórus az elvárt és megszokott színvonalat hozta, a díszlet hagyományos, a jelmez úgyszintén. Igaz, Elvirát öltöztethették volna jobban is, mert a jelmez felerősítette az egyébként is meglévő alkati hibáit, de valószínűleg nem Mead-re tervezték a jelmezt. Majd legközelebb már neki teveznek. Ebben nincs kétségem.

(Tudom, már unalmas, de mit tegyek, ha imádom a pasit?)

Címkék: verdi giordani meade ernani hvorosztovszkij furlanetto

Szólj hozzá!

Ahogy Z.-nek Verdi, nekem úgy Mozart Requiemje a favorit. Nem csak halottak napja környékén, de egyébként is gyakran hallgatom. Legutóbb Anyu születésnapján. Sok felvételem van belőle, de minden létező koncertet meg is nézek ha a Requiemet adják. A Lacrimosa tétel a világ egyik legszebb zenéje.

Most éppen a múltkori bécsi felvételek közül szól, Karl Böhm vezényletével. Legalább negyven évvel ezelőtt vehették fel, az énekesek frizurája és a színes technika alapján. De cseppet sem poros, sőt! Ritkán hallani ennyire jó előadást. Igaz Böhm-től én még rosszat nem hallottam. Gundula Janowitz, Christa Ludwig, Peter Scheier és Walter Berry is jó. A Bécsi Opera kórusával pedig csak a MET-é versenyezhet.

A Reqiuem mindig ünneplőbe öltözteti a lelket. Gyakrabban kellene hallgatni. Nekem mégis az a kép ugrik be Lacrimosa-nál, amikor az Amadeus c. filmben temetik Mozartot. Milos Forman zseniálisan megcsinálta, hogy mennyire méltatlan is lehetett ez valójában. Mégis a Reqiuem-mel megnemesül az egész. Legalább halottak napján hallgassuk meg.

Címkék: mozart verdi berry ludwig böhm janowitz scheier

Szólj hozzá!

Annyit írtam már az abszolút kedvencemről Hvorosztovszkijról (nem is írtam annyit, mint amennyit szerettem volna, igen visszafogtam magam), hogy azt hiheti bárki, hogy mást nem is hallgatok. Ez nem igaz, hallgatok mást is, de rajongani nem lehet mindenkiért, csak egyvalakiért. (Na jó, kategóriánként. A kategó-riákat viszont én határozom meg.) Bryn Terfel pedig a szabályt erősítő kivétel. Baritonban ő a másik, akiért rajongok. Négy napja az autóban Terfelt hallgatok, és kicsit elszégyelltem magam, hogy eddig nem esett szó róla. Ha választanom kellene (szerencsére nem kell), akkor persze Hvorosztovszkij nyerne, de nagyon fájna a szívem Terfelért. Egyszerre indultak, a pályájuk is párhuzamos.

Én is egyszerre fedeztem fel őket, nem sokkal az 1989-es Cardiff-i Énekverseny után. A '90-es évek elején hosszabb időt töltöttem Franciaországban ösztöndíjjal. Itt nem részletezendő okokból rendkívül pocsékul éreztem magam, nagyon sokat voltam egyedül, és hamar megtaláltam a város FNAC áruházát, amelynek az én Rózsavölgyi lemezbolthoz szokott mértékeimhez képest óriási lemezrészlege volt. Ez volt az az időszak, amikor már megjelentek a CD-k, de még dominált a bakelitlemez. Itt mindkettőből fantasztikus választék volt. A munka végén nem nagyon akaródzott hazamenni a kollégiumba, és egyedül hallgatni a rádiómat, így minden nap bevettem magam a lemezboltba. Nagyjából egy hét után az egymást váltó két eladófiú ismerősként üdvözölt, és rezerváltak nekem egy saját fülkét, ahová beköltöztem, és naponta több órát hallgattam azokat a lemezeket, amikről itthon álmodni sem mertem, sőt fogalmam sem volt. Zeneileg maga volt a mennyország. Különösen, mikor kedvesen azt is elnézték, hogy az egyébként drága zenei szaklapokat helyben elolvassam, s visszategyem a polcra. Két kollégámat leszámítva ők voltak azok, akik elviselhetővé tették ezt az időszakot.

Nos, az egyik este a Diapason d'or kiadványokat népszerűsítő katalógusban olvastam a Cardiff-i Énekversenyről, és arról, hogy a zsűri nem tudott dönteni. Bár a helybéli versenyző, Bryn Terfel volt a toronymagas esélyes, de a krasznojarszki Dimitrij Hvorosztovszkij letarolta a mezőnyt. Végülis megosztva nyertek (Hvorosztovszkij a fődíjat, Terfel valami extra különdíjat), de a szerző páholyból kívánta végignézni kettőjük küzdelmét a következő években. Azért keltette fel a figyelmem a cikk, mert éppen előző este hallottam a rádióban egy koncertet, ott hallottam először Hvorosztovszkijt, és azonnal beleszerettem hangjába (az O' Carlo, ascolta-t énekelte). Fogalmam sem volt ki ez a pasi, de a hang alapján egy idősödő úr jelent meg a képzeletemben, és nem értettem, hogy miért nem hallottam én eddig. Ehhez képest képet is közölt a Diapason d'or a versenyzőkről: az egyik egy tipikus orosz szépfiú, a másik egy darabos, jóképűnek cseppet sem nevezhető, nagydarab walesi. Ez volt Bryn Terfel. Ott helyben elkezdtem keresgélni, és találtam is Terfeltől lemezt. Hvorosztovszkijtól nem, de a kedves eladó fiú néhány nap múlva szerzett egyet, örök hálám érte azóta is.

Mindkettőt meghallgattam, és megértettem, miért nem tudott a zsűri dönteni. Merthogy mindkettő egészen kitűnő volt. Két másként gyönyörű baritont hallottam: az egyik selymes, melegbarna, puha, kedves, mégis csillogó (Hvorosztovszkij), a másik inkább a bassbariton felé hajló, de magasságokkal is jól bánó, olyan, mint egy mindent körülölelő bolyhos takaró (Terfel). Innentől én is páholyból nézem a kettőjük küzdelmét. Először Terfel állt nyerésre, neki jobb volt a managementje. Hvorosztovszkij csak később költözött Londonba, onnantól ő is szárnyal.

De ez a poszt Terfelről szól. Kitűnő hangja van, és kitűnő játékos is. Igazán három terület van, ahol vitathatatlanul jobb, mint Hvorosztovszkij: Wagner és a Don Giovanni, valamint Rossini. (Bár ez utóbbi kategóriában igen sokat fejlődött Hvorosztovszkij is.) Terfelt legutóbb néhány hónapja egy MET-es előadás-ban Wotan-ként hallottam A walkürben. Nagyon jó volt. Hiteles volt, illett az alkatához, őserő volt az énekében. Úgy tudott haragudni Brünhildére, hogy közben majd' belehalt az iránta érzett szeretetbe és bűntudatba. A Wagner válogatáslemeze után nem is vártam mást tőle.

Mindkettőt hallottam és láttam már Don Giovanniként, és fájó szívvel, de be kell vallanom, hogy Terfel jobb. Hvorosztovszkij nekem nagyon steril volt, Terfel az a rosszfiú, akiről mindenki tudja, hogy az, de mégsem tud neki egy nő sem ellenállni. Az a férfi, aki izgalmas, bűnös, de elbűvölő.

Úgy nagyjából tíz éve láttam egy 1996-os televíziós felvé-telt, amin Hvorosztovszkijnak nem sikerült elhitetnie, hogy bárkit képes elcsábítani. Igaz, nagyon fiatal volt a szerephez, de ahogyan ma a partnernőire néz, továbbá abból, amit a viharos magánéletéről lehozott az orosz bulvársajtó, biztos vagyok benne, hogy azóta már sokkal jobban hozza a figurát. A La ci darem la mano-t igazán mégis a Bryn Terfel - Cecilia Bartoli párossal szeretem. Egyszer láttam egy életrajzi filmet Bartoliról a Mezzo-n, ott énekeltek együtt, abban fantasztikusak voltak. Sajnos a youtube-ról törölték szerzői jogok miatt. Nagy találkozás az övék, ha lenne szubrett az operában, Bartoli az lenne. Ők ketten olyanok, mint a kéz és a kesztyű. Illenek egymáshoz.

Ez leginkább a Rossini operákban jön ki. Sajátos hangképzés kell a Rossinikhez, gyakori hangváltások, igen rugalmas hangot igényel. Terfel és Bartoli hangja erre tökéletes. Még a recitativóik is szórakoztatóak. Terfel alkatánál fogva hordoz valamit az opera buffo-ból, ami Rossininál elengedhetetlen. Hvorosztovszkij főként a nagy dallamok és nagy áriák énekese (Verdi és az oroszok), Terfel megtalálta azt a rést, amiben utolérhetetlen. Ez Rossini és Wagner.

Van még egy terület, ahol fej fej mellett futnak. Ez az oratórium. Mindkettőjük gyönyörűen énekli Handelt és a többi barokkot. Terfel többet, sokkal többet énekel oratóriumot, a Judas Maccabeus vele a legjobb. De Hvorosztovszkij sem marad el szépségben, csak kevesebbet énekel. Egyszer igazán arra lennék kíváncsi, hogyan énekel orosz egyházi énekeket. Azért nagy pénzt fizetnék!

A kezdeti versengés után mára mindenki a saját pályáját futja, és mindkettő nagyon nagy énekes. Terfel intelligensen nem akar a látványban versenyezni Hvorosztovszkijjal. Ott még a start előtt elbukna. Igaz, sok közös pontjuk sincs. A játékban vetélkednek. Mi csak nyerünk vele.



Címkék: verdi rossini wagner judas bartoli terfel hvorosztovszkij maccabeus

Szólj hozzá!